Padisák Mihály, vagyis Miska bácsi a Kádár-korszak rádiózásának egyik legismertebb alakja közel 120 ezer levelet kapott abba a bizonyos levelesládába. 1976-ban indult Miska bácsi levelesládája az első és akkoriban egyetlen ifjúsági témákkal foglalkozó retro rádióműsor, ahol a gyerekek és kamaszok minden olyat elmondhattak, amit senki másnak nem tudtak, vagy nem akartak.
Mikortól férfi egy fiú, hol a határ a nevelés és a családi bántalmazás között, mi a megoldás, ha haragszunk a szüleinkre, mit tegyen egy lány, ha plátói szerelme reménytelen – az ifjúság könnyedebb és egészen mély, fajsúlyos történeteket is megosztott Miska bácsival, aki a válaszokba szívét-lelkét beletette.
„A szívemhez közeli leveleket hazavittem és megőriztem”
Egyetlen levél sem maradt megválaszolatlan, Miska bácsinak pedagógusok és szociológusok is besegítettek. Soha nem csapta be a segítségért hozzá forduló gyerekeket, és ha kellett vigasztalt, ösztönzött, dicsért, de ha úgy kívánta meg a helyzet, korholt is. Életre szóló barátságok szövődtek, a fiatalok idő közben felnőttek, de nem feledkeztek meg a mindig igazságos Miska bácsiról: sokan még felnőttként is meglátogatták az idős írót, újságíró-szerkesztőt. Padisák Mihály 3 éve, 2014. június 21-én hunyt el.
Részlet egy gyermekotthonban elő 14 éves kislány leveléből, akinek az egyik legfontosabb ember az életében Miska bácsi volt:
„Az enyém a tizenegyes ágy meg a tizenegyes szekrény. Azokat néztem. S arra gondoltam, hogy ez van nekem a világból. Egy ágy, egy szekrény. A szekrényben a holmim, amit az otthontól kaptam, egy neszesszer, amit az ősszel vettem a keresményemből, meg az a piros színű golyóstoll, amit tavaly gyermeknapon kaptam emlékbe Zolitól, amikor odaát voltunk náluk a szőlősgyöröki nevelőotthonban; meg ott vannak szalaggal átkötve Miska bácsi levelei és a könyve, amit már kétszer el is olvastam.
Van köztünk, akinek fényképei is vannak, anyjáról, apjáról, testvéreiről vagy egy fiúról. Ők szerencsések. Nekem fényképem sincs, mert az én életem úgy alakult. Anyám egyszer látogatott meg, de meg sem ismertem, sosem volt vele kapcsolatom. Apámról ő sem tudott, nem tudta, él-e, vagy halt, már régen szétmentek. Ő akkor azt az egyet tette értem, hogy szólt bent a gyermekvédelemnél, amiért sokat dolgoztatnak, s kérte, inkább vigyenek nevelőotthonba. Így kerültem hatodikos koromban Bogárdiba. Azóta enyém a tizenegyes ágy meg a tizenegyes szekrény. S azóta lett énnekem is valamicske gyermekkorom. Ezekre gondoltam, amikor megszólalt a csengő.”
