Megkockáztatjuk: boldogabb! Az UP egy filozófia, amelynek terjedése mögött egy kis civil csapat és számos munkaóra áll. Az újbudai közösségi irodában és tudás-központban a hely és a küldetés megálmodójával beszélgettünk.
Hol vagyunk most?
Egy olyan helyen, ahol alapvetően olyan szabadúszók – mai nyelven szólva co-workerek – dolgoznak, akik 1-2-3 fős mikro-cégeikkel nem igényelnek állandó fenntartású, önálló irodát. Ezek az arcok általában egyedül dolgoznak, legtöbbször otthon. Ami valljuk be, nehéz, főleg gyerek mellett. Létezik persze a kávézós megoldás, de ott sok esetben nagy a ricsaj.
Fotók: Neményi Márton
Ez eddig egy átlagosnak mondható közösségi iroda…
Nálunk van egy csavar! Itt ugyanis nem csupán egy asztalt bérel, aki bejön. Sőt! Már maga a bérlés szó sem állja meg a helyét. Egyrészt a jelenlét nálunk adomány alapú, másrészt arra kérjük a hozzánk beülőket, osszák meg a szaktudásukat a jövő nemzedékével. Ennek a helynek ez a kulcsa: napközben tele van emberekkel, akik egy adott, általában itthon még hiányszakmán belül – designer, Google szakértő, fotós, webshop üzemeltető – tevékenyednek. És akik a cégük fejlesztése mellett még arra is hajlandóak, hogy az általuk már megszerzett tapasztalattal és tudással segítsék a fiatalokat. Az itt létért cserébe tehát mentorálást is vállalnak.
Tanítói vénát vélek felfedezni nálad.
Félig-meddig pedagógus családból érkezem, úgyhogy mindig ott volt valahogy azért a tanítási véna. De a családból többen kereskedői vonalon mozogtak, ami szintén hatott rám. Engem az motivál ebben a speciális oktatási rendszerben, hogy az általunk képviselt filozófiát átadjuk. Ha hozzám 15 évesen odajött volna valaki és megkérdezi, nézzük meg, ki vagy, mit tudsz, mik a legnagyobb értékeid, hogyan képzeled magad a világba, majd megfogja a kezem és addig kísér, amíg az álmom meg nem valósul, kikerültem volna egy-két elég komoly, évtizedes zsákutcát.
Nem egy éveset. Évtizedest! Most ott vagyok, ahol kell, azt csinálom, ami kell.
Tanulok folyamatosan a hibáimból, és persze néha nyögöm a nehézségeket. De ott lebeg a szemem előtt, hogy ha ezzel segíthetek egy fiatalnak, hogy a viharba ne vállalnék bármilyen terhet?
Honnan indultatok? Gondolom, kellett némi ráfutás az önállósuláshoz.
7 éve csináljuk a civil formát. De anno egy nagyvállalat szárnyai alatt indult az egész, Mobilsuli néven. Eleinte iskolákba jártunk és rendkívüli osztályfőnöki óra keretein belül oktattuk a gyerekeket. Aztán ez az egész nőni kezdett és látszott, már kevés, amit ilyen keretek között nyújtani tudunk. Elmondtuk ugyan, mire vigyázzanak a srácok a mobilozásnál, internetezésnél, de egyértelművé vált, hogy ez már nem elég. A tiltáson felül azt is meg kéne nekik mutatni, mire használják az internetet.
Neked erre van egzakt válaszod?
Amikor hazamegy a gyerek, leül a gép elé, huszonhat dolog van a fejében, mire ne használja a világhálót, hiszen a csapból is ez folyik. Aztán nyilván felteszi egyszer magában a kérdést, mégis mire való az internet? Ez egyébként az én személyes, fő kérdőjelem is. Hogy miért kapta meg ez a Föld nevű bolygó az Univerzumtól ezt a dolgot? Én úgy gondolom azért, hogy megszüntesse a korlátokat. Ha valaki tanulni szeretne, a legegyszerűbb géppel és egy internet kapcsolattal el tud indulni és kitanulhat bármilyen szakmát. Az UP közösségi irodában dolgozók 99%-a online fejleszti magát, a maga erejéből, az internet segítségével tanul és megy előre.
Említetted vállalati környeztet. Ennyire megrázó élmény volt?
Nagyon fontos volt nekem, amikor a multi világból eljöttem. Jó elmenni egy nagyvállalathoz. Jó ott dolgozni. Annyi tudást és kapcsolatrendszert szedhetsz össze, amennyit csak akarsz. De egy idő után leragadnak ott az emberek és nem mernek továbblépni.
Óriási dolog a biztosból való kilépés azok számára, akik erre késztetést éreznek.
Én évekig nem ezen az úton voltam. De már feszített, hogy annál több kell, mint ami történik velem. És eljött a pillanat, amit úgy hívok, UP-moment, amikor tudod, hogy ezt akarod és ezt is fogod csinálni! Én 12 év multi után jutottam el erre a pontra. Akkor lementem a Duna partra, üvöltöttem egy nagyot, visszamentem az irodába és felmondtam. Majd egyszerűen egy kolléganőmhöz fordultam az irodai székemen, akiről tudtam, hogy igazán jó ember és megkérdeztem, Judit, van-e kedved technológiai dolgokat tanítani gyerekeknek? Hét éve az még halott sztori volt itthon. A kolléganőm megcsinálta azt, amit én nem szeretek, a papírmunkát. Én meg a prezentációkat és egyebeket. Így mentem át a non-profit szektorba.
Ilyen egyszerű lenne? Lehet élni komolyabb kötöttségek nélkül a mai versenyszférában?
Bizony, lehet élni szabadon. Nem a munkahelyek, nem a multik ellen beszélek! De ha azt érzed, hogy neked ott már rossz, már kiégtél – mindegy, hogy 58 vagy 22 éves vagy -, egyszerűen menni kell! Nem a pénz, nem a ház, nem a kocsi a kérdés. Amikor én eljöttem, pár évig aránylag stabil volt az anyagi helyzetem. De nálam is eljött az az idő, amikor napi 12 órákat dolgoztam és minden bevételemet vissza kellett forgatni a cégembe, amit a non-profit lét mellett építettem.. Keserves időszak volt.
De egy idő után eljutottam oda, hogy át tudtam az agyamban mindezt konvertálni.
Ma minden áldott reggel úgy kelek fel, hogy azt mondom: imádom ezt a napot! Mert odamegyek és azt csinálom, amit igazán szeretek. Azokkal találkozom, akiket fontosak. Még a kevésbé érdekes, korábban terhesnek tűnő dolgokat is könnyebb így elvégezni. Szinte jólesik egy kis pepecselés a papírmunkával. Így, hogy a hobbim a munkám.
És mit kezd az ember a nagy szabadsággal? Az sem mindig egyszerű.
A szabad életmód nem egyszerű. Én a saját példámat tudom elmondani. Jelenleg napi 8 órát dolgozok, emellett 3-4 órát szoktam tanulni. Tehát átlag napi 12 óra aktivitás van az életemben. Reggel 6-kor kelek, meditálok, egy kávéval elindul a napom és IT dolgokat kezdek tanulmányozni. Aztán bejövök és menedzselem a kétféle munkám: a cégem és az önkéntes életem. Mindegyik kitesz egy félállást. Ezek a hétköznapok.
De az a jó, hogy ezt mind magam határozom meg, nekem így kényelmes az élet, és ha elfáradok, egyszerűen változtatok.
Most májusban volt egy pillanat, amikor egyik nap felálltam és azt mondtam, ehhez most nincs kedvem.
Aztán fogtam magam és másnap felültem a biciklire. Aztán eltekertem Rómába.
Nem kellett megkérdeznem a főnökömet. Egyszerűen csak mentem három hétig. Nekem ez a totális szabadság.
Mielőtt azt hinnénk, megbolondultunk, amiért nem ezt csinálja mindenki, nyugtass meg, hogy néha vannak döccenők…
Hatvanötször szétestünk, én magam legalább százszor be akartam dobni a törülközőt. Voltak olyan hónapok, amikor bejöttünk ebbe a 400 nm-es helyiségbe, amit az önkormányzattól nagyon jó feltételekkel kaptunk, de üres, hideg, elhagyatott volt, mert évekig nem használták. Egyszer csak megindult a víz a plafonból. És persze sehol egy bútor.
Amikor van egy álom a fejedben, aztán látsz egy másik valóságot, aminek a felszámolásához pénz kell, de még fogalmad sincs, honnan teremted elő, na akkor néha feladás közeli állapotba kerülsz. Ilyenkor összeszorítod a fogad és csinálod, amíg csak el nem éred a célod. Nyilván voltak személyes drámák is. A csapat többször összeveszett. Jöttek a kiborulások, hogy ez és az kiszáll. Kivártunk, megnyugodtunk, leültünk beszélni, helyreraktuk a dolgokat.
Volt személyi változás: érthető indokok miatt volt, aki már nem tudta vállalni a felelősséget vagy a non-profit élettel járó folyamatos anyagi megpróbáltatásokat.
Civilnek lenni sokkal nehezebb, mint sokan hinnék.
De ez teljesen helyénvaló, ettől gyönyörű. Az Univerzum óriási támogatása van ezen az ügyön, ami mellett egyszerűen nincs mitől félni. Amíg tiszta szívvel és becsülettel csináljuk, amit elkezdtünk, addig tolni fognak minket és gőzerővel fog menni a szekér.
Nem feltétlen akarok a zsebetekben kutatni, de honnan van egy ilyen helyre forrás?
A civil életben keservesen meg kell dolgozni mindenért. Néha lehetetlennek tűnő akadályokat is átugrunk. A semmiből építettük fel a sulit, a helyszínt. Nagyrészt saját tőkéből dobtuk össze az egészet. Voltak kisebb pályázati, vállalati támogatások, de nem állt most mögöttünk egy nagytőkés, akinek kvázi csak be kell dolgoznunk.
Itt az utolsó szögig mindent egyenként szedegettünk össze.
Nekem ez nagyon jó érzés. Egyrészt hogy van annyi kis cég és szervezet, aki jónak tartja a kezdeményezést, másrészt hogy képesek vagyunk ilyen fokú önállóságra. Több tízezer munkaóra van ebben az egészben. Önkéntesen. Az emberek pedig jönnek és élvezik, hogy létezik. Hát mi a jó befektetés, ha nem ez?
Mi a hosszútávú terv? Hova tart az UP center?
A végcél, hogy Magyarországon minden gyerek magas minőségű, XXI. századi tudáshoz juthasson. Minden gyereknek meg kell adni erre a lehetőséget. Ezért csodás az internet, hiszen olyan, bárki által elérhető oktatási platformot építünk, amelyik választ ad majd erre az igényre. Már csak egyre több UP center és egyre növekvő, ott dolgozó szabadúszó bázis kell hozzá.
