Csak nagyon halvány emlékeim vannak arról, amikor apám még pipázott. Néha gyújtott rá brahiból. Sosem cigarettázott, nem is bírta a füstöt, viszont kamasz évei végén kitalálták a barátaival, hogy ők bizony mostantól pipázni fognak. Talán néhányszor láttam, amint kivonult a teraszra: tisztogatott, tömködött, szentségelt, köhögött, pöfékelt. Aztán megunta az egészet, fogta a pipakészletét és kidobta a kukába. Így nekem csak a fakó emlék maradt, ő pedig már nincs, hogy elmesélje, milyen is volt pipázni az 1980-as, 90-es években.
Óvodás koromban találkoztam utoljára olyan emberrel, akinek pipa lógott a szájából, mégse volt furcsa, ha ilyet láttam. Emlékszem, hogy nővéremmel mégis nagy csodálattal bámultuk ezeket az embereket. Hüledeztünk, hogy milyen sárga a szakálla meg a körmei, a bőre füstszagú, a hangja rekedtes, de egyébként jó illata van annak, amit kifúj. Valami egészen különleges misztikum övezte azokat, akik pipáztak. Egy időben cigizni is menő volt, no de szivarozni, pipázni? Ezeket csak az igazán bátrak engedték meg maguknak. Legalábbis akkor ezt gondoltam.
Különféle pipák a 150 éves pipagyártói múlttal büszkélkedõ lengyelországi Przemysl városban évente rendezett pipafesztiválon. Fotó: Darek Delmanowicz, MTI, EPA
Ma már elmúltam harminc éves, de évek óta nem láttam pipázó férfit (nőt pedig soha, kivéve Cafrinkát a Szaffiból). Szemmel láthatóan eredményes volt az évek óta tartó “ciki a cigi” kampány.
Beláttuk, hogy a dohányzás a tüdőrák okozta halálozás 90%-áért, az idűlt gyulladásos légúti betegségek 80%-ért felelős.
És ha nem lenne elég, hogy gyakorlatilag ez egy halálos hobbi, ráncosabbak, fogatlanabbak és büdösebbek leszünk tőle.
De kanyarodjunk vissza a pipához: a pipát már az ősidőktől fogva használják. Hérodotosz visszaemlékezései szerint Kr.e. 500-ban a szkíták égő levelek füstjét szívták. A rómaiak és a görögök hamar átvették ezt a szokást, később pedig a germán és a kelta népek is csatlakoztak hozzájuk. Az indián őslakosok a dohányt már pipákban szívták még mielőtt az európaiak megérkeztek volna.
A 16. században, a dohány világméretű elterjedésével a pipa is igen népszerű szenvedélyként futott be.
Sztálin pipája, ami szinte hozzánőtt a néhai szovjet diktátor kezéhez. Fotó: Adam Warzawa, MTI, EPA
És hogy állunk ma? Besétáltam egy dohányboltba, és arról kérdeztem az eladót: manapság szoktak-e pipadohányt venni? A raktár egy eldugott dobozában létezik egyfajta márka, de gyakorlatilag senki nem érdeklődik utána. Persze ha kérem, bármit meg tudnak nekem rendelni.
A pap és a pipa esete
Emlékeztek még erre a gyerekmondókára: „Az ibafai papnak fapipája van, tehát az ibafai papi pipa papi fapipa”. Egyrészt gyerekként fogalmam sem volt, mi az az “ipafa”, amiről most tudtam meg, hogy Ibafa egy Baranya megyei zsákfalu, ahol körülbelül 230 ember lakik. A mondóka története valós: 1864 és 1905 között Hangai Nándor volt a falu plébánosa, aki szenvedélyes pipás volt. A pap barátját, az újságíró Roboz Istvánt megihlette a füstölgés, és papírra vetette a mai napig közkedvelt nyelvtörőt. 1968 óta a helyi Janus Pannonius Múzeumban pipatörténeti kiállítás működik.
Az ibafai római katolikus templom, ahonnan az ominózus mondóka útra kelt. Fotó: Wikipédia
Egyesek szerint a pipázás igazi szertartás. Jutalom egy hosszú nap végén, ami segít néhány percre kikapcsolni, már-már meditációszerű nyugalmat nyújthat. Ezt soha nem adhatja meg egy szál cigaretta. Mert a cigivel függőséget csillapítunk, a pipázással a lelkünk is feltöltődik. Csakúgy mint a bor, a dohány is egy olyan ajándék, mellyel az okos ember élhet, de az ostoba visszaélhet.
A pipázás a dohányzás szimfónikus zenéje.
Mások állítják, hogy ugyanolyan káros akár a cigarettázás vagy szivarozás, sőt a pipa amolyan úri hóbort, flancos és költséges szenvedély. Éppolyan koporsószög, mint a többi káros füstölgés. Kár is olyan misztikumot köré építeni, ami eltereli a figyelmet egészségtelen mivoltáról.
Híres magyar pipások
Gárdonyi Géza az 1900-as évek környékén úgy gondolta, hogy ”A pipázás gazdag embernek való, a szivarozás szegény embernek. Az igazi pipázás legtisztább és leggyönyörűségesebb módja a dohányzásnak. Hogy a gazdagok mégis szivaroznak, ennek oka az, hogy pipázni nem tudnak. A pipázás tudomány.”
Mikszáth Kálmán igazi regényes úrként minden este kertje végében üldögélt egy pohár bor társaságában pipafüstbe burkolózva
Jancsó Miklós szenvedélye sírig tartott. Ez a fotó 2011. január 31-én, Budapesten készült az ikonikus rendezőről. Fotó: Kallos Bea, MTI
Jancsó Miklós kétszeres Kossuth-díjas rendező haláláig, 93 éves koráig pipázott
Dr Zacher Gábor toxikológus mogyorós csoki- és pipafüggő
Levente Péter, előadóművész, az Égből Pottyant mesék megálmódója is így pöfékel.
Melocco Miklós, Kossuth-díjas szobrászművész néha efféleképpen gyújt rá
Melocco Miklós épp pipára gyújt Esztergomban. Fotó: Honéczy Barnabás, MTI
Február 20-án ünnepeljük a pipa világnapját.
Ez alkalomból számos külföldi és hazai helyszínen pipalassúsági szívóversenyt rendeznek. Az eddigi magyar rekordot Verhás Tamás tartja 1 óra 59 perc 48 másodperccel, a nők közül pedig Ilyés Istvánné képes a leglassabban szívni pipáját 1 óra 32 perc 40 másodperccel. Csapatok közül az Aranyfüst Pipaklub tagjai tudnak a legtovább pöfékelni, 4 óra 34 perc 56 másodpercig égett pipájuk.
