Bennem valahogy fel sem merült, hogy felvegyem a férjem nevét, de nem azért, mert utáltam a hangzását, csak azt gondoltam, hogy attól még, mert férjhez megyek, nem változik semmi, ugyanaz az ember maradok, tehát a nevem is ugyanaz marad. Illetve, ha egészen őszinte vagyok, akkor még ennyit sem gondolkodtam a dolgon. Eszembe sem jutott, aztán ott álltunk az anyakönyvvezetőnél a házasságkötés előtt, aki megkérdezte, hogy mi is lesz a nevem. Hülyén néztem egy percig, aztán mondtam, hogy ugyanaz lesz, ami eddig volt, vagyis nincs csere, semmi fakszni, marad a lánykori név. Aztán ránéztem a gyerekeim apjára, és láttam, hogy ez bizony rosszul esik neki. Otthon rákérdeztem, és tényleg, meg volt bántva.
Enyhe lelkifurdalást éreztem, hiszen szerettem, eszem ágában sem volt neki fájdalmat okozni, fel sem merült bennem, hogy ő esetleg arra vágyik, hogy viseljem a nevét. Aztán úgy tűnt, hogy nem zavarja annyira a dolog, mert öt perc alatt megbeszéltük, hogy mindenki a saját, lánykori nevemen ismer, nem akarok mindent újrakezdeni, a gyerekeink viszont az ő vezetéknevét viselik, ettől úgy tűnt, hogy megnyugodott. De továbbra is bántja, erre akkor jöttem rá, amikor néhány hónapja szemrehányást tett, hogy annak idején még a nevét sem voltam hajlandó felvenni. Tekintve, hogy sok évvel ezelőtt volt az esküvőnk, nem is értettem, erre csak annyit válaszoltam, hogy ő meg csak a szertartáson viselte a karikagyűrűjét, azóta sosem, amit én viszont mindig hordok. Ezzel kiegyeztünk egy-egyben – gondolom én, de lehet, hogy nem…
Ez nem csak nálunk érzékeny téma, a baráti körömben rengeteg vicces és meglepő sztori van, volt és lesz emiatt. Például az egyik barátnőm – száz éve férjnél van, remek a házassága – nemrégen bevallotta, hogy utálja a férjes nevét, és ezért változtatott is ezen.
Nemcsak, hogy nem tetszik a férjem neve, de utálom azt is, hogy a hivatalos helyeken olyan hosszan kell aláírnom, mert mögötte ott van a lánykori nevem is. Egyébként sose használom, de valamelyik nap úgy éreztem, hogy ez egy percig sem maradhat így tovább, ezért hivatalosan kértem a névváltoztatást, és visszakaptam, szerencsére simán, a lánykori nevem. Most viszont azon szorongok, hogy mondjam ezt el a férjemnek, aki tuti, hogy kiakad ezen
– mesélte Hédi.
Aztán ott van Kata esete, aki pont ennek a fordítottját csinálta meg. Ő ugyanis azt unta meg, hogy orvos férje nem hordja a jegygyűrűjét.
Halál uncsi, szokványos vezetékneve van mindkettőnknek. Eszembe se jutott felvenni az övét, nem akartam -né lenni. Aztán egyre csak ezt hallgattam, hogy bezzeg a neve nem kellett, évek óta megy ez a cirkusz, én meg mindig azt mondtam, hogy mivel nem hordja a gyűrűjét, ezért nem lehet egy szava sem. Egyszer aztán meguntam a vitát, ha ez neki ennyire fontos, akkor legyen. Berongyoltam a hivatalba, felvettem a nevét, és bementem hozzá a munkahelyére, kezemben a gyűrűjével. Megmondtam, hogy immáron -né vagyok, ő viszont mostantól viselje a gyűrűnket. Nagyot nevetett, felkapott, összecsókolt, és azóta hordja a jegygyűrűjét. Nekem megérte!
Amikor hozzámentem a férjemhez, ezelőtt ötvenkét évvel, valahogy evidens volt, hogy ezentúl a teljes nevét viselem majd, a -nével kiegészítve. Aztán jól meg is bántam, na nem az esküvőt, csak a nevet. Huszonévig azon filóztam, hogy ha bemutatkozom, akkor hogyan szólítanak meg, kedves Istvánnénak? Olyan hülye helyzet… Az utóbbi tíz évben már minden bemutatkozásnál hozzáteszem, hogy a keresztnevem Gitta, így legalább meg tudnak szólítani. Ha most lenne az esküvőm, akkor biztosan megtartanám a lánykori nevemet.
Egyébként a legjobb sztorija az anyai szuper nagyimnak van ezzel kapcsolatban, aki özvegyasszonyként nevelte fel a három gyerekét, majd ötvenévesen hozzáment egy pasihoz, akiről 10 nap alatt kiderült, hogy masszívan iszik, ezért a nagymamám azonnal el is vált tőle, és visszavette az eredeti férjes nevét. Hogy hogyan csinálta, az a mai napig rejtély a család előtt. Az elbaltázott házasságáról pedig mindenkinek megtiltotta, hogy akár csak szóba is hozza.