– Igaz, hogy ezt a történetet eredetileg forgatókönyvként akartad megvalósítani?
– Elsőre erre állt rá az agyam. Régebben írtam már novellákat, amik megjelentek itt-ott egyetemi lapokban, de az utóbbi években teljesen a kabaréjelenetekre és a tévés forgatókönyvekre koncentráltam, tehát amikor először körvonalazódott bennem a sztori, akkor filmként képzeltem el.
– A regény műfaja krimi, még ha elég vicces is. Nem túl nagy feladat rögtön egy olyan műfajhoz nyúlni, amiben rendkívül fontos a komplexen kidolgozott történet?
– Nem volt egyszerű, de ha az ember pontosan előkészíti a dolgot és terv szerint halad, akkor azért meg lehet oldani. Szépen kidolgoztam előre a karaktereket és az egymáshoz való viszonyaikat, és az is, hogy ez hová fejlődik a regény végére, és ezek alapján álltam neki felépíteni a sztorit.
– Nagyon messze járok a valóságtól, ha a karaktereidet Rejtő Jenő figuráihoz hasonlítom?
– Furcsa, hogy nagyon sok embernek ugrott be Rejtő a könyvemről. Régen nagyon sokat olvastam őt, de jó pár éve már egyáltalán nem. Semmi tudatosság nem volt benne, pedig azt mondják, hogy már a metróban lévő plakátokon látható idézet is tökre rejtős. Talán van benne valami, de bízom benne, hogy azért a saját stílusom is kirajzolódik, ha valaki elolvassa a könyvet.
– Nem kötötte meg túlságosan a kezed, hogy az emberek a neved hallatán automatikusan valami vicces dolgot várnak tőled?
– Tisztában vagyok vele, hogy kb. mit várnak el tőlem az emberek, és ezek olyan keretek, amiken belül nem is lehet annyira ugrálni. Mivel engem már elkönyveltek a vicces fiúnak, nagyon nagy baki lenne a részemről valami szenvelgős drámát írni. Nincs értelme szembe menni az elvárásokkal, így például színpadon se volna értelme komolykodnom. Ami a vicces fiú imázsomon kívül esik, azt nem csinálom nyilvánosan. Hogy mondjak egy példát: a dumaszínházas srácokkal mi zenélgetünk is olykor-olykor, de ettől még semmi értelme nem lenne hirtelen gitárral a kezemben kiállni standupolni, mert az emberek nem ezt várják tőlem.
– Az a puszta véletlen műve, hogy neked, Kormos Anettnek és Kiss Ádámnak is nagyjából egyszerre jelent meg könyve az Ulpius-ház kiadónál, vagy ők kerestek meg titeket, hogy induljon egy ilyen Duma-könyvtár sorozat?
– Ők keresték meg a Dumaszínházat és konkrétan Litkai Gergelyt, mert a kiadó először vele szeretett volna könyvet íratni, de neki egyszerűen nem fért bele az idejébe, ezért körbekérdezett bennünket. Akinek volt hozzá kedve, az simán megpróbálhatta. Mindenki a maga módján állt neki. Ádi kis szösszeneteket szedett össze, Anett a korábbi újságírói gyakorlatát kihasználva interjúzgatott, én pedig regénnyel próbálkoztam.
– Várható még, hogy mások is kipróbálják a könyvírást a csapatból?
– Mindenképp, de erről sajnos még nem beszélhetek.
– Jól látom, hogy hármótok közül a te könyved kapta a legnagyobb reklámot?
– Szerintem is, de ennek több oka van. Egyrészt az enyém jelent meg először, tehát ezt az egész Duma-könyvtár dolgot a Multigáz vezette be, másrészt nekem talán kicsit jobban kellett a reklám, mert az Ádinak olyan hatalmas rajongótábora van, hogy ő komolyabb reklám nélkül is gyönyörű eladásokat fog produkálni.
– Jól látom, hogy ti, dumaszínházasok mindenben nagyon összetartotok? Nem egy regény jön ki, hanem egyszerre három, nemcsak egyvalaki szerepel a bankreklámban, hanem az egész gárda…
– A tv-műsor kezdete óta józan ésszel látjuk, hogy a nyilvánosság nagyon gyorsan elhasználja az embert. Ahányan megszeretnek minket, annyian meg is unnak. Minél többen küzdünk vállvetve, annál jobban ki tudjuk tolni ezt az időt. Így brandet erősítünk, a Dumaszínház brandjét, de lehet, hogy tizenöt év múlva a brand fog erősíteni minket. Most még engem küldenek el egy kezdő standupossal fellépni egy vidéki művházba, de lehet, hogy pár év múlva én már csak a felvezető leszek a főműsorszám előtt, és akkor nagyon fogok örülni annak, hogy nem magányos farkasként próbáltam anno sikereket elérni. Szerencsére nálunk mindenki ugyanígy gondolkodik. Ez egy vér- és dacszövetség és szakszervezet, és így tudunk egységes árakat, egységes feltételeket szabni és így jár jól mindenki hosszú távon.
– Önálló esteket is tartasz néha. Ez mennyire nagy ugrás a tíz-húsz perces fellépésekhez képest?
– Annyiban, hogy az embernek rendelkeznie kell másfél órányi olyan anyaggal, amit még nem adott elő a tévében vagy nem koptatott agyon a sok élő fellépésen. Aztán kell egy olyan név is, ami elegendő embert tud vonzani. Ha négyen lépünk fel, akkor ez jóval könnyebb, hiszen a táboraink összeadódnak, de ha egyedül vagy, akkor csak a saját közönségedre számíthatsz.
– Amit a tévében elmondtatok, azt használjátok élőben is?
– Nem, soha többet. Azt a youtube-on aztán rengetegen megnézik és a tévék is rommá ismétlik, tehát el van temetve. Mi fordítva működünk, mint a megasztárosok vagy az x-faktorosok. Ők előadnak valamit a tévében, amivel aztán egy évig járják az országot, mi pedig élő fellépéseken hónapokig, vagy akár egy évig is csiszoljuk a poénjainkat, majd amikor tökéletes lesz, akkor előadjuk a tévében, és aztán soha nem használjuk többé. Nem jó, ha túl sokáig használunk egy poént, mert akkor mi magunk is könnyen rá tudunk unni. Ennek is köszönhető a tévéműsorunk sikere, mert ott már nem kísérletezgetünk, hanem biztosra megyünk.
– Soha nem próbáltok ki egy vadonatúj poént egyből a tévében?
– Nem szabad, maximum ha nagyon aktuális, mert az aktualitása annyit hozzátesz, hogy még a nem is olyan jó viccet is képes feldobni. Azért az élő fellépéseken is óvatosak vagyunk. Nem szoktunk kiállni egy teljesen új műsorral, hanem egy harmincperces fellépésbe mondjuk négy-öt percnyi újat csempészünk és nagyon óvatosan adagoljuk.
– Hogy szoktad felmérni a közönségedet? Milyen szempontok alapján válogatod össze a programjaidat az egyes estékre? Mit nézel meg először?
– A legelső, hogy még esznek-e és van-e tányér az asztalon, mert ha épp teli van a szájuk, úgysem fognak rám figyelni. Aztán fontos még az átlagéletkoruk és a nembeli összetétel. Megnézem azt, hogy együtt vannak-e és ismerik egymást, vagy csak aznap sodorta őket egymás mellé a sors, mert utóbbi esetben nekem kell megtörni a köztük lévő jeget. Fontos még, hogy vannak-e párok a közönség soraiban, mert akkor lehet a párkapcsolatokkal viccelni. Gyakran rá is kérdezek, hogy egy-egy konkrét szakma képviselőjéből akad-e a teremben, mert ha igen, egy-egy viccet neki mesélek, mert úgy hatásosabb.
|
|
– Egyre furább helyszíneken/eseményeken tűntök fel fellépőként. Sokáig még úgy volt, hogy az új Való Világban is ott lesztek…
– Volt egy ilyen próbálkozás, de hál’ istennek rájöttek végül, hogy nem oda való. Nagyon sok fura fellépésünk van. Pár napja léptem fel egy repülőgépen, ami éppen Lappföld felé tartott, és pont az étkezés és kávé után kerültem sorra, és jobb híján mindenki rajtam mászkált át a WC-re menet fellépés közben. Talán furcsa ez, de én még szeretem is az ilyen fura történéseket, mivel később jó ürügyet szolgáltatnak egy-egy sztorizáshoz, és ha be is égek, olyan túl sok ember nem fog tudni róla.
– Ha konkrét személyeket vesztek célba a poénjaitokkal, nem szokott sértődés lenni a dologból?
– Ha celebekről vagy politikusokról van szó, akkor nem zavar, mert rossz nyilvánosság nincs, csak nyilvánosság. Ha beszélünk róluk, az nekik jó. Ha magánszemélyek vagy ismerősök sértődnek meg azért, mert említi őket az ember, az rosszabbul tud esni. Ilyenkor az ember átértékeli, hogy mennyit ér egy-egy poén és mivel érdemes viccelődni.
 2011 legnagyobb mozieseményei Már bemutattuk az év leginkább várt romantikus és animációs mozijait, most pedig azokat a filmeket szedtük össze, melyekért várhatóan nemtől, kortól és ízléstől függetlenül mindenki be akar majd állni a sorba mozijegyet venni. Íme, 2011 legnagyobb hollywoodi mozijai! » |
