 |
Téged is manipuláltak már? Láss át a szitán! |
Néha megkérdezik: Vajon ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha egy városban élnénk? Az igazat megvallva nem tudom, mert nem ez a helyzet. Nem tudok olyasmin gondolkodni, ami nincs. Azonban azt tudom, hogy a szüleimnek adott helyzetben már tudok nyugodtan nemet mondani, ha kell, nem okoz gondot.
„Adott helyzetben mindig tudni kell nemet mondani, és adott helyzetben dicsérni.”
Szerintem a leválásnak az egyik legfontosabb része, hogy a gyerek megtanulja, hogy a szülője nem szent és sérthetetlen, így tudjon nemet is mondani, ha szükséges. Azt is tapasztalom viszont, hogy gyakran a felnőtt gyerekek érzik, hogy probléma van, de nem tudják, hogyan segítsenek rajta, hogyan tudják ezt megbeszélni, vagy éppen erőn felül, erőszakosan próbálnak felelősséget vállalni a saját szüleikért, az ő hibáikért. De véleményem szerint ez csak felesleges bűntudatot eredményez. Én is önmagamon tanultam meg, hogy nem lehet azon segíteni, aki nem akarja. Hiába van igazam. Ő nem kérte a segítségemet, így erőszakoskodásnak éli meg a segítségemet, ezért lesz kudarc a végén. Hiába látom, hogy ő mit csinál, hiába tudom, hogy rosszat fog eredményezni, ő nem kérdezett meg, így nem lesz siker, hiába mondom neki a tutit. Ki szelet vet, vihart arat. Ezért azok a gyerekek, akik felismerik, hogy milyenek a szüleik és segíteni akarnak, de a szüleik nem akarják azt, akkor nem lesz jó a dologból, nem veszi észre, hogy a szülő ezt nem kérte tőle.
Itt merül fel az a kérdés is, hogy hol van az ÖNZŐSÉG határa? Szerintem ott a határ, hogy magamnak vagy a másik embernek ártok-e vele. Ha magamnak ártok, ezt érzem, felmérem. Ha a másiknak okozok rosszat, ezt látom. Ha a másik nem kérdezett, belemásztam a lelkébe, mondtam valamit, az arca megrándul, tehát látom, hogy ártok neki. Persze az feltételez egy magas szintű éberséget, hogy észrevegyem ezeket magamban és a másikban. Az önérvényesítésbe az is beletartozik, hogy a párkapcsolatomban, ha a másik fél nem is tudja, hogy ez nekem rossz, ha pókerarcom van, ha nem mutatom, hogy fáj, akkor miért kérem számon azt, hogy nem látja meg a fájdalmat, amit okozott? Tehát megfelelő kommunikációs stratégiával, annak ellenére, hogy nem kérte, elő lehet vezetni a témát. Felkínálni a lehetőséget a beszélgetésre. Megfelelő kommunikációval mindent el lehet érni.
 |
| Fotó: Sanoma Archív / Dömötör Csaba |
Nagyon fontos kérdésnek tartom még azt, hogy amikor magunk is szülőkké válunk, milyen elvek mentén neveljük a gyerekünket. Nagyon komplex téma, de közel sem annyira bonyolult, mint ezt sokan gondolják. A kiegyensúlyozott nevelés annak a kérdése, hogy a szülő mennyi önismerettel rendelkezik. Ha eléggé ismeri önmagát, akkor elfogadja, hogy bármennyire szereti azt a kis csöppet, az tele van pozitív és negatív tulajdonságokkal, és ezt meg is tudja fogalmazni magának. Mert a gyerekek nem szentek. Csak kis korban nem gonoszságnak hívják az adott viselkedést, hanem csibészségnek. Nagyon nehéz ezt elfogadni, hogy jó is és rossz is van a gyerekünkben. De akik ki merik mondani, hogy mivel rendelkezik a gyerek, azok le tudják fektetni a kereteket is. A gyerek biztonságérzetéhez bizony kell a keret.
Mert a „nem” és a dicséret a fontos. Adott helyzetben mindig tudni kell nemet mondani, és adott helyzetben dicsérni. Akik azt mondja, hogy ez a gyerek egy angyal, majd csodálkozni fog, hogy kihasználják őt. „Az én gyerekem ezt megtette velem?” Én olyan sok mindent megtettem érte!” De ez érzelmi manipuláció. Akkor nem nehéz ez az egész, ha a szülő elfogadja, hogy a gyereknevelés abból áll, hogy mennyire fogja a gyerek megtanulni a jót és a rosszat, hogy elfogadja, hogy ez az ő felelőssége – jó és rossz szempontból egyaránt –, és ha nem tesz bele következetes munkát, a gyerek nem fog felnézni rá, mert a következetlent nem tiszteli senki. A gyerekeknél a legnagyobb „fegyver” a mosoly megléte. Abban tudnak lubickolni. Az őszinte mosolyban.
