 Régi jó sorozataink… Meg a bénák |
A videoklip, ami Somát felkavarta:
Egy lakásban orgia dúl: a sötét szobában meztelen nőkről és lakótelepi paneltornyokról készült diákat vetítenek egymás után. Valakinek eszébe jut, hogy fagyizni kéne: a szőnyegen szétszórt fagylalt-, jégkrém- és nyalókatörmeléken Laca korcsolyával a lábán jégkrémtáncba kezd. Lent az utcán egy VW transzporterben két, Leo jégkrémet szopogató Albert Einstein-figura átveszi a jelentést a Bizottság-orgiáról és a kínai határra indulnak vele. De nem számolnak a Bizottság-rajongók elszántságával… (port.hu)
Különvélemény Soma Mamagésától
’80-tól ’84-ig voltam Hajdúnánáson gimnazista, és a vége felé már alig vártam, hogy végre a saját életemet élhessem. Nagyon sok mindent láttam már akkor is az emberek korlátoltságából és a rendszer nyomorúságából, hazugságaiból. Mindez elől úgy alapvetően a művészetbe menekültem. Egészen konkrétan két dolog ragadott magával: az egzisztencialista irodalom és filozófia, és a szürrealizmus minden művészeti ágban. Akkor úgy éreztem, ez az én nyelvem. (Még azt is elhitettem magammal, hogy az előző életemben én voltam Apollinaire… Igen fantáziadús lányka voltam/vagyok…) No és persze a HAIR című film, ami olyan volt számomra, mint csecsemőnek az anyatej… Nem igazán akartam jelen lenni, inkább az álmodozásba menekültem…
És akkor BEROBBANT az életembe, abba a szűk, rendszerváltás előtti hajdúnánási létbe a Bizottság zenekar! YESSSS!!!! Micsoda vérátömlesztés volt ez akkor nekem! Úgy éreztem, megtaláltam a nyelvemet, egyáltalán létezik olyan nyelv, olyan világ, ahol azt beszélik, amit én! Az első lemezük, a Kalandra fel! ’83-ban jött ki, akkor voltam harmadik gimis. Onnantól már visszaszámoltam az érettségiig, alig vártam, hogy elhagyjam a várost. ’84-ben pedig megjelent a Jégkrémbalett, és már az első meghallgatás után bekattantam, vagyis hátul lenyírtam a fejem kopaszra, azonnal vérszerződést kötöttem a barátnőmmel, majd némi vodka elfogyasztása után fúrtam magamnak a fülembe még egy lyukat. Ma már vicces végiggondolni, hogy behivatott az osztályfőnököm (nyomulós pártbuzgó volt…), és megkérdezte, hogy gondolom én a fülemen a két lyukat. (A középkorban az ilyen magatartás miatt már küldték is a máglyára a nőket.)
’84-ben Nánásról Debrecenbe költöztem, de 2 év után fulladoztam a civis város szűklátókörűségtől, úgyhogy 20 évesen, (’86. november 7-én, később ugyanezen az egykori ünnepnapon fogant a fiam is) szabad lelkű vadkancaként felköltöztem Budapestre. Két hónapi igen intenzív (azaz minden este buliztam) akklimatizálódás után az egyik haverom, aki éppen felugrott hozzám, közölte, hogy most már neki mennie kell, mert Wahorn András várja Pomázon. Azt hittem, nem hiszek a füleimnek! Kicsoda??? Ez nekem akkor kb. olyan volt, mintha a kezdő sekrestyéshez lazán besétálna a pápa… És ’87 elején nem csupán megismertem Andrást, majd a zenekar többi tagját is, de pár hét múlva dolgoztam is velük. (Egy videoklipet forgattunk, amiben én énekeltem a saját „Nedves vagyok, kedvesem” kezdetű dalszövegemet.) Hamupipőke álma számomra valóra vált, bekerültem abban a közegbe, azok közé a fejek közé, akikkel közösségben éreztem magam. Megéltem a rút kiskacsa sztorit, megtaláltam a saját közegemet, „családomat”, és a kor összes underground helyén felléptem, énekeltem, performáltam, kiállítást nyitottam meg, és filmek jöttek, videoklipek, Fekete Lyuk és Tilos az Á, Tölgyfa Galéria és Hold, Fiatal Művészek Klubja és rengeteg bulizás.
Ó, azok a ’80-as évek…Az első fele: a kisvárosi középiskolai évek, a második fele: a fővárosban a legszabadabb, legbohémabb emberekkel mulatni és alkotni… Persze könnyű volt alternatívnak, lázadónak lenni, hiszen tudtuk, ki az ellenség. Ez közösségeket formált, közös célt, tudtuk, kire haragudhatunk. Jó volt, izgi volt, elmúlt.
Wahorn András viszont azóta is az egyik legrégebbi, legjobb férfi barátom.
