Az indulás nem volt egyszerű: 4:45-ös kelés, kibotorkálás a reptérre a szokásos hajnali belvárosi tájképpel: részegek, munkába induló melósok, érthetetlen figura öltönyben, takarítók. Szerencsére van közvetlen járat a délnyugat-francia Gironde megye székhelyére, a környező borvidék központjába, Bordeaux-ba. Az út 2:10 perc.
A gép nem volt tele, úgyhogy simán le tudtam feküdni egy üres széksorra, és sikerült aludnom egy órát. Amikor felébredtem, épp az Alpok fölött repültünk, ez a látvány fogadott:
A reptérről busszal – nagyjából 2 euró, minden más sokkal drágább – egy óra a belváros. Mi az egyik legnagyobb szállásközvetítőn keresztül foglaltunk lakást. A két franciaággyal rendelkező apartman a fő sétálóutcától 5, a Garronne-tól 10 perc gyaloglásra volt a zsidó negyedben – nagyjából 12 ezer forintért éjszakánként. Segítőkész járókelők, narancslé és két croissant az asztalon, zöld udvarra néző csendes lakás egy rendes ággyal és egy kinyitható kanapéval. Remek, nem is gondoltuk, hogy ennyire jó lesz a hely.
A közeli kávézóban kitaláltuk, hogy mindenképp biciklit fogunk bérelni – a városi bringa 14 euró naponta, de érdemes, mert nagy távolságok vannak. Mivel nem igazán néztünk utána a dolgoknak, eldöntöttük, hogy megyünk, amerre kedvünk van. Na, ez Bordeaux-ban nem megy. Minden utcasarok kíváncsivá tesz, ahol tudtunk, bekanyarodtunk, hogy mi jöhet aztán és az utána következő után. Többek között ezért is kell visszamenni.
Jó, ha be van tárazva egy üveg vörös (Fotó: Kováts Dániel)
A 250 ezres város amúgy hozza az észak-francia hangulatot a román kori és gótikus katedrálisaival, diadalkapukkal, obeliszkekkel, palotákkal; tipikus franciás kávézóival, éttermeivel és parkjaival. És persze ezerszínű lakosságával, kultúrájával, ételeivel – nem a vissza-a-lacikonyhákat-a-nemzetnek értelemben. Szinte mindig könnyen el tudtunk beszélgetni a helyiekkel–- akik a tévhit ellenére beszélnek angolul: ottani és itteni politikáról, a városról, ide-mindenképp-menjetek-el típusú ajánlókat kaptunk, többször szóltak, ha otthagytunk valamit, vagy leesett valami a bringáról. Itt már a latinos lazaság és nyitottság bőven megvan, nem, mint északon. Kiderült például, hogy mióta Alain Juppé, korábbi párizsi polgármester-helyettes, Jacques Chirac egykori főtanácsadója a város polgármestere, minden sokkal jobb. A város látványosan törekszik a fenntarthatóságra, közösségek és közösségi helyek létrehozására, alternatív mobilitási formák propagálására és kultúrára, például jelentős építészeti megoldások létrehozására. Vagyis a francia gloire a 21. századhoz igazítva, és nem fordítva. Egy nagyon élhető hely, ami a lakosságért, és nem az autós közlekedésért van. (A biciklisek és minden más közlekedési eszközön gurulók amúgy az észszerűség határain belül mindent megtehetnek, beleértve a piroson átmenést, anyázás és szívatás nélkül.)
Szóval bicikliztünk egész nap, és nagyjából sikerült bejárnunk a tág értelemben vett belvárost a Garronne jobb és bal partját érintve, sok megállással, nézelődéssel, azzal a fajta lassúsággal, ahogy szerintem utazni érdemes. Ezt láttuk a Pont de Pierre-től, a város 1821-ben épült első, állandó hídjától az elképesztő mérnöki bravúrt felvonultató, középen a pilléreken felnyitható Pont Chaban-Delmas 2013-ban emelt hídjáig, amit például nem láttam felnyitva, ezért is érdemes visszamenni:
Mindez nagyjából 20 kilométer bringázás volt az összes kitérővel. Megálláskor persze elkezdtük nézegetni, hogy hova érdemes menni. Vagyis amit mindenképp meg akarunk nézni, mert az gyorsan kiderült, hogy nem tudjuk belezsúfolni négy napba a várost. A Darwin nevű hely azonban felkerült a listára.
A kortárs Bordeaux legmenőbb közösségi helyszíne egy 22 ezer négyzetméteres egykori katonai laktanya, később raktár területén van, amit még az 1850-es években építettek és a II. világháborúban fontos bázisa volt a németeknek. Mintha a régi Tűzrakteret és a Müszit egy hellyé gyúrták volna, rengeteg pénzzel megtámogatva. A hely különben annyira túlpörgeti, hogy csak vega/vegán ételek vannak, és az alapanyagok is csak etikus gazdaságból jöhetnek. Persze az árai is ehhez illeszkednek.
Épp egy konferencia volt az egyik helyen a fenntartható közgazdaságról, amúgy a terület csendes és nyugodt volt. Az egyik csarnokban egy kosárpálya mellett épp rappeltek néhányan, kisebb társaságok itt-ott gördeszkáztak, beszélgettek vagy csak úgy elvoltak. Végignéztük a többit is, lehet persze graffitizni, van közösségi iroda, 30 cég és civil szervezet műhelye, telephelye, irodája, konferenciaterem és étterem. És persze közösségi kert is van a területen, meg színház, mozi, koncert helyszínek és sok más funkció.
A kelták alapította 3. századi várost később a gótok, frankok és arabok is elfoglalták, a több ezer éves borvidék kereskedelmi központját sokan akarták maguknak, míg végül némi brit uralom után a 15. században a francia királyoké nem lett. Ma is a legjelentősebb francia szőlőtermő terület, a megyében összesen 122 ezer hektáron borászkodnak. Az évente itt előállított 700 millió palack legnagyobb része minőségi vörösbor, de két jelentős fehérboruk is van. A leghíresebb termőterületek Médoc, Libourne és Graves. A négy napba nyilván nem fért bele, hogy legalább a jelentős borászatokat meglátogassuk, pedig a több száz éves kastélyok mindenképp megérnének egy újabb utat.
A bordeaux-i borvidék (forrás: wikipédia)
Borozni tehát lehet. A beülős helyeken elég drágán mérik, de aki nem akar túl sokat költeni, vegye meg boltban, és üljön ki valamelyik parkba egy baguette-tel és valami jó sajttal, és képzelje azt, hogy így élnek a franciák (nem). Aki viszont tényleg el akar mélyedni a szőlőtermesztés és a bor kultúrtörténetében, mindenképp látogassa meg a Cité du Vint. A hipermodern épületet 2016-ban adták át egy átfogó városrehabilitációs projekt részeként, ami a Pont Chaban-Delmas közeli hajódokk és ipari terület modernizációját tűzte ki célul. A terveket Anouk Legendre és Nicolas Desmazières jegyzi. A 20 eurós belépő elég drága, de 4-5 órát simán el lehet tölteni a múzeumként és kutatóközpontként is működő épületben annak, aki kibír kétszintnyi tömény információt. A végén fél deci bor jár, amit a hatodik szinten levő panorámateraszon kortyolhatunk el a város látványával a lábunk alatt, de persze vehetünk még, ha nem lenne elég. Az épület nem csak kívülről különleges, belső terei is lenyűgözőek.
A múzeum közvetlen közelében van egy piac, a Les Hallaes de Bacalan, amit 2017-ben adtak át, szintén a terület rehabilitációjának részeként. A topminőségű friss árus standok, pékségek mellett bisztrók üzemelnek itt, alig tudtunk választani a sonkás, sajtos, rillettes, olasz konyhás helyek között. Végül a tengeri pultot választottuk, ahova másnap is visszamentünk, annyira jó volt a tál, amit ettünk. 12 euró szerintem elviselhető ezért a menüért, fél napig nem bírtam utána enni. Amúgy persze piacozni érdemes, a belváros legnagyobb piaca a Kapucinusok terén van, ahol a mai elvárásoknak megfelelően ebédelni is lehet, hétvégén pedig az egész terecske megtelik árusokkal.
A francia humanizmus egyik régi központja ma is jelentős egyetemi város – a britek még 1441-ben alapították a város első egyetemét, csak kapkodtuk a fejünket a román kori, gótikus, francia klasszicista és modernista épületek között. Az egyetemtől nem messze, a városháza mellett van a legrégebbi templom, a Szent András-katedrális, amit a 12–16. század között építettek át gótikus stílusban. Bemenni sajnos nem volt időnk, egy újabb érv tehát, hogy visszamenjek.
És ha már klasszikus műveltség és kultúra, érdemes ellátogatni a múzeumokba is. Mi a Szépművészetiben voltunk, a Városháza mögött egy kevésbé meleg, esős napon. A gyűjteményt és az épületeket a parkkal együtt a korai napóleoni időben alapították 1801-ben, ma a reneszánsz és az impresszionizmus közötti időszak több jelentős festészeti és szobrászati műve látható itt. A mindössze 5 eurós belépőért cserébe olyan műveket láthatunk Tizianótól, Bruegheltől, Frans Halstól, Rubenstől és Rodintől, Delacroix-tól, amelyek előtt elég sokáig el lehet ácsorogni.
Utolsó napra autót béreltünk (kb. 60 euró volt, plusz benzin), hogy elmenjünk a nagyjából egy órára – 60 kilométerre – levő óceánhoz, a Dune du Pilathoz. A hely kihagyhatatlan, itt van Európa legnagyobb homokdűnéje, ahol 60 millió köbméter homokon mászkáltunk. A 110 méter magas, 3 kilométer hosszú óceánparti dűne egyik oldalán a víz, a másikon egy hatalmas nemzeti park van, amit képtelenség ennyi idő alatt bejárni. Ide biciklivel akarok visszajönni, elveszni a mediterrán erdőben pár napra. Érdemes elmenni a dűne végéig, ahol már kevesebben vannak – homokban járni elég fárasztó. Az óceán tele van homokpadokkal és kisebb szigetekkel, majd legközelebb megnézem a Madár-szigetet is – ahol több száz faj él – és a lábakon álló osztrigázóhelyeket. Innen átmentünk Arcachonba, hogy komppal átkeljünk az öböl túloldalára – Cap Ferretbe a világítótoronyhoz, ami kocsival bő egy óra lett volna (a retúrjegy 14 euró volt). A régi, 1840-es épületet a németek elpusztították a II. világháborúban, a ma látható épület 1945-ben épült, és van mellette egy betonbunker, amit szintén érdemes megnézni.
Másnap korán indultunk, még egy hajnali kávé belefért egy croissant-nal.
