Amikor megszületik egy gyermek, első látásra egy magatehetetlen kis lénynek tűnik, valójában azonban rendkívül okos nyelvtanuló géniuszról van szó, aki néhány év alatt tökéletesen képes megtanulni anyanyelvét. Hogyan történik ez? Mit tud egy baba, és mi honnan tudjuk, hogy ő tudja? Mikor kezd el egy gyereknek véleménye lenni a nyelvről? Dr. Fehér Krisztinával, a Babák a hangok világában című könyv szerzőjével magzati nyelvtanulásról, babanyelvről, gügyögésről, a kisgyerekek által használt és érzékelt nyelvjárásokról, és még sok másról beszélgettünk.
Nyelvészként miért kezdtél el gyerekekkel foglalkozni?
Kezdetben közvetlen módon nem érdekelt igazán a nyelvelsajátítás. Eleinte engem az érdekelt, hogy hogyan működik a nyelv, milyen a szerkezete, milyen modellel lehet magyarázni a változatosságát, változékonyságát. Ezért kezdtem el először történeti nyelvészettel foglalkozni, mert ott van a változás, aztán szociolingvisztikával, mert ott a változatosság. És valami még hiányzott, mégpedig az, hogy legyen egy olyan téma, ami megengedi, hogy menet közben figyeljem meg ezek alakulását. Ekkor jutott eszembe, hogy ez nem más, mint a nyelvelsajátítás. Körülbelül 2008-ban kezdtem el intenzíven ezzel foglalkozni, és elsősorban az az időszak érdekelt, amikor még nem szólal meg a baba, éppen azért, mert azt akartam megtudni, hogy a kezdetektől hogyan tud kiépülni egy nyelvi rendszer – ebben pedig igen nagy szerepet kaptak tudományos segédmunkatársaim, a babák.
Forrás: Libri
Épp ez a dilemma, nem? Hogy egy baba nem tudja elmondani, hogy pontosan mit tud. Mégis, hogyan lehet kideríteni?
Erre a kognitív pszichológusok dolgoztak ki módszereket, én ezeknek az eredményeit alkalmaztam klasszikus nyelvészeti területen. Az egészen piciknél például nagyon jól használható az úgynevezett „beszélő cumi” technika.
Ha például meg akarjuk tudni, hogy az újszülött két nyelvet vagy két hangsort el tud-e különíteni egymástól, és hogy egyik jobban tetszik-e neki, mint a másik, akkor alapozhatunk a babáknak arra a tulajdonságára, hogy ha új információt kapnak, és például közben történetesen szopnak, akkor elkezdenek intenzívebben szopni.
A hetvenes években Eimas és munkatársai készítették el az első beszélő cumit. Nem konkrétan a cumi beszélt, de össze volt kötve egy számítógéppel, ami a szopás intenzitását tudta mérni, miközben két különböző nyelvből jött hanganyag, és mérték, hogy a váltásnál történik-e változás a szopásintenzitásban.
Tehát ami jobban tetszik nekik, arra intenzívebben szopnak?
A váltásnál mindenképpen. Viszont ha egy inger jobban tetszik nekik, akkor a szopás intenzitása hosszabb ideig marad magasan, míg egyes nyelveket vagy hallott ingereket hamarabb megunnak.
Akkor végül is hogy van ez? Amikor egy baba megszületik, megvan benne a potenciál, hogy bármit megtanuljon, vagy úgymond magyarul sír fel?
Ez nem igazán „vagy”, hanem „és”, mert a potenciál benne van, hogy bármit megtanuljon, és azt fogja megtanulni, amit a környezetében hall. Viszont azért az „és” lesz itt a helyes reláció, mert ez bizonyos értelemben azt fogja eredményezni, hogy egy baba „magyarul sír fel”, ugyanis a nyelvtanulás nem a születéssel kezdődik, hanem magzati korban. Amikor a hallószervek kifejlődnek, a babának már van alkalma arra, hogy a magzatvízen keresztül hallja a környezetéből érkező hangingereket, még ha egy speciális szűrőn keresztül is.
Dr. Fehér Krisztina (Fotó: Facebook)
A magzatvíz viszont éppen az úgynevezett prozódiai jegyeket engedi át, azaz a dallamot, a ritmust, a hangsúlyjegyeket, vagyis pontosan azt, amit sírás közben meg lehet jeleníteni. Erre Birgit Mampe és munkatársai végeztek egy kísérletet, amelyben német és francia babák sírását hasonlították össze. Kiderült, hogy a német babák sírása a német nyelv hangsúlymintáinak felelt meg, a francia babáké pedig a francia nyelvnek.
Emellett viszont a babák gügyögésében kezdetben a világ összes nyelvének hangkészlete megjelenhet. A baba ilyenkor próbálgatja a saját hangkészletét: gyakorlatilag beszédtechnika-órát tart magának, és egyezteti a környezetével, hogy mi az, ami elhangzik.
Amit soha nem hall, azt egy idő után nem ismétli tovább, ezért nem is alakulnak ki rá a kiejtési rutinok, ennek lesz az az eredménye, hogy ami viszont kialakult, az annál inkább bevésődik. Esetleg ha egy gyerek nyelvjárási környezetben nőtt fel, majd iskolába kerül, és a sztenderdet próbálják megtanítani neki, akkor arra lesz nehezebb átállnia, netán nem is sikerül.
Ezek szerint ha egy kismama magzatkori nyelvtanfolyamra „íratja be” a babáját, és már az anyaméhben elkezd hozzá angolul beszélni, vagy sorozatokat „nézet” vele angolul, az segíthet valamit a baba későbbi nyelvelsajátítása szempontjából?
Az biztos, hogy a természetes kétnyelvűség óriási előny. A különböző kognitív, tanulással kapcsolatos tesztekben a kétnyelvű gyerekek sokkal jobban teljesítenek, mint egynyelvű társaik. Még akkor is előnyös a kétnyelvűség, ha lehetnek olyan időszakok, amikor úgy tűnik, hogy a gyerek lemaradt valamelyik vagy mindkét nyelvvel: ezen hamar túllép, a hozadékok pedig megmaradnak. Éppen ezért ha vegyes (különböző nyelvű szülők által kötött) házasságban születik egy baba, akkor már magzati korban nyilvánvalóan két nyelvet hall – ez nagyon jó. Ha viszont egy egynyelvű pár kezd el egy másik nyelven beszélni a babához, nem tudom nem tudom megmondani, hogy lesz-e eredmény. Attól függ, hogyan csinálják, idegen nyelvterületen élnek-e stb., és az egész mennyire történik úgy, ahogy természetes környezetben történne.
Ha már a többnyelvűségről esett szó: a könyvedben amellett érvelsz, hogy a bábeli átok voltaképpen áldás. Hogy érted ezt?
Általában meg vagyunk attól ijedve, hogy rengeteg nyelv van, sőt még egyetlen nyelven belül is nagyon nagy a változatosság. Ezért sokszor indultak olyan törekvések, hogy legyen egyetlen nyelvi norma, amit mindenki követ, vagy egyetlen univerzális nyelv, legyen az az eszperantó vagy bármi más, és akkor megoldódnak a problémáink. Egyáltalán nem biztos, hogy van probléma. A nyelv ugyanis mindig identitást, csoporthoz tartozást jelez, és ennek nagyon fontos funkciója van a szociális életben. Felismerem például valakinek a beszédéről, hogy az én csoportomhoz tartozik-e, vagy nem.
Az pedig a legtermészetesebb dolog, hogy a nyelv változik, hogy változatos, hiszen élő. Mindig az egy csoportba tartozók alakítják, tehát a változásokat is mindig a csoport tagjai tudják követni, és ez az, ami az identitást meghatározza. Nem véletlen, hogy bármennyire is próbálták az iskolákban a nyelvi normákat kötelezővé tenni, nyelvjárások mindig voltak, vannak és lesznek, és például az eszperantó sem terjedt el ilyen módon világnyelvként.
Ezek szerint a babák például a nyelv alapján tudják, hogy ők hova tartoznak?
Öt-hat hónapos babákkal végeztek ezzel kapcsolatban méréseket. A kognitív pszichológusok azt vizsgálták, hogy a babák melyik női beszélőt részesítik előnyben: azt, aki a nyelvet anyanyelvként beszéli, vagy azt, aki ugyanezen a nyelven akcentussal szólal meg. A babák az anyanyelvi beszélőt választották. Ebben az értelemben igen, a babák tudják, hova tartoznak.
A babák nyelvelsajátításával kapcsolatban nagyon megosztó kérdés, és te is tárgyalod a könyvedben, hogy mennyire érdemes gügyögve vagy dajkanyelven beszélni a babákhoz.
Először is fontos különbséget tenni a dajkanyelv és a gügyögés között. A dajkanyelv nem értelmetlen hangsorok egymás utáni ismétlése, azaz nem olyasmi, amit a baba produkál a kiságyban, hanem egy természetes társalgás része, ahol bizonyos nyelvi jegyek viszont másképp jelennek meg, mint a felnőttekhez intézett beszédben. Ezek pedig segítik a nyelvelsajátítást. Tehát egy mondat, „Szia baba, hogy vagy?” – eltúlzott intonációs kilengésekkel szólal meg, nagyon erős hangsúlyozással, a magánhangzók gondos és lelassított képzésével. Ez mind-mind olyan kulcsokat ad a babának, amelyeket szamárvezetőként tudnak használni a nyelvelsajátításhoz.
Bár legkevésbé sem gondolom, hogy a babák szamarak lennének, sőt szerintem a babák zseniálisak. Az, ahogyan nyelvet tanulunk, azt mutatja, hogy mind zseninek születünk, és az, hogy néhány év alatt ilyen szinten meg tudjuk tanulni a körülöttünk élők nyelvét, nos, az tényleg csoda.
Vannak mérések, amelyek egyértelműen mutatják, hogy a dajkanyelv óriási előnnyel jár. Az egyik legérdekesebb ezek közül talán az, amikor három kutató, Ramirez-Esparza, García-Sierra és Kuhl csecsemőkre mellényt adtak, benne egy diktafonnal. A diktafon rögzítette, hogy a babákhoz hogyan beszélnek, kik beszélnek körülöttük, milyen gyakorisággal. Azt mérték, hogy a babák környezetében mennyire használják a dajkanyelvet, majd kétéves korukban visszamentek hozzájuk, csináltak egy szókincstesztet, és kiderült, hogy a szókincsben nyújtott teljesítmény pontosan megfelelt a dajkanyelv arányának, tehát azt mondhatjuk, hogy a dajkanyelv kifejezetten segíti a nyelvelsajátítást.
Azt mondod, hogy a babák zseniálisak. Mit tud egy baba, amit egy felnőtt nem?
Inkább megfordítanám a kérdést: mit nem tud egy felnőtt, amit egy baba igen? A felnőtt már túl sokat tud az anyanyelvéről ahhoz, hogy igazán új információkat intenzíven rögzíteni tudjon, azaz hogy például egy második idegen nyelvet olyan szinten megtanuljon, ahogyan azt babakorunkban tesszük. Ennek a neurális háttere is megvan, a neuronhálózatban a gyakran használt asszociációk gyakori kapcsolatokként rögzülnek, és ez rugalmatlanabbá teszi az agyat, azaz a bejáratott rutinok meglesznek, de ha ebbe valami újat akarunk beleszuszakolni, akkor az már kevésbé fog sikerülni. Van egy nyelvtanulási görbe, ami azt mutatja, hogy 5-6 éves koráig egy gyerek akcentus nélkül el tud sajátítani egy nyelvet, de az agy még tinédzserkorban is viszonylag rugalmasnak mondható. Utána történik egy fordulat, és rohamos hanyatlás következik.
Ha jól tudom, a közeljövőben egy kicsit idősebb gyerekekkel szeretnél foglalkozni. Pontosan mit fogsz vizsgálni?
A nyelv változásával és változatosságával kapcsolatban az is nagyon fontos, hogy milyen a beszélők attitűdje a saját környezetük nyelvjárásához, hogyan értékelik azt a sztenderdhez képest. Így mostanában óvodásoknak tervezek kísérleteket. Az első mérések márciusban meg is voltak, ahol azt vizsgáltam, hogy mennyire érzékelik az óvodások a nyelvjárások közti különbségeket, hogyan viszonyulnak a nyelvjárásokhoz a sztenderdhez képest, viszonyulnak-e hozzájuk valahogy egyáltalán. Az volt a nagyon érdekes, hogy mindezt hogyan kérdezzem meg egy ötévestől. Az volt nagyon érdekes, hogy mindezt hogyan kérdezzem meg egy ötévestől. A kísérlettervezés nagyon izgalmas volt, mert mindig a gyerek fejével kellett gondolkoznom: ha ilyen feladatot találok ki, akkor az érdekes lesz-e neki, hajlandó lesz-e velem játszani, és arra a kérdésre fog-e ezzel válaszolni, ami engem érdekel.
És mire jutottál, hogy kérdezed meg tőlük?
Marilyn Rosenthalnak volt a hetvenes években Amerikában egy varázsdoboz-kísérlete, amikor is két egyforma dobozból beszélt két hang, amelyek játszani hívták a gyerekeket. Az egyik hang sztenderd amerikai angolt, a másik pedig afroamerikai angolt használt. Ebből a kísérletből indultam ki, de tovább csiszoltam, sok tekintetben más feladatot és játékot találtam ki, sok mindent változtattam módszertanilag is, hazai viszonyokra alkalmaztam. Az érdekel, hogy az óvodások hátrányosan ítélik-e meg a saját környezetük nyelvjárását, más nyelvjárásokat a sztenderdhez képest – ezt még magyar vonatkozásban tudomásom szerint így senki nem vizsgálta.
Melyik nyelvjárásokat nézted meg?
Először mindenki hazamegy, ha valami baja van, úgyhogy én is hazamentem a saját nyelvjárási területemre: a Hajdúságban mértem az ottani nyelvjáráshoz való attitűdöt a sztenderdhez viszonyítva. Az eddigi méréseim azt mutatják, hogy az óvodások már nagyon is hallják a különbséget, sőt véleményük is van róla! Úgy tűnik, hogy a sztenderd nagyobb presztízzsel rendelkezik számukra. A továbbiakban ezt a kutatást szeretném folytatni különböző nyelvjárásokkal, különböző területeken, még több óvodáskorú gyereket bevonva a vizsgálatba.
