„Amikor megismerkedtünk, tökéletes voltál, lehoztad a csillagokat az égről nekem, a tenyereden hordoztál. Azonban miután összeköltöztünk, rá kellett jönnöm, hogy ez csak a látszat.
Hogy te magad egy látszatember vagy, és egy szavad sem igaz.
Olyan apróságokkal kezdődött, mint például megígérted, hogy elmegyünk szombat délután egy programra, majd leugrottál bevásárolni és nem jöttél haza késő éjszakáig. Hiába telefonáltam aggódva, hogy hova tűntél, lelki szemeim előtt megjelent, hogy elütött egy autó, megkéseltek, kórházban vagy…, nem vetted fel a telefont.
Részegen estél be az ajtón éjfél felé, röhögve mesélted, hogy összefutottál egy cimboráddal, és milyen jót buliztatok egész nap. Ültem ott elhűlve, hogy mégis hogy lehet az, hogy neked ez vicces és nem is érted, mi a problémám, miért vagyok megbántódva. Szerinted jogtalanul hisztiztem, hiszen te szabad ember vagy, miért kellene elszámolnod az időddel.
A helyzet csak fokozódott, ahogy telt az együtt töltött idő.
Be nem tartott ígéretekkel tele lett a padlás, a részeg éjszakák és nappalok is besűrűsödtek, közben pedig bennem meghalt valami. A bizalom örökre elveszett, már csak legyintek, ha valamit megígérsz. Márpedig folyamatosan ígérgetsz, de már tudom, hogy eszed ágában sincs betartani, amit mondasz. Csak azért ígérsz meg bármit, mert túl gyenge vagy ahhoz, hogy vállalj bármilyen konfliktust. Ebből áll az egész életed: kerülöd az emberekkel a konfrontációt bármi áron. Nem látsz tovább az adott pillanatnál, nem méred fel a tetteid következményeit, nem fogod fel, milyen rombolást végzel magad körül az emberi kapcsolataidban és munkádban ezzel az állandó ígérgetéssel.
Lehet, hogy ez összefügg nálad az alkohollal, lehet, hogy ha leszoknál a piáról, akkor nem lennél ennyire megbízhatatlan, de az is lehet, hogy igazából azért iszol, mert saját magadat sem bírod elviselni. Nem tudsz mit kezdeni azzal, hogy folyamatosan csalódást okozol a körülötted élőknek. Nem tudom, hogy meddig bírom még, és hogy egyáltalán akarok-e érted küzdeni.”