Hát mi aztán tényleg teljesen más szülők vagyunk, mint a mi szüleink voltak, igazán nem lenne szükség a hazudozásra arról, hogy mi van a házi feladattal, hol járt a barátaival vagy épp evett-e a fagyiból, vagy sem (persze, hogy evett belőle, hiszen üres a fagyis doboz.) Az egészben az a legfelháborítóbb, hogy szemrebbenés nélkül hazudik a kamasz, még akkor is, ha kristálytiszta az összes résztvevő előtt, hogy megtörtént, amit tagadni próbál. A hazugságokkal pedig elveszíti a szülei bizalmát, bekerülhetnek egy ördögi körbe, és kialakulhat egy jó kis háború a szülők és a kamasz között.
A kamaszok az őrületbe kergetnek minket. De csak akkor, ha hagyjuk.
Dr. Jeffrey Bernstein pszichológus, a New York Egyetem professzora szerint esélyünk sincs arra, hogy megváltoztassuk a kamasz gyerekünket, és leszoktassuk a hazugságokról. Sőt azzal, hogy büntetjük, balhézunk, veszekszünk vele, csak még inkább ellökjük magunktól a gyereket, és még inkább úgy érzi majd, hogy nem nyílhat meg a szüleinek, nem mondhat igazat.
A 10 ays to a Less Defiant Child című könyvében a pszichológus elmagyarázza, hogy a hazugságokban gyakran ott rejlik az igazság, csak észre kell venni, ehhez pedig az kell, hogy ne vegyük személyes támadásnak szülőként a kamasz hazugságait. Nem egyszerű, de muszáj egyet hátralépni, és átgondolni, hogy miért hazudott vajon adott esetben a gyerek. Például hazudhat azért, mert:
- nem akar bajba kerülni,
- meg akar védeni valakit,
- túl fájdalmas az élmény neki, ezért nem tud róla beszélni.
A pszichológus praxisában volt egy fiú, aki azt hazudta, hogy elásott egy pisztolyt az erdőben, mert csatlakozott egy bandához. Kiderült, hogy azért hazudott, mert úgy érezte az iskolában, hogy láthatatlan, magányos volt, vagányabbnak akart tűnni, és nem tudta, hogyan kezelje ezt a szociális problémát helyesen.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Mit tehetünk a hazugság ellen?
A szakember azt javasolja, hogy tartsuk észben, hogy a gyerekek, főleg a kamaszok énközpontúak, nem gondolnak bele, hogy másoknak fájdalmat okoznak a hazugságokkal. Őrizzük meg a nyugalmunkat, és beszélgessünk a gyerekkel az őszinteségről, próbáljuk megtudni, miért hazudott, ha rajtakapjuk. Ne ítélkező hangnemben beszéljünk vele, mert azzal rögtön kiváltjuk belőle azt a reflexet, hogy „anyáméknak nem lehet elmondani semmit”. Nem fogjuk talán megakadályozni ezzel, hogy hazudjon a mindennapi apróságokban, de legalább biztosítjuk arról, hogy van más lehetősége is.
Kamasz gyerekkel szülőként át kell váltanunk a „ki a főnök” mentalitásból az „életvezetési tanácsadó” szerepre, ha szeretnénk közel tudni magunkhoz a gyereket. Erről a kiindulópontról, ha nem izmozunk a gyerekkel, és nem akarjuk mindenáron megnevelni, már el lehet vele beszélgetni nyugodt hangnemben, hogy milyen ijesztő néha elmondani az igazat még felnőttként is, és hogy nincs ezzel az érzéssel semmi baj, csak az a kérdés, hogyan oldja fel magában ezt a belső konfliktust. Mutassunk rá, hogy igazából a hazugság csak elodázza a fájdalmat, mert később úgyis fény derül a turpisságra, és még nagyobb baj lehet belőle.
A pszichológus azt ajánlja, hogy a hazudozást ne egy megoldandó feladatnak fogjuk fel, hanem inkább egy hosszú távú folyamatnak, amiből felnőtt korára kell kinőnie. És ne felejtsük el, hogy kamaszkorban is másolják a gyerekek a szülők viselkedését, úgyhogy azzal tudjuk a legtöbbet tenni, ha mi, szülők őszinték vagyunk a gyerekeinkkel.
