Az életrajzi filmek (vagy ahogy a szakmában hívják őket, biopicek) sosem mennek ki a divatból. Főképp a díjszezonban találkozhatunk velük nagy számban, de persze nemcsak azért készítik őket, hogy díjakat kapjanak értük: a többségük piaci alapon is működőképes. A biopiceknek megvan az a hatalmas előnyük, hogy elég egy nevet rájuk írni címként, és mindenki tudja, miről is van szó.
Egy jól ismert név eladja a filmet, ha pedig a film alanya mégsem lenne különösebben ismert, viszont a története izgalmas, akkor az „Igaz történet alapján” címke rákerülésével egyből megnövekszik a kereslet iránta. Az már csak a bónusz, ha a legendás embert egy legendás színész játszhatja. Hát van szerencsésebb csillagállás annál, hogy a mindenki által ismert Pablo Escobart a mindenki által ismert latin színészlegenda, Javier Bardem alakíthatja? Aligha. Ráadásul a film minőségétől függetlenül a biopicek szinte azonnal beszédtémává válnak. Mennyire hasonlít a színész az igazira? Lefogyott vagy sokat hízott a szerepért? Hollywood legjobb maszkmesterei változtatták át? Vajon a film története mennyire követi hűen a valós történéseket? Hollywood megváltoztatta a sztorit, hogy fogyaszthatóbb legyen?
Pénelopé Cruz és Javier Bardem a Pablo Escobarról szóló biopicben (Fotó: Tumblr)
Ezek a kérdések szinte automatikusan felmerülnek a nézőben, amint leül egy életrajzi mozi elé, és ennél nagyobb kérdésözön talán csak egy új Star Wars vagy Marvel-film kapcsán hangzik el manapság. Van azonban valami, amiről nem igazán beszélünk, pedig itt volna az ideje. Miért van az, hogy a nagy férfiakról szóló filmek inkább a mellettük álló nőkről szólnak?
Egy nő elmélete
Máig emlékszem, amikor 2014-ben megnéztem A mindenség elmélete című biopicet, amit a sajtó és a forgalmazó a nagy Stephen Hawking életrajzi moziként próbált eladni. Annak rendje és módja szerint végigültem a két óra három perces játékidőt, felkapcsolták a moziban a lámpákat, én pedig rájöttem, hogy valójában egy Jane Hawking életrajzi filmet láttam, amiben történetesen Stephen Hawking is szerepelt. Az, hogy így alakult, egyáltalán nem csoda: a film alapját Jane Hawking könyve szolgáltatta, az ő szemszögéből mesélt a házasságukról, és arról, hogy milyen megpróbáltatásokkal járt egy tolószékes zseni feleségének, házvezetőnőjének és egyben jó családanyának lenni. Lehet, hogy az Oscar a látványos átalakulást produkáló Eddie Redmayne-t ünnepelte, de a film szíve Felicity Jones játékában volt. Az ő alakja és szemszöge tette lehetővé, hogy élő, lélegző emberként tekintsünk Stephen Hawkingra, és ne csak az érdekesen beszélő, kerekes székes, különc zsenit lássuk benne. Jane figurája volt az, aki lehozta Stephent arra a szintre, amivel mi, nézők is könnyebben tudunk azonosulni: a házassági problémák világába. Márpedig ez a világ sokkal közelebb áll hozzánk, mint az elméleti fizika birodalma.
Eddie Redmayne és Stephen Hawking (Fotó: Tumblr)
A különc melletti átlagember
Az életrajzi filmek többsége nem átlagemberekről, hanem különcökről és zsenikről szól. Legyen nehéz sorsú zenészlegenda, zseniális tudós, hihetetlen teljesítményre képes sportoló vagy nagy tetteket végrehajtó politikus egy biopic főhőse, az mindig összeköti ezeket a figurákat, hogy nem éltek átlagos életet. A legtöbben még csak elképzelni sem tudjuk, miket éltek át, és milyen világban kellett helytállniuk. És itt jön a probléma! Ha nem tudjuk elképzelni, akkor azonosulni sem tudunk, ha pedig nem tudunk azonosulni, akkor hiába az egész csinnadratta, jó eséllyel nem fog működni a film.
A nyughatatlan esetében például egyáltalán nem egyszerű azonosulni a sikerek hatására újra meg újra drogok és alkohol után nyúló Johnny Cash karakterével, hiszen józanul azt gondolhatnánk, hogy a siker és a csillogás automatikusan együtt jár a boldogsággal. Viszont sokkal könnyebbé válik az azonosulás, ha ezt a figurát az aggódó és szerető feleség, June Carter szemszögéből figyelhetjük, hiszen szinte mindegyikünk életében volt olyan barátunk, szerettünk, aki belehajszolta magát egy függőségbe, mi pedig megpróbáltunk segíteni neki abban, hogy azt maga mögött hagyja. Ez már egy olyan élethelyzet, ami bármelyikünkkel előfordulhat. Hollywood régi trükkje – és ettől olyan sikeres a mai napig –, hogy a különleges, egyáltalán nem hétköznapi történetekben is meg tudja találni a hétköznapiságot, vagyis azokat az alapértékeket (barátság, szerelem, család stb.), amikkel bárhol a világon azonosulni tudnak az emberek. A legtöbb különc zseni szeretett valakit az élete során, és ez a tény máris tökéletes kapcsot jelent a nézők szívéhez.
A konfliktushoz két ember kell
„Minden sikeres férfi mögött egy nő áll” – tartja a rendkívül elcsépelt mondás, de mivel tudjuk, hogy Hollywood amúgy is a sablonok tökélyre fejlesztésében és eladásában utazik, ezt a dumát el is kell fogadnunk a biopicek alaptéziseként. Hivatalosan egy biopic egyetlen emberről szól, hiszen egyetlen híres ember életét követhetjük figyelemmel, de egyetlen emberből nem lesz dráma: egy filmben emberek közti interakciókra és konfliktusokra van szükség. Persze a konfliktus(ok) okozójának nem kell feltétlenül pont a feleségnek vagy a szeretőnek lenni, lehet az ellenpontozásként egy rivális (pl. az Amadeusban Salieri figurája, vagy Amon Goeth alakja a Schindler listájában) esetleg egy barát is (pl. a beszédterapeuta figurája A király beszédében), a lényeg, hogy legyen egy másik fontos szereplő is a képletben. Erre azonban a legkézenfekvőbb választás általában az élettárs, szerető, feleség, aki többnyire jóval átlagosabb, ezért szerethetőbb figura, mint a főhős. Így történhetett meg az, hogy például A dán lány (ismét egy Eddie Redmayne-es biopic) a férfiból nővé alakulni vágyó Lili története, félúton mégis azt vesszük észre, hogy talán még nála is fontosabb szereplő a felesége, Gerda (Alicia Vikander alakításában), és ezért van az is, hogy az Egy csodálatos elme legalább annyira Alicia Nash (Jennifer Connelly), mint John Nash (Russell Crowe) filmje. Hollywoodban tudják, hogy az ember a szerelem során válik a legkiszolgáltatottabbá és legsebezhetőbbé, vagyis akkor tudja a legkönnyebben megmutatni az igazi személyiséget, ha azt mutatja meg nekünk, hogy miképpen működött egy párkapcsolat keretein belül. Az így kapott biopicek ugyan sokszor romantikus drámává válnak, de nincs ezzel semmi baj, hiszen a romantika örök.
