Már-már közhelyszámba megy, hogy valamennyi későbbi kötődésünk a korai újszülött–gondozó kapcsolaton alapszik. Az e korban bevésődött élmények irányítják felnőttkori viselkedésünket, elvárásainkat – ez nem azt jelenti, hogy nem korrigálhatók, de mindenképpen meghatározók.
Ezen korai tapasztalatok közül az egyik legfontosabb szerep épp az érintésnek jut. És bár az érintések a magzatkortól a halálunkig elkísérnek minket, a testi kontaktus két leginkább kitüntetett periódusa a csecsemőkor és a szerelem időszaka.
Az érintés ugyanakkor a tartós párkapcsolatban fennálló viszony kiváló jelzőrendszere is: milyensége, hiánya, illetve túlzásba vitele csalhatatlanul a kapcsolatban levőkről beszél.
Sok vagy kevés?
Hogy kinek mennyi elég az érintésből, a simogatásból, milyen közel engedi magához a másikat, az nagyon egyéni dolog, de élethelyzettől és kognitív kiértékeléstől is függ. Nincs érintés „csak úgy” önmagában, minden érintéshez jelentések kapcsolódnak:
egy elmaradt ölelésnek éppúgy üzenete van, mint egy homlokra adott puszinak.
Ha valaki több figyelemre, simogatásra vágyik, mint amennyit kap a párjától, óhatatlanul jelentést tulajdonít neki: „Azért nem ölel meg, mert már nem szeret”; „Biztos túlságosan meghíztam”; és így tovább. Ha viszont megszabadítjuk ezeket a gondolatokat a jelentésüktől, gyakran kiderül, hogy egyszerűen csak eltérőek az igények, és nem a feltételezett ok áll a háttérben. Ezek a különbségek rendszerint már a kapcsolat elején is léteznek, de akkor még az a narratíva van érvényben, hogy „egyek vagyunk”, és „ő egy nagyszerű ember”, ami felülírja az olykor nagyon is különböző igényeket. Ezekre az egyéni elképzelésekre ráadásul társadalmi elvárások is ráépülnek. Ha valaki túl soknak vagy túl kevésnek ítéli meg az intimitást a párkapcsolatában, azt sem árt kibogozni, hogy vajon az elvárásai mennyire a sajátjai… Pusztán arról is lehet szó, hogy már a szülei is így csinálták, vagy a tévéreklámokból „tanulta”, hogy a férj hazaérkezéskor mosolyogva megöleli, megsimogatja a feleségét, tehát ennek így „kellene” lennie. A valós igényre csak a burkolt elvárások lehántása után derülhet fény.
Szex és érintés
A tapasztalatok azt mutatják, hogy nincs olyan párkapcsolati elakadás, amelynek hátterében ne lenne egyidejűleg intimitásprobléma is. A párok általában kommunikációs zavarokkal jelentkeznek terápiába, de egy-két ülés után kiderül, hogy már régóta nem beszélnek valódi érzelmekről, hanem vádaskodnak, egymásra vetítik a haragjukat, és azt keresik, ki a hibás.
Jelzésértéke van annak, hogy egy pár tagjai mekkora távolságra ülnek le egymás mellé a terápia alkalmával, hogyan érnek egymáshoz. Legtöbb esetben az eltávolodás a probléma, és azért fordulnak pszichológushoz, mert túl kevés a szex, de az sem ritka, hogy épp az ellenkezője áll fenn.
Egyes pároknál a túlzásba vitt szex az intimitást pótolja, illetve a kontroll fenntartását szolgálja. Az ilyen kapcsolatokban az egyik fél, esetleg mindkettő szeretné fenntartani a látszatot, hogy „minden rendben van”, hogy „ura vagyok a helyzetnek”, és azt gondolják, a szex megléte a kapcsolat erejét is bizonyítja.
Pedig ez nem törvényszerű. Az ilyen párok gyakran nem csókolóznak, tehát az igazi intimitást kerülik, ugyanis a csókot sokkal nehezebb leválasztani az érzelmekről, mint magát a szexuális aktust.
Párterápiában bevett módszer a paradox feladat. Ennek lényege, hogy épp azt írják elő, amit a pár amúgy is csinál, de szinte parabolikusan eltúlzott formában. Így például a gyengéd simogatás helyett azt adják feladatul, hogy csapjanak egymás fenekére, harapjanak érzéssel egymás nyakába (nyilván bizonyos határokon belül). Potenciazavarok esetében a szex és az érintkezés teljes tiltása is lehet feladat. Ahol az egyik fél túl passzív, a másik túl aktív, a szerepcsere is hatékony módszer. Így megtapasztalhatják, mit él át a másik, ami óhatatlanul megváltoztatja mindkettőjük hozzáállását. A felek így élményszinten átélik, hogy mi történik a „fordított” helyzetekben, majd a terapeutával való találkozásokkor megbeszélik a tapasztalatokat. Ha a pszichológus pusztán elmondaná, hogy „mi a baj”, azzal esetleg csak a szorongást vagy a bűntudatot növelné, a tapasztalás viszont dinamikus változást idéz elő.
Amikor nehéz jót tenni
Néhány esetben az érintés hiánya vagy elutasítása olyan eredetű, amit nem lehet a gyermekkori tapasztalatokra, a genetikára, vagy a kulturális beágyazottságra visszavezetni. Ezt mutatja annak a nőnek az esete, aki mellműtéten esett át, és onnantól kezdve elutasította a férje gyengéd közeledését – nemcsak a szexet, de azt is, hogy a férje megölelje, magához húzza, megsimogassa. Ettől a férfi frusztrált lett, nem értette, a felesége miért nem engedi magához közel, amikor már hónapok teltek el a műtét óta. Párterápiájuk során kiderült, hogy a kórházi „rossz érintések” – műtét, orvosi vizsgálatok, durva beavatkozások – a „jó érintések” vágyától is megfosztották a nőt, és a férfi közeledésében azt érzi, hogy „el akar tőle venni valamit”, a férfi pedig azt, hogy „nem kap meg valamit”. A műtét traumája olyan nyomokat hagyott benne, amelyek nem gyógyultak a testén ejtett vágás sebeivel együtt. A heg már alig látszott, a helyreállító műtét is megtörtént, de az érintéstől ódzkodott. Ebben az esetben a terápia során le kellett állítani a testi kontaktust egészen addig, míg a nő regenerálódni tudott, és újra felépítette „teste határait”.
A bőr mint szerv
A testünket tetőtől talpig beborító, idegszálakkal sűrűn átszőtt bőr a legősibb szervünk. Nem tévedés: a bőr éppúgy szerv, ahogy a tüdő, a máj vagy a szív, ráadásul testsúlyunk 16 százalékát teszi ki, így egyben a legnagyobb is. Magzatkorban, az úgynevezett ektodermából alakul ki az idegrendszerrel együtt. A fejlődés során az történik, hogy a bőr, a haj, a köröm kifelé; az agy és a gerincvelő pedig befelé fordul. Kevesen tudják, de a tapintásérzékelésből fejlődik ki az összes többi érzékszervi modalitásunk, amelyek életünk végéig szoros összeköttetésben maradnak. Az anya méhében a magzatvíz hullámzásán keresztül jutnak el a hangok a csecsemőhöz, amit vibráció formájában érzékel. Erre a korai érzékszervi összekapcsolódásra utal, hogy az újszülött, ha hangot hall, egyből megmozdul a keze, mintha el akarná kapni. Sok külső hatásra a kültakarónkon keresztül reagálunk először, de bőrünk belső állapotainkat is hűen tükrözi: „kiráz minket a hideg egy gondolattól”, „égnek áll a hajunk a rémülettől”, „elpirulunk szégyenünkben”.
