Mert persze tény, hogy az elhízásnak vannak hosszú távon olyan szövődményei, mint a cukorbetegség vagy a szívbetegség, és az elhízás az, amiről őszintén, nyersen és kendőzetlenül beszélünk a tévében, az újságban és még az interneten is, csakhogy egy friss amerikai kutatás szerint még így is alig-alig rúg labdába a magány mellett. Már ami az okozott halálozások számát illeti.
A kutatócsoport, amely 218 különálló és kifejezetten a magányt célzó vizsgálat eredményeit összegezte, egyáltalán nem akarja bagatellizálni az elhízás veszélyeit, ugyanakkor biztos benne, hogy alig néhány évtized múlva az egyre csak öregedő társadalmak velejárójaként a magányt is a veszélyes népbetegségek között emlegetjük majd.
Ami rossz hír, hogy a magány alattomosabb gyilkos, mint az elhízás. Azoknál például, akik a koruknál vagy társadalmi helyzetüknél fogva teljesen magukra maradnak, 50 százalékkal növeli a korai halálozás valószínűségét. Összehasonlításképpen: az elhízásnál ugyanez a szám „csak” 30százalék.
Ezek után joggal merül fel a kérdés: miért lehet ez így? Dr. Julianne Holt-Luntsted, a kutatás vezetője szerint az, hogy kapcsolatban vagyunk másokkal, alapvető emberi szükséglet, ami nemcsak a jólétünkhöz, de a túlélésünkhöz is kulcsfontosságú. „Akinek nincsenek emberi kapcsolatai, és nem érintkezik rendszeres időközönként számára fontos emberekkel, fizikálisan és mentálisan is megszenvedi a dolgot” – mondja, majd hozzáteszi, egy betegség esetében például a magányos emberek sokkal jobban szenvednek, és fájdalmasabbnak élik meg a tüneteiket, mint nem magányos társaik.
A kutató figyelmeztet a közelgő „magányosságjárványra”, amely szerinte az elöregedő társadalmak egyenes következménye. „A kihívás az, hogy hogyan reagálunk a riasztó tünetekre, és mit teszünk ez ellen a járvány ellen.”
