nlc.hu
Életmód

Covid és magányosság

„Tanulok a Covid-magánytól. Például elfogadást. A másoktól jövő szeretet befogadását”

Blaise Pascal matematikus 1654-ben azt írta, hogy „az emberiség összes problémája abból fakad, hogy az ember nem tud csendben egyedül ülni egy szobában”. A járvány alatt azonban több részünk van a magányban, mint amennyi valóban egészséges lenne.

Sokunk küszködött az elszigeteltséggel és a magányossággal a Covid-zárlatok idején, annak ellenére, hogy megnövekedett az online interakciók száma. Az elveszett kapcsolatok, a szociális távolságtartás miatti aggodalmak közepette az emberek azon tűnődhettek, vajon társasági életük „visszaáll-e valaha a normális kerékvágásba”, ahogy a korlátozások kezdenek feloldódni. A társadalomtudósok az elmúlt évtizedekben egyébként is sokat aggódtak a kultúránk növekvő individualizmusa és az egyszemélyes háztartások számának növekedése okozta magány miatt. A Covid azonban felgyorsíthatta az ilyen változások negatív hatását, nemcsak az elmagányosodásban leginkább veszélyeztetett idősek, hanem a családos fiatalabb generáció körében is.

Anyaként családban, mégis egyedül

„Családban vagyunk, de már »egymás agyára megyünk«. Nulla privát szféra, beköltözött egy 50 fős cég az életünkbe, a gyerek alig van oviban a betegeskedés miatt. Közben a szociális életünk nullára redukálódott. Én a teljes megtébolyodás szélén állok egy 4 hónapossal a karjaimban és az 5 évessel a csilláron – panaszolja Niki, aki szerint az anyák magányosságát nehezíti, hogy a kevés segítség mellett még számtalan elvárásnak kell megfelelniük. – Ne fusson a háztartás, legyen kaja az asztalon (mindenki igényeihez igazodva), a gyerek foglalkoztatva legyen, eleget levegőn, a kicsi szükségletei kielégítve lehetőleg ne a sor végére dobva. Közben a nagy ne trollkodja szét a meetingeket, mert a férjem a kenyérkereső. És még tudnám folytatni! De nem akarom. Egyszerűen csak vissza akarom kapni a normális életvitelt, ahol mindenkinek megvolt a maga kis feladata, »élettere«, nem 2 szobába zsúfolva minden!”

A kisgyermekes szülők magányossága „drámai mértékben megnőtt” a járvány idején – derül ki a Cambridge-i Royal Foundation kutatásából. A jótékonysági szervezet félmillió ember véleményét gyűjtötte össze az Egyesült Királyságban az öt év alatti gyermekek neveléséről, amiből kiderült, a szülők egyre jobban aggódnak amiatt, hogy el vannak választva a közösség támogatásától. A jelentés szerint a szülők rendkívüli érzelmi nyomás alatt állnak a világjárványban, és bár a modern családokat és legfőképpen az anyákat eddig is sújtotta a támogatás hiánya, ezt a magányt csak felerősítette a járvánnyal járó kényszerű izoláció.

A kutatás arra is rávilágított, hogy a szülők elhanyagolták saját jólétüket, és mindössze 10 százalékuk szán időt arra, hogy saját mentális egészségére gondoljon. Az is kiderült, hogy a szülők 70 százaléka „elítélve érezte magát” azzal kapcsolatban, hogy hogyan nevelik gyermekeiket, vagy hogyan viselkednek gyermekeik, és ez rosszabbíthatja az amúgy is rossz helyzetet. Neil Leitch, az Early Years Alliance munkatársa szerint „a gyermek életének első öt éve abszolút kritikus a gyermek hosszú távú életesélyei szempontjából”. A világjárvány idején azonban túl gyakran a gyerekek iskolába való visszajuttatására helyezték a hangsúlyt, nem pedig a kisgyermekes családok támogatására és a gyermekgondozására.

Anita nagyon is tud azonosulni a Niki által elmondottakkal. „Szívemből szóltál. Nálunk is ugyanez van. Társas magány a köbön. Soha ennyire nem voltam magányos, mint a Covid óta. Márciusban mindketten elveszítettük az állásunkat. Bezárva maradtunk itthon az akkor 2 évessel, munkát kerestünk. A történetet színesítette a párom előző házasságából érkező gyereke. Járványhelyzetben, egy kialakulóban lévő, gyenge immunrendszerű kicsi gyerek mellé érkezett az iskolás egy teljesen más baktériumközösségből. Négy végzettséggel, sehol semmi a szakmánkban. Hogy mit próbáltunk? Varrás, takarítás, futárkodás, kertgondozás, nyílászáró cégnél menedzserkedés, pénzügyi vonalon próbálkozás, csomag-összekészítés, címkézés. A számos elküldött önéletrajzra választ sem kaptunk, szinte sehonnan. Én immár 2 éve itthon vagyok a 3 napig egészséges, 2 hétig beteg gyerekkel, aki már minimális orrfolyással sem mehet közösségbe. Így én nem találok rendes munkát. A párom itthon dolgozik, »értesd meg egy kicsi gyerekkel, hogy egész nap csendben kell lenni, mert zavarod apát…« – módban. Közben legyen tápláló étel az asztalon, levegőzés, mozgás, készüljünk a karácsonyra nulla pénzből, és ha ez nem elég, a kiskamasz hetente 3-4 napot nálunk van – sorolja Anita, és hozzáteszi. – Soha nem éreztem magam ennyire magányosnak. Szeretnék eltűnni egy időre, hogy egyedül lehessek. Kérem vissza az életemet!!! Szeretném a gyerekemet közösségbe vinni, balettre, táncra, jógázni, zenélni, bárhova, csak fejlődjünk, nem ártana 4 év után egy csendes este kettesben a párommal gyerekek nélkül. Már azt sem tudjuk, hogyan kell kettesben lenni. Este ő fáradtan beájul az ágyba, én menekülök az egyedüllétbe, ahol nem szólnak hozzám fel percenként, hogy »Anya, hol a pónim csillámos nyerge?« vagy »Anya, megeszed a homoksütit, amit készítettem?« Szeretem a családomat, a gyerekem az életem értelme. Szeretek anya lenni. De már azt sem tudom, ki vagyok.

Annyira magányos vagyok, miközben egyedüllétre vágyom. Ki érti ezt?

Fotó: Pexels/Ekrulila

Fotó: Pexels/Ekrulila

„A randit egy időre felejtsd el!”

Krisztina Ausztriában élő, 41 éves, elvált, egyedülálló nő, aki vendéglátásban dolgozik. Gyereke nincs, félig-meddig párkeresésben van. „Az első lezárás. A villámcsapás. Amikor nem tudod, mi ez, mire számíthatsz. Hetekig elzárva, próbálsz egy új helyzethez igazodni, újratervezel nap mint nap, sakkozol, számolsz, hogy a számlák azért ki legyenek fizetve. Próbálsz kapaszkodókat találni, hogy átlendülj ettől az egésztől való félelmen. Nincs segítség. Se egy támasz, senki, aki fizikailag átölelne, megnyugtatna, hogy minden rendben lesz, megoldjuk. Itt csak te vagy. Egyedül a kis lakásodban, a magányodban, amivel már évek óta együtt élsz és az új kihívások. A második talán könnyebb volt, lelki értelemben, viszont jóval hosszabb, közel hét hónap. Ezt sikerült otthon, a családommal átvészelni. Nem voltam egyedül. A megoldandó gondok viszont nem változtak, nem lettek mások, csak nagyobb teherrel nehezedtek rám. A jelenleginek, a negyedik hullámnak a mechanikája sem más. Egyelőre idekint, távol a családtól, remélve, hogy hamarosan vége lesz. Minden egyes alkalommal pánikolok, amikor bejelentik, hogy lockdown jön. Kezdődik elölről az újratervezés, amit már gyűlölök, és nem tudok megszokni. Ahogy azt az állandósult bizonytalanságot sem, amivel lassan két éve kell együtt élni mindannyiunknak” – meséli Kriszti, aki nyolc éve él igazi párkapcsolat nélkül, ezért úgy érezte, megtanult együtt élni a magánnyal, egyfajta átmeneti állapotként tekinteni rá. A Covid azonban ezt is megváltoztatta. Azóta harcol vele, a magány sokkal nagyobb súllyal nehezedik a vállára.

Az Egyesült Államok népszámlálása szerint a mindössze egy főből álló háztartások száma az elmúlt 20 évben 10 százalékkal ugrott meg, 2019-ben pedig történelmi csúcsra, 28,4 százalékra érkezett. Ennek az egyébként világszintű tendenciának részben az az oka, hogy az emberek életük későbbi szakaszában kötnek házasságot. A szociológusok úgy vélik, a gazdag országokban általában magasabb azoknak az aránya, akik megengedhetik maguknak, hogy egyedül éljenek. Ugyanakkor sokan addig nem akarnak házasodni és családot alapítani, amíg anyagilag biztonságban nem érzik magukat. A járvány azonban sok mindent megváltoztatott. Felerősítette azokat a dolgokat, amelyek magányt és stresszt okoznak a szingliségben, és eltompította az egyedüllét szórakoztató oldalát, például a szabadságot, a kötetlenséget, a függetlenséget. A hónapokig tartó szociális távolságtartás, a maszkok, a pénzügyi nehézségek, a lemondott tervek után sokan nem meglepő módon azt vallják, alig várják, hogy visszatérjenek a korábbi életükhöz.

Magát az ismerkedés folyamatát is megváltoztatta a járvány. A netes társkeresők sosem voltak igazán az én asztalom, inkább személyesen, az utcán, a BKV-n vagy klubokban ismerkedtem. Az első hullám elején kihaltak az utcák, alig jött szembe velem valaki, ráadásul mindenki maszkban volt, ezért maximum csak a másik szeme látszott, ami nem túl jó alap az ismerkedésre – kezdi Ágnes, aki egyedülállóként nagyon átérezte a magányt. – Én alapvetően egy analóg ember vagyok a digitális világban, most mégis kénytelen voltam megismerkedni a netes társkeresők világával. De hogy személyes randira sor kerüljön ebben a helyzetben? Felejtsd el! Volt, aki azért kosarazott ki, mert boltban dolgozom, és sok emberrel találkozom, ezért feltétezhetően nagyobb esélyem van arra, hogy vírushordozó legyek. Amikor pedig végre lehetett volna randizni, nem tudtunk hova beülni. A kirándulás esetleg szóba jöhetett volna, de a járvány alatt többet dolgoztam, ezért csak este értem rá. Maradt az, hogy sétáltunk a Duna-parton egy-egy boltban vehető üdítővel.”

A kijárási tilalom aztán tovább bonyolította a helyzetet. „Még a Covid előtt randiztam egy férfival, aki sokat utazott a munkája miatt. Mivel ő néha kapott engedélyt a kijárási alól a munkája miatt, mindig rám írt, hogy »most tudnánk találkozni 2 órára«. Persze ilyenkor meg én nem tudtam már elszabadulni otthonról, ezét két opció maradt a találkozásra: vagy este nyolcig kellett volna randiznunk, vagy az egész éjszakát együtt töltenünk” – meséli Ágnes, aki szerint az oltás sem oldotta fel a helyzetet, hiszen a konfliktus ekkor már abból adódott, ki oltatott és ki nem, kinek mikor alakul ki védettsége.  

Ágnes szerint nemcsak a vírustól való félelem vagy a korlátozások voltak gátjai a személyes találkozásnak, hanem a hiúság is. „Sokan szedtek fel magukra a Covid alatt, és azért nem akartak találkozni, mert a járvány előtt feltett képük már nem tükrözte a valóságot. Én mindig testesebb típus voltam, ezért igyekeztem valósághű képeket felrakni magamról, hogy ne érje a másikat meglepetés. Hát engem ért meglepetés! Találkoztam olyannal is, aki kb. 25 kilóval volt több, mint a négy hónappal azelőtti képein.”

Ágnes azt mondja, a párkeresésen túl a baráti, családi, üzleti találkozók leredukálódása is komoly gondot okozott, az elmagányosodás más szinteken is megjelent. „A bátyám felesége veszélyeztetett terhes volt, ezért nem találkoztunk. A nővérem Covid-intenzíven dolgozott, őt egy évig nem láttam. Úgyhogy maradtak a hangüzenetek, telefonhívások, videochatek. Van egy idősebb barátnőm, akinek én vásároltam be, jártam hozzá föl, nekem sokáig ő volt az egyetlen személyes kontaktom. Szerencsére akikkel másfél évig nem találkoztam, azok most hirtelen bejelentkeztek ősszel, hogy találkoznának, de most megint növekednek a számok, mindenki újra csak online akar találkozni. Nekem döbbenetes azt tapasztalni, hogy az emberek valahogy nem igénylik, hogy kimozduljanak, elmenjenek kirándulni egy jót. A Covid csak ráerősített erre.”

Ágnes félelme nem alaptalan. Egy ausztrál kutatás eredményei arra utalnak, hogy a Covid hosszú távú hatással lehetett barátságainkra. A résztvevők szerint baráti hálózataik összezsugorodtak, aminek pozitív oldala, hogy „több időt töltenek közeli barátokkal, kevesebb az ismerősökkel”. Mások a pandémiás stressz miatt csak azokkal akartak kapcsolatba lépni, akikkel eddig is szoros kapcsolatot ápoltak. Csakhogy sokak baráti köre azóta is szűk maradt, a közösségi tevékenységek folyamatos korlátozása kiterjesztette az elszakadás érzését. A fiatalabbakat is megérintette a magány, hiszen például az új kapcsolatok kiépítését szinte lehetetlenné tette az egyetemi tanulmányok internetre költözése, valamint számos alkalmi állás is megszűnt.

„Megtanultam segítséget kérni”

Sokan próbálják a nehéz helyzetet mégis pozitívba fordítani. Krisztina például igyekszik meglátni ebben a helyzetben azt, ami a javára válhat, tanulni a magányból. Rájött, hogy mindig is nehezen fogadott el segítséget másoktól, az első nagyobb korlátozások óta viszont tanulnia kell, hogy nem csak és kizárólag magára számíthat. Bár sokakban csalódott, a helyzet ugyanakkor elmélyítette az igazi barátságokat és családi szálakat fűzött szorosabbá. „A második leállás alatt, hogy otthon lehettem, rávilágított arra, mennyire bezártan, egymagamban élek odakint. Hogy mit mulasztok el egy jobbnak hitt életminőségért.

Tanulok a Covid-magánytól. Például elfogadást. A másoktól jövő szeretet befogadását. És azt, hogy nem vagyok egyedül.

Vannak dolgok, amiért kimondottan hálás vagyok neki. Ez a magány megmutatta, hogy milyen csoda az én testvérem, az a néhány igazi jó barátom, hogy mennyire jó, hogy ők vannak. Mert bármikor, ha mélypontra süllyedek és eluralkodik rajtam a keserűség, ők összeszednek és talpra állítanak.”

Korábbi tanulmányok azt találták, hogy a digitális kommunikáció segíthet csökkenteni a magányt, ha interaktív (nem pedig passzív/leselkedő) célokra használják a meglévő személyes kapcsolatok megerősítésére. Más tanulmányok azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a digitális kapcsolatok önmagukban nem tudják pótolni a Covi utáni személyes barátságokat, vagyis óvatosnak kell lennünk, mennyire támaszkodunk a járvány után a digitális interakciókra. A szakértők kiemelik, emlékeznünk kell a személyes szocializáció értékére, és gondoskodnunk kell arról, hogy a jövőben újra kapcsolatba lépjünk régi és új barátainkkal. 

Nem vehetjük tehát természetesnek a Covid utáni szocializációt, mert a korlátozások enyhülése után nem feltétlenül rendeződik vissza az életünk a régi állapotba.

Tudatosan kell törekednünk arra, hogy találkozzunk régi barátokkal, és új barátokat szerezzünk, ha ezt személyesen már megtehetjük.

Ennek érdekében átgondolhatjuk, ki örülne egy kis figyelmességnek, néhány érdeklődő kérdésnek, a jelenlétünknek. Esetleg a szomszéd néni, akit láthatóan csak ritkán látogatnak az unokái? Vagy egy régi ismerős, aki tudomásunk szerint egyedül él? Megéri kezdeményezni a találkozást, hiszen ez nemcsak nekik, de a mi lelkünknek is jót tesz. És az egészségünknek is: kutatások szerint a magány a sejtek gyenge immunegészségéhez vezet. Stephen Porges PhD., az Indiana Egyetem neves idegtudósa szerint nemcsak a cukorbetegség vagy az elhízás hajlamos növelni az ember citokinterhelését (amely a koronavírus-fertőzés esetén képes előidézni a citokinvihart), hanem a szociális elszigeteltség is. Ezért is fontos belátni, hogy idegrendszerünk szociális interakciót igényel. Enélkül testünk nem tud megnyugodni– mondja a tudós.

Ágnes azt mondja, mivel egyre szűkülnek a találkozási lehetőségek, mindenre igent mond, még arra a programra is, ami nem annyira érdekli. „Azt tartom szem előtt, hogy így legalább kimozdulok, új embereket ismerek meg. Múltkor például az egyik barátnőmnek segítettem kitakarítani a házat, amit kiadott albérletbe. Egy másik barátnőmet elkísértem egy nagybevásárlásra, mert addig is együtt vagyunk. És bár hülyén hangzik, ez is egy jó lehetőség az ismerkedésre, mert jelenleg nagyobb esélyem van egy bevásárlóközpontban összetolni valakivel a kocsimat, mint egy randi appon normális emberrel randizni. Régebben, amikor még nagyobb volt a »kínálat«, sokkal jobban kirostáltam az embereket, de most nyitottabb vagyok, és ha valaki szimpatikus, megadom az esélyt legalább egy személyes beszélgetésre.”

Olvass további megküzdési tippeket

Szponzorált tartalom

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése