Fenyegetésnek éreztem, pedig az is lehet, hogy csak egy rosszul megírt beszéd volt, de hiába tekergettem a nyakam, hogy megnézhessem a szüleim arcát, ők mit szólnak ehhez, az első sorból egyszerűen nem láttam őket a zsúfolásig tömött udvaron. A beszéd után versek következtek, valaki bele is sült, sírva távozott a mikrofonállvány mögül, addigra már én is majdnem sírtam, melegem volt, szomjas voltam, és ijedt. Nem tudhattam, hogy még a felénél se tartunk, akkor következett valaki a tanácstól, aki érdektelen, unalmas és érthetetlen felnőttdolgokról beszélt hosszan, majd az iskolai kórus énekelt három dalt, végül végre felállhattunk, de akkor még csak a Szózatnál és a Himnusznál tartottunk.
Eléggé csalódott voltam, én olvasni akartam tanulni.
És ez így ment még 12 éven keresztül, minden augusztus végén évnyitó, mert arra nagyon ügyeltek, hogy nehogy szeptemberben legyen, amikor már tanulni kell. Az évzáró ugyanez, csak oda valamiért alig jöttek a szülők (már értem, hogy miért), és ott legalább volt egy kis hurráhangulat meg Dolly Roll vagy Neoton Família, akik a nyárról énekeltek.
Talán harmadikban kerítette hatalmába az osztály felét a Himnusz hallatán pavlovi reflexként feltörő, de nagyon nehezen mégis visszafojtott röhögőgörcs, ami miatt hetedikben előre megkaptuk az intőt, biztos, ami biztos alapon.
Azt hittem, ezeknek az évnyitóknak a rendszerváltással, de minimum az Unióhoz való csatlakozással vége szakad, de sajnos tévedtem.
2018-ban is minden ugyanúgy történik. A műsor még mindig az iskolaigazgatóról vagy a polgármesterről szól, ők valósítják meg önmagukat, dicsérik saját tehetségüket, és nyalják saját hátsójukat. Talán annyi a különbség, hogy óvodai évnyitókon felbukkant az igazgatónőt ajnározó anyuka prototípusa is, aki évről évre izgatottan olvassa fel, hogy mennyire hálás a sorsnak, amiért a gyerekei ilyen csodálatos környezetben fejlődhetnek, majd ő az, aki egy perccel később azonnal pletykálni kezd arról, hogy mennyire rossz ez az ovi, milyen frusztráltak az óvónők, bezzeg a másik tagóvodában sószoba is van.
Távol maradni kínos, mert az igazságot nem mondhatom meg, a gyereket meg mégse vehetem rá egy hazugságra rögtön év elején, megvárjuk ezzel a felső tagozatot, amikor ő kéri majd, hogy hadd maradjon otthon, de az is lehet, hogy a barátok miatt majd boldogan túléli az egészet.
Miért nem lehet csak úgy elindítani a tanévet a teremben az osztályfőnökkel?
Oda is fel lehet venni az ünneplőt, még ha nem is mindenki érzi ünnepnek a vakáció végét. Ha csak harmincan éneklik a Himnuszt, akkor az már nem is ugyanaz? Ha az első nap mindenki visz egy pár szem pogácsát vagy üdítőt, és élménybeszámolóval kezdik a tanévet úgy, hogy az osztályfőnök a terveiről mesél, vagy pár évvel azelőtti képeket vetít a gyerekekről, amin mindenki jót derül, akkor az a tanév már rossz lesz? Nem lesz elég komoly, elég hazafias, elég szigorú? Mi történik, ha az igazgató a gondolatait e-mailben küldi el a családok számára? Esetleg valaki elolvassa és válaszol rá?
Kell egyáltalán egy ilyen keret a tanévnek? Mit jelent az, amit évek óta mondanak az oktatásügyért felelős állami vezetők, hogy szeretnék megőrizni a tanévkezdés nyugalmát? Vagy ha már ragaszkodunk az évnyitókhoz, akkor meg miért nem adjuk meg a módját? Lehetne iskolai kerti parti, osztályonkénti bográcsverseny, ahol a tornatanárról kiderül, hogy soha nem volt börtönőr, csak a felsősök találták ki, de igazából birkózott, és azért olyan mackós a testalkata, a matektanár meg vicces, az énektanár pedig egy rocker, és az irodalomtanár is ugyanide járt gyerekkorában, ő véste a téglába, hogy Pisti.
A szülők is megismernék egymást, nem csak a szülőin hüledezhetnének egymás felszólalásain, hanem „élőben” is. Persze minderre elég kevés esélyt látok, úgyhogy meg is vettem a szép fehér csipkezoknit a lányomnak, legyen mivel babrálnia pénteken.