“Megfogom a kezed, és nem engedem el”

Jegyes-Tóth Kriszta: Nagyon elégedett vagyok, ma élő adásban kipróbálhattam a stand up paddle surfinget! Ez egy vadiúj sportág, az egész világ megőrül érte. Úgy néz ki, hogy feláll az ember egy szörfdeszkára, és egy hosszú nyelű evezőlapáttal hajtja magát előre. Megvolt a veszélye, hogy bedrótozva, mikrofonnal beleesem a vízbe, és aznap mindenki azon szórakozik a YouTube-on, de szerencsére sikerült talpon maradnom.
Fülöp László: Bevállalósak vagyunk, ha kell, futunk, lövünk, nyilazunk, szeretjük, ha minél pörgősebb a műsor. Én például nemrég élő akadályként szolgáltam egy ugróbiciklisnek. Keresztbe feküdtem az úton, a srác megkért, hogy tárjam szét a kezem, aztán már csak a kereket láttam alulról, ahogy átröpül a fejem fölött. Mondtam is a nézelődőknek: „Mit meg nem tesz az ember egy műsorért!”
Kriszta: Múltkor golfoztunk, és nekem még nyolcadikra se sikerült eltalálnom a labdát – a rendező froclizott is, hogy „nem baj, Kriszta, megvárjuk!”–, Laci azonban elsőre elütötte, mintha világéletében ezt csinálta volna. Ő eszméletlenül ügyes, bármihez nyúl, minden működik.

– Még diszkótáncbajnok is volt!
László: Nem diszkó, show! Egy országos táncversenyen, hogy úgy mondjam, hatodmagammal elvittük a „show”-t. A tánc, a zene azóta is az életem. Gyerekkoromban egyébként atletizáltam, később kézilabdáztam is a DÉLÉP csapatában. Orvosnak készültem, aztán meggondoltam magam. Szépen rajzoltam, építőipari szakközépiskolába jelentkeztem. Mire azonban vége lett az iskolának, már tudtam, hogy nem ez az én utam. Politológia szakon kezdtem el a tanulmányaimat, végül a Szegedi Tudományegyetem jogi karán kaptam diplomát.
Kriszta: Nahát, gyerekkoromban én is orvos akartam lenni! Sok a közös pont. Laci például mai napig szeret rajzolni, én meg, ha tehetem, festegetek. Én is jogot végeztem, mint ő, bár az érettségi után csak a Tanítóképző Főiskolára mertem jelentkezni. Valahogy nem volt önbizalmam, pedig mindig kitűnő tanuló voltam, afféle megfelelni vágyó kislány. Csak utána kezdtem el a jogi egyetemet.

– És hogy kerültetek a médiába?
László: A véletlen műve. Egykori barátnőm édesanyja szólt, amikor épp náluk voltunk, hogy „Gyere már, Laci, szerkesztő-riporter kerestetik a tévében”. Poénból mentem el, de aztán a háromfordulós felvételin kezdtem komolyan venni a dolgot. Horváth Ádám rendező végül tízünket választott ki a háromszáz jelentkezőből. A Szegedi Körzeti Stúdióban kezdtem el a munkát 1993-ban, de tíz éve folyamatosan jelen vagyok Budapesten is.
Kriszta: Tizenhét évesen kerültem a Juventus Rádióhoz. Akkor még Siófokon működött, és követtem a fővárosba, amikor elköltözött. A főiskola mellett is dolgoznom kellett, mert a szüleim nem tudtak támogatni. Elváltak, anyukám egyedül nevelt hármunkat. Utólag visszatekintve azt hiszem, már gyerekkoromban látszott, hogy merre kell elindulnom, folyton szavaltam, az iskolai ünnepségeken én voltam a konferanszié. Mégsem tudatosan döntöttem így, a sors sodort errefelé.

– Hihetetlen harmónia árad a párosotokból. Dolgoztatok már korábban is együtt?
László: Nem. Most is csak egy héttel az adás indulása előtt tudtuk meg, hogy közösen vezetjük a műsort. Persze azonnal meg akartam ismerkedni Krisztával…
Kriszta: Igen, meghívott halat enni a Római-partra, de aztán az időjárás „meghackelte” a hekkezést. Máshol találkoztunk…
László: …és én feltettem neki a legkényesebb kérdést: „Kriszta, szoktál te kakaskodni?” Korábban ugyanis többször kerültem olyan női partnerekkel egy adásba, akik folyton bizonygatni akarták, hogy jobbak nálam. Én az ilyen nőket inkább elkerülném, nem szeretek konfrontálódni, mert az a műsor rovására megy. Kriszta esetében azonban nem kell ettől tartanom. Szelíd, de magabiztos, nagyon felkészült, és ami a legfontosabb, higgadt, derűs munkatárs. Távol áll tőle a rivalizálás.
Kriszta: Maradhatok nő, ő pedig vállalkozik a férfias akciókra.
Ez nagyon jó dinamika. Szeretem, hogy Lacinak van tartása, stílusa. Soha nem vesz fel például papucsot, nem az a szétesős „laza csávó”- típus, látszik rajta, hogy volt gyerekszobája. Bármiben számíthatok rá.

– Azért remélem, nem csak a munkáról szólnak a napjaitok itt a Balatonnál!
Kriszta: Nem hiszed el, tegnap három hét után először sikerült szakítanom egy félórát úszásra. Különben a délutánokat az értekezletek és a felkészülés töltik ki. Úgy látszik, öregszem, gyerekkoromban már a 14 fokos vízbe is belementünk, most meg a 24 fokost is hidegnek éreztem. Balatonszabadin nőttem fel, reggel lebicikliztünk a tóhoz, és este jöttünk ki belőle. A bőrünk is leázott!… De az esték már nem a munkáról szólnak: az is előfordult, hogy römiztünk.
László: És persze néha bulizunk is, csábít a balatoni nyár. Kriszta remekül táncol! Bár néha megpróbálja átvenni a vezetést, én olyankor finoman jelzem, hogy most én irányítok.

– Azt mondják, akik a parketten rátalálnak a ritmusra, azoknak a párkapcsolata is működni fog…
László: Arra vagy kíváncsi, járunk-e?
Kriszta: Miért, járunk? Ezt még nem is hallottuk, csak úgy százhuszonhétszer az elmúlt hetekben! Nézd, mi mindketten nagyon fegyelmezett emberek vagyunk, és nem szeretnénk a munkát a magánélettel összekeverni. Egyébként is még csak néhány hete ismerjük egymást.

– Nagyon várakozóan néztél Krisztára!?
László: Egyszerűen csak zavarba jöttem… De egyetértek vele. Egyébként is nemrég költöztem fel Szegedről Budapestre, jelenleg albérletben lakom, változásban van az életem. Úgy gondolom, egyikünk sem gyerek már, hogy a kölcsönös szimpátiát összekeverje valami mással.
Kriszta: Annál is inkább, mert mindketten Skorpió csillagjegyben születtünk. Eléggé érzékenyek vagyunk, olyan emberek, akik többször is meghányják-vetik a dolgokat, mielőtt döntenének. De talán pont ezért tudunk olyan jól elbeszélgetni egymással. Akár a volt házasságainkról is.

– Tényleg, hogy lehet az, hogy ezzel a szelíd természeteddel olyan karakán döntést tudtál hozni, hogy elválsz, és egyedül neveled a kislányodat?
Kriszta: Tudom, hogy száz nőből kilencvenkilenc egy kisbabával benne maradt volna a rossz kapcsolatában. Ám én határozottan úgy éreztem, hogy boldogtalan lennék, és Eszterkének sem tenne jót, ha együtt maradnék a férjemmel. Végül közösen döntöttünk a válásról. Engem a szülés nem elbizonytalanított, hanem megerősített. Azóta tudom a dolgom, és gyönyörűen, egymásra figyelve éldegélünk a kislányommal. A férjemmel meg is beszéltük, hogy hiába él két értékes ember együtt, ha egyszerűen nem tudják egymásból kihozni a jót, nem tudnak közösen hegyeket mozgatni.
László: Ebben is egyetértünk. Én is elváltam, a volt feleségem nagyon jó anya és társ volt, mégsem működött a házasságunk. Én nyugodt, megfontolt ember vagyok, tízig elszámolok, mielőtt cselekszem, ő pedig rendkívül impulzív természet, és ez a kettő hosszú távon ütötte egymást. De a mai napig jó barátok vagyunk.

– Nálatok született gyerek?
László: Igen, egy kislány, Adélka, de sajnos meghalt. Egy gyógyíthatatlan betegségben veszítettük el. Két évig küzdöttünk az életéért, de nem sikerült megmenteni… Szerencsére a volt feleségemmel optimista emberek vagyunk, így a tragédia után, ha nehezen is, de sikerült talpra állnunk.

– Eszterke hogyan viseli a távollétedet, Kriszta? Tavaly még itt téblábolt körülötted.
Kriszta: Azóta hároméves lett, már óvodás nagylány – ki is kéri magának, ha kislánynak titulálom –, és megérti, hogy nekem dolgoznom kell. Tegnapelőtt, amikor otthagytam a szüleimnél, átfogta a nyakamat: „Tudom ám, hogy azért mész el, hogy nekem szép ruhákat vehess!” Ez a gyerek egy angyal, mindent megérez velem kapcsolatban. Az utóbbi két évben Siófokon laktunk, és sűrűn ingáztam Budapestre. Decemberben azonban totálkárosra törött a kocsim az autópályán. Eszterke megérezte, felsírt a baleset pillanatában. Egy másik korai indulásomnál, ha Eszterke nem ébred fel hajnali háromkor, hogy az ajtóból visszahívjon, valószínűleg ez az interjú már nem készül el. Azzal a negyedóra késlekedéssel menekültem meg egy minden bizonnyal halálos autóbalesettől. Utána visszaköltöztünk a fővárosba, és ha adásban vagyok, az édesapja vigyáz a lányunkra.

– A nyárnak vége. Hogyan tovább? Szeretnétek továbbra is párban dolgozni?
Kriszta: Szívesen. Ez a három hét eléggé meggyőző volt számomra.
László: Ha egy mód van rá, igen. Bár ebben a szakmában semmit nem lehet előre tudni. Szívesen állnék a kihívás elé. Már amikor júniusban megtudtam, hogy Krisztával vezethetek műsort, azt gondoltam: most megfogom a kezét, és nem engedem el.