Utoljára az általános iskolai sulibuliban láttam olyat, hogy nagyobb, vegyes összetételű társaság szívbéli örömmel ropja ugyanarra a zenére. Persze akkoriban még a helyzet exkluzivitása – az, hogy Mikulás és farsang csak egyszer van egy évben, illetve, hogy máshová még nemigen járhattunk bulizni – sokat hozzáadott a mindenevő hozzáálláshoz. Persze az is lehet, hogy a Coco Jumbót tényleg mindenki szerette (akkoriban). A középiskolai bulikon már lehetett választani: a földszinti folyosó legtávolabb eső végében rockkoncert volt, az ebédlőben csupa aktuális slágerre lehetett diszkózni vagy pultot támasztani – azt, amelyiken hétfőtől péntekig a grízes tésztát és a finomfőzeléket szolgálták fel.
(Profimedia)
Otthon nem volt rózsás a helyzet: általában anyának kellett igazságot tenni a vitában álló felek, korosztályok között. Ő egyébként a vasárnapi ebéd főzése közben általában végighallgatta a rádiós slágerlistát – azóta is azt gondolom, hogy aki éppen a vele egy háztartásban élőkért gürizik, az hadd döntse el, hogy mire tudja ezt a lehető leglelkesebben tenni, ilyenkor ne kelljen már fülessel tolni a porszívót, meg állni a fazék felett. Ha már fülhallgató: a tartalom ebből is gyakran kihallatszik, buszon, utcán, irodában, bárhol. Ismerőseink ilyenkor jó eséllyel rázendítenek a „meg fogsz süketülni” lemezre – őszinte aggodalomból, vagy mert még így sem bírják elviselni azt, ami szól.
Önjelölt DJ-k és zenedominák
Néhány hete végigkérdeztem egy csapat huszonkevés évest arról, milyen zenét hallgatnak. Mivel mind egyetemisták voltak, többször előkerült az, hogy a kollégiumban kitágult az ízlésük – kinek nyitottságból, kinek meg azért, mert nem túl hatékony az érdekérvényesítési képessége. Ez ismerős: annak idején a mellettem lévő szobában olyan lány lakott, aki elérte, hogy egy időre megutáljam Rihanna S&M című slágerét: na nem azzal, hogy agyonhallgatta, abban még benne voltam, de üvöltve énekelte a refrént (az átkötéseket bezzeg csak halandzsázta). Tudtam, hogy ebből egyszer baj lesz, de a beköltözéstől a vizsgaidőszakig kellett várni arra, hogy végre valaki ráverje az ajtót, és számon kérje a Megasztár selejtezőjébe illő produkcióért.
Volt olyan is, hogy az agresszori oldalra keveredtem: a közösségi élet központjának számító fotelek környékéről úgy próbáltuk meg távol tartani alacsony népszerűségi indexű lakótársunkat, hogy laptopról Disney-slágereket hallgattunk. Nem ám Elton John érzelmes melódiáit, hanem a Balu kapitány, a Gumimacik és a Kacsamesék főcímzenéit (az utóbbiban van a hírhedt „lézerjet és aeroplán” rész, amit gyerekként szinte senki nem értett). Ugyanis amikor először nosztalgiából betettük ezeket, az említett lakótárs erőltetett mosollyal megkérdezte, hogy mégis mit csinálunk – onnantól beindult a gépezet, és ment, amíg mi magunk bírtuk cérnával (tehát: hetekig).
Egyetemista éveim másik meghatározó élménye a buszos „felutazás” volt a fővárosba: ebbe pont belefért az, hogy a sofőr az elejétől a végéig meghallgassa a reggeli műsorokat. Úgy voltam vele, hogy bármilyen zenét tesznek be, az csak jobb lehet, mint a műsorvezetők eszmefuttatása, a betelefonálók szerencsepróbálása, vagy az unalomig ismételt reklámok és hírek. Pláne azért, mert egy idő után elkezdték ismételni az adás „legjobb pillanatait” – ha volt ilyen, ha nem. Nyilván egy ilyen tömegközlekedési eszközön az ember nincs abban a helyzetben, hogy csatornát váltasson a sofőrrel, de mi a helyzet a taxiban, telekocsiban, vagy akkor, ha a szeretteinkkel próbálunk egy járműben eljutni A-ból B-be? Egyáltalán: muszáj mindig hallgatni valamit? Egyesek, ahogy beülnek, automatikusan kapcsolják be a zenét, mert kell a háttérzaj, másoknak ezzel az idegeire mennek.
Hangulatgyilkos dallamok
Vissza a főváros-vidék vonalra: egyszer egy randin hosszú monológot hallgattam végig arról, hogy a fővárosi buliszíntérhez képest milyen szűkös a vidéki. Ez persze magától értetődő, és nekem is feltűnt, nem is ez zavart, hanem az, amikor a srác azt mondta, hogy ha meghallom, hogy „jött egy felhő, mi leszállt közénk”, már megyek is. Nem is a sztereotip társítástól facsarodott el a szívem, hanem azért, mert erre a számra nagyon jól tudok bulizni (persze, hisz vidéki vagyok…). Évekkel ezelőtt ezért is éreztem úgy, hogy a nagybetűs igazit találtam meg, amikor a kiszemelt lejátszási listájáról egyszer csak megszólalt Alice Deejay. Megkérdeztem, hogy viccből hallgatja-e, vagy tényleg szereti – mikor kiderült, hogy az utóbbi, igencsak megdobbant a szívem. Kezdetét vette a napi rendszerességű YouTube-link-küldözgetés, kész zenei idill volt ez az időszak.
Társasági szinten azon nem sok vita van mostanában, hogy milyen zenékre bulizzunk – de ahogy ránk köszöntöttek az otthonülősebb évek, megszaporodtak a lakodalmak is körülöttünk. Az üres parkett és a „buligyilkos” zene miatt panaszkodó vendégek ezeken elég szomorú látvány nyújtanak, nem mindegy tehát, hogy az ünnepeltek mereven ragaszkodnak az előre leadott számlistához, vagy engednek a kéréseknek. Egy ilyen alkalommal sorban állás közben egy idősebb vendég megkérdezte tőlünk, hogy „gyerekek, megint valami modernet akartok? Mert én már nagyon szeretnék mulatósat is”. Mondtuk, hogy nem, Hungáriát, erre beleegyezően bólogatott, de a Csókkirály után már menthetetlenül ömlött a hangszóróból az Aranyeső.
A retrómániámat egyébként egy darabig cikinek éreztem, amíg divatba nem jött szeretni ezeket a zenéket: valószínűleg másképp vagyok bekötve, mint azok, akik az egyedi ízlésükkel és a tömegkultúrától való elhatárolódásukkal szeretnék kifejezni egyéniségüket. Más egykori retrósok meg egyszerűen megunták ezeket a számokat. Így járt az egyik kolléganőm is: „Tíz éve még szerettem a retrót, mert akkoriban teljesen megfeledkeztek a régi számokról, felüdülés volt meghallgatni egy Boney M-et, AHA-t vagy Depeche-t. Viszont ma már megint divatosak, agyon is játsszák őket, úgyhogy meggyűlöltem szinte mindent a hatvanas évektől a nyolcvanasokig Grease-estől, YMCA-estől. Már viccként se jó.”
Ha már megvan a közös zenei metszéspont valakivel, akkor is van még néhány akna, például az, hogy milyen hangerő az ideális. Ha ezt is sikerül eltalálni, akkor talán tényleg: a zene összeköt, ezt is megérjük.
