A hír: Az Uppsalai Egyetem kutatóinak megállapításai áttörést jelenthetnek a memória és a félelem kutatásában. Amikor megtanulunk valamit, akkor hosszú távú emlék jön létre a megszilárdulás folyamata segítségével. Amikor felidézünk valamit, akkor az emlék egy kis időre instabillá válik, majd egy újabb megszilárdulási folyamatban újrastabilizálódik. Ha megtörjük az emlék felidézését követő újraszilárdulási folyamatot, akkor befolyásolhatjuk az emlék tartalmát – akár ki is törölhetjük azt. „Ezek a megállapítások elvezethetnek oda, hogy a szorongásos zavaroktól, fóbiáktól, poszttraumás stressztől, pánikrohamoktól szenvedő emberek milliói világszerte jobb kezelést kapjanak” – nyilatkozott Thomas Agrent, a kutatás vezetője.
Soma véleménye: Ez nagyon izgalmasan hangzik! De vajon hogyan, mivel törik meg a félelememlékek újrastabilizálódását? Mit kell bevenni, megtenni, hogy ez megtörténjen, és vajon még mi minden törlődhet ezzel? Én biztos, hogy nem szeretném töröltetni a negatív emlékeimet! Feldolgozni, nem pedig törölni, ezt tartom optimálisnak.
Van egy olyan mondás: teher alatt nő a pálma. Vagyis egy embert az erősít meg, ha az élet nehéz helyzeteiben is talpon tud maradni.
Csakis abból lehet karizmatikus, bölcs, másoknak is adni tudó ember, akit megedzett az élet, de nem húzta le a nehézség, hanem fel tudta dolgozni, és meg tudott újhodni. Úgyhogy nekem nagyon nem tetszik a negatív emlékek nem tudom mely módon való kitörlése! Így nem lehet fejlődni! Sem felnőni.
Kínában a krízis szót két jellel jelölik. Az egyik jelentése: veszély, a másik: esély.
Veszély (depresszió, öngyilkosság, pszichoszomatizáció, alkoholba, drogba, gyógyszerfüggésbe menekülés…) annak, akiben nincs elég én-erő, bölcsesség, tartás, energia, tudatosság, nem kap időben segítséget kívülről sem. Esély annak, akiben van elég kraft, energia, tudás, hogy ezt feldolgozva fejlődjön, bölcsebb, erősebb, tapasztaltabb legyen. Ez egy szintlépési lehetőség.
Akik úgy döntenek, hogy a negatív emlékeket elűzetik az agyukból, épp ettől a lehetőségtől fosztják meg magukat. Feldolgozni kell segíteni, nem pedig mesterséges felejtést előidézni!
János Péter, a Kineziológiai Szakszövetség elnöke több ezer 35 év fölötti ember izomtesztelése során kiderítette, hogy felnőttkorban jóval kevesebb a nyomot hagyó trauma, mint korábban. Ugyanis mire az ember nagykorú lesz, már a legtöbb negatív alapélményt átéli. (Otthagyják, becsapják, nem szeretik, megalázzák, kigúnyolják, nem hisznek benne, lehúzzák, átéli, hogy nem elég jó, nem elég szép, okos, ügyes…) Vagyis a lehetséges alapsérülések mintázatainak a 40%-a kialakul 7 éves korig. Ami 30 éves kor fölött ér minket, azoknak a negatív élményeknek a tetemes többsége már így-úgy ismerős.
Ezt tapasztalatból is mondom – idén májusig 17 éven át szinte minden hónapban oldattam magam kineziológussal. Szinte bármilyen problémámmal mentem (hangszalag-gyulladás, féregfóbia, herpesz, alvászavarok, petefészek-gyulladás…) mindig a távoli múltba kellett visszamennünk, hogy feloldjuk az ott átélt traumát.
Szóval elsőre igen jól hangzik, amit az Uppsalai Egyetem kutatói ígérnek, de ha belegondolok, nekem nem vonzó a lehetőség. Az meg, hogy a szorongásos zavaroktól, fóbiáktól, poszttraumás stressztől, pánikrohamoktól szenvedő emberek milliói világszerte jobb kezelést kaphatnak ezáltal, pláne nagy ígéret, hiszen ezzel a módszerrel csak a közelmúlt eseményeit lehet szétcsapatni (vagy mit csinálni velük).
Sokkal inkább azt látnám fontosnak, hogy megtanítsák az embereknek azt, hogy nem kell egy életen át szoronganod, ragaszkodnod a fóbiádhoz, pánikodhoz, hiszen rengeteg nagyszerű módszer van arra, hogy ezt feldolgozzuk. De az emberek közül nagyon sokan imádnak a szenvedésükhöz ragaszkodni, és panaszkodni. Annyi bizonytalanság van bennük, hogy inkább választják a tuti, megbízható szenvedést, mint a lehetséges, de bizonytalan jobbat. Ebben vastagon benne van az önismeret és a tudatosság hiánya is. ÉBRESZTŐ!!!
Mindamellett azt is el tudom képzelni, hogy van olyan ember, akinek az lehet az optimális megoldás, ha kitörlik a friss félelem emlékét az agyából. A kérdés, hogy ki az, aki megítéli, hogy az adott személy nem lesz képes a fejlődésre, nem lesz képes feldolgozni a vele történteket, és jobb egy mesterséges amnéziát előidézni nála – még nem tudjuk, milyen áron.
