A volt férjem ittasan okozott közúti balesetet, amelyben a vétlen sofőr súlyosan megsérült. Nem ez volt az első ittas vezetése, tulajdonképpen a pia miatt váltunk el. Jogosítvány nélkül vezetett, úgyhogy le is csukták a tárgyalások után. Amikor a baleset történt, már négy éve elváltunk. Hektikusan látogatta a gyerekeket, és amikor éppen felbukkant, akkor adott némi gyerektartást is. Nem panaszkodom ezért, pontosan erre számítottam, amikor elváltunk. Előtte is így éltünk már egy ideje.
Ő nem olyan agresszív alkoholista, mint akiket filmeken látunk, hogy bántalmazza a családját, terrorizálja a feleségét. Ő csendes fajta.
Sokáig fel se tűnt, hogy mennyit iszik. Mikor hazajött, rendszerint már megivott valamit a munkahelyén. Otthon pedig folytatta. Pár tömény, esetleg egy pohár jó bor. Csak minőségi italok, drága borok. Felső vezető volt, de egyáltalán nem volt neki való az a munka. Utálta a felelősséget, azt, hogy olyan dolgokba is bele kell folynia, amit nem is akar, nem is szeret, sőt nem is ért hozzá. Azt hiszem, csak azért vállalta el, hogy többet keressen, és jobb apa lehessen. Egy szavam se lehetett rá hosszú ideig, tényleg mintaapa volt, és a gyerekeket, tudom, hogy a mai napig imádja.
Hiába mondtam, hogy lépjen ki, nem tudta otthagyni a mókuskereket. Elkezdett részegen hazajárni. Nem mocskos részegen, hanem olyan menedzseres részegen. Ezt én találtam ki, de létező kategória. Negyvenes férfi, drága öltöny, jó kocsi, hazaér, lefutja a kötelező köröket: mi volt az iskolában, hogy vagy kicsim? Majd tölt magának egy dupla vodkát, megissza, és éjfélig alszik a kanapén. Akkor elmegy zuhanyozni, és másnap megy minden elölről. Nem emlékszik, mi történt előző nap a családjával, mert a munkahelyén koncentrál arra, hogy annyira józan maradjon, hogy ne vegyék észre. Mentolos cukorkát szopogat, erős parfümöt használ, amikor csak lehet, rágózik. De bent is iszik folyamatosan.
Amikor hét körül vége a munkának, akkor gyorsan lehúz vagy két decit, és ezzel tulajdonképpen ki is üti magát aznapra.
A gyerekeket vagy egy évig nem is látta józanul.
Akkor azt hittem, a srácok nem vesznek észre semmit ebből, de kiderült, hogy a lányom igenis mindent tudott. Ő mondta, hogy ha miattuk vagyunk még együtt, akkor inkább váljunk el. Így is lett, közös megegyezéssel. A volt anyósom hívott, amikor a baleset történt. Elmondtam a gyerekeknek, és sírtunk. A nagylányom akkor vallotta be, hogy az apjuk vitte őket kocsival úgy, hogy előtte is ivott.
Fotó: Thinkstock
Ha nem lett volna akkor előzetesben, akkor tuti megölöm. De szerencséjére el volt zárva előlem.
Nem tudom, hogyan, de szinte mindennap telefonál a börtönből. A kicsi most épp azt a korszakát éli, hogy az apja lenne neki az isten, én meg a zsarnok anya, akitől el lehetne menekülni a csodás apához. Hát ettől fosztja meg többek között azzal, hogy felelőtlen volt. Ha valami kis feszültség van a mostani férjem és a kisebbik gyerekem között, akkor azonnal a fejünkhöz vágja, hogy ha apa kijön a börtönből, ő azonnal hozzáköltözik. Apa nem olyan szemét, mint mi, apa megérti, apa egy csoda, csak most éppen hibázott, de megígérte, hogy soha többet nem iszik. Hát ja. Vannak napok, amikor húsz percet beszélgetnek telefonon.
Nem hangolja ellenünk a gyerekeket, meg mi se ellene, de jobb lenne, ha amíg bent van, nem telefonálgatna. A nagyobbikkal már nehezen ért szót. Nagyon haragszik az apjára, szinte mindenért. Haragszik, amiért iszik és elváltunk. Haragszik, amiért részegen ült autóba többször is, és veszélyeztette a saját életét. Haragszik, amiért őt is vitte ittasan, és akár velük is megtörténhetett volna a baleset. Haragszik azért, amiért két ismeretlent sodort bajba, és az egyik három hétig volt kórházban. Még az is megfordult a fejében, hogy ő is elmegy majd bocsánatot kérni a családhoz az apja miatt. Éjszakákat sírt végig.
Nem akar beszélni a „sittes” apjával telefonon.
Eleinte letagadtatta magát, most belemondja távolról a telefonba, hogy hagyja békén, ne hívogassa. Azt mondja, találkozni se akar majd vele, ha kijött, és nehogy meglássa majd a barátja, mert akkor ő elsüllyed szégyenében. Mindkét gyerekemet megértem, és mindkettőnek igazat adok. Ugyanakkor én is itt vagyok. Sőt, itt van a férjem, akit nagyon szeretek, és akkora önuralommal nem szól bele semmibe, ami a volt férjemmel kapcsolatos, hogy el se hiszem! De neki se lehet könnyű. Évek óta ő keres a gyerekekre. Ő megy szülőire, ha kell, vagy éjjel az ügyeletes gyógyszertárba is, mégis rajta csattan, ha a lányoknak valami konfliktusuk van az apjukkal.
Csák Annamária, gyerekpszichológus véleménye:
„Mind a két kislány érzései érthetők. A kamaszkorban levő, nagyobb kislány természetesen akkor is lázadna, ha nem lenne börtönben az édesapja. Biztos nagyon szégyelli a többiek előtt, ezért legszívesebben nem vesz tudomást az egész dologról, nem beszél róla. Erőltetni semmiképp sem érdemes, még akkor sem, ha valószínűleg a nagymama jól érzi, hogy az apukát a gyerekeivel való kapcsolattartás élteti. A középső kislány pedig talán pont azért, mert ő a középső, teljesen eltérően reagál, mint a többiek. Lehet, hogy ő jobban kötődött az édesapjához, fokozottan érzi a hiányát, meg ezzel provokálja is az édesanyját meg a nevelőapját. Talán érdemes lenne arra kérni az édesapát, hogy ha megteheti, ne váratlanul, hanem ugyanabban az időpontban telefonáljon, és lehetőleg ne mindennap, hanem csak az előre megbeszélt napokon. A kiszámíthatóság mindenkinek jót tenne, és kevésbé adna teret az érzelmi játszmák kialakulásának.”
Nem szól egy szót sem, amikor palacsintát süt vacsorára, és a középső lányom feláll a vacsoraasztaltól, mert épp a börtönből hívja az apja. A volt anyósom, akit egyébként még mindig szeretek, és a lányok nem is kívánhatnának jobb nagymamát, most meg elkezdte nyomatni, hogy igenis erőltessem, hogy a nagyobbik rendszeresen beszéljen az apjával, mert szegény csak így tud majd józan maradni, ha kijön, különben is, szüksége van a lányaira. Most kezdjem el neki magyarázni, hogy én aztán tényleg nem hangolom a lányokat az apjuk ellen? Sőt, inkább a nyelvembe harapok, nehogy valami negatív dolgot fogalmazzak meg vele szembe. Egyáltalán semmire nem hangolom a lányokat, de ők sem hülyék.
Sőt, nemcsak, hogy nem hülyék, de úgy tűnik, a volt férjemnél sokkal felelősebben is gondolkodnak.
A nagylány most kamasz, most szerelmes, hatalmas önérzettel, igazságérzettel. Akkor is rosszban lenne valamelyik szülőjével, ha az apja nem lenne börtönben. Ilyen ez a kamaszság, kötelező haragudni a világra, és neki most, valljuk be őszintén, van is miért! Annyit erőlteti ezt anyósom, hogy a nagyobbik legutóbb már hozzá se akart elmenni. Egyébként ez is pont rendben lenne, ha egy tizenhat éves lány inkább a barátaival lógna, mint a nagyinál ebédelne, de ő olyan jó gyerek, hogy eddig mindig elment kéthetente a nagyihoz. Most egy kicsit a nagymama gyakorolja a láthatási jogot a lányokon, amíg az apjuk nem tudja. Örülök ennek egyébként, szerettem volna, ha jó kapcsolatban maradnak a férjem rokonságával. De most ezen is nekem kell dolgoznom, mert a volt férjem, ugyebár, nem tud ezzel foglalkozni. Havonta felhívom a nővérét, cseverészek, meghívom az unokatesókat, karácsonyra aprósütit küldök, fészbukon fotókat lájkolok.
Közben meg itt a legkisebb gyerekem, és annyira szeretném, hogy ne érezzen semmit ebből a feszültségből. Nem tudom, mi lesz, ha szabadul. Remélem abbahagyja a piálást, és talál valami munkát is, ami nem túl stresszes, na és jó lenne, ha meg is nősülne. Az lenne a legjobb nekünk is. Most még ott tartunk, hogy a középső lányom azt hazudja az iskolában, hogy az apja Spanyolországban dolgozik. A nagyobbik meg mindenkinek elmeséli, hogy börtönben van az apja, mert egy alkoholista. Én meg legjobban azt szeretem, ha szót sem kell ejtenem a volt férjemről.
