Olga és Péter már évek óta elakadtak a táncban, kapcsolatuk a tönk szélére jutott. Gyerekeik szinte felnőttek, napjaik nagy részében ketten voltak otthon, és úgy érezték, már semmi közös nincs az életükben. A sok év alatt el is felejtették, hogy mi kötötte őket össze valaha. Mindketten élték a maguk – másiktól teljesen független – életét: Olga a feladatokba menekült, és egyre több magántanítványt vállalt, Péter, bár a munka világában sikeres építész volt, otthon igazi „fotelolimpikon” lett, aki egy-két sör és a televízió társaságában töltötte az estéit, egyik sportcsatornáról a másikra kapcsolva.
Olga régebben még próbálkozott különféle módszerekkel, szerette volna felkelteni Péter figyelmét – néha veszekedéssel, néha szép szóval –, de nem tudott sem érdeklődést, sem kedvességet, sem figyelmet kicsikarni a férjéből. Péter sosem volt túl „érzelmes”, nehezen nyílt meg még a szűk családja előtt is, de ötvenéves korára mogorva remetévé vált. Talán fel sem tűnt volna nekik, hogy mennyire eltávolodtak egymástól, ha a lányuk egy nap nem fordul azzal hozzájuk:
Miért nem váltok el?
Péter nem vette komolyan, de Olga megdöbbent, mert azt gondolta, gyerekeik nem látnak bele az életükbe, észre sem veszik, mi zajlik köztük. Tévedett. Lánya szavai egy egész sor gondolatot indítottak el benne: „46 évesen miért kellene lehúzni a rolót?” „Ennyi az életem?” „Lehetek még boldog?” „Azonnal csinálni kell valamit!” „Nem akarok így élni még vagy 30 évet!” Elkezdte böngészni az internetet, terapeutát keresett. Mint közös életükben mindig, most is ő volt a kezdeményező és aktív fél, de azt eldöntötte, hogy ha Péter nem lesz partner a változtatásban, ő kilép a házasságából. Ezzel az elánnal és elhatározással állt oda férje elé, aki először nem értette, miről is van szó, de ahogy múltak a napok, egyre inkább kezdte komolyan venni feleségét. Olga kiköltözött a közös hálóból, és ultimátumot adott neki: ha nem megy el vele párterápiára, akkor elválik.
Az egyik üldöz, a másik menekül
Talán nem Olga a legkövetendőbb példa arra, hogyan lehet változtatni egy ellaposodott vagy elmérgesedett házasságon, de jól illusztrálja azt a párkapcsolati felállást, amelyben az egyik fél szeretne valamit elérni (leggyakrabban pozitív érzelmeket és közeledést), a másik fél pedig egyre távolabb húzódik, mert ijesztő számára a túlzott közelség és sok érzelem.
A két, nagyon különböző viselkedés hátterében van valami közös, mégpedig a kötődési bizonytalanság. Míg Péternek az nyújt biztonságot, ha érzelmeit nem mutatja ki, és az érzelmi megnyilvánulásoktól is ódzkodik, addig Olga a kapcsolat szilárdságát egészen másképp detektálja és fejezi ki. Ő úgy tud szeretni, ha nagyon közel húzódik a másikhoz, ha szavakban és tettekben is megnyilvánulhat, és ezt várja el partnerétől is. Olga és Péter eljutottak odáig, hogy azt érzik: már nem is képesek szeretni egymást, olyan sokszor kerültek bele ugyanabba az ördögi körbe. Olga eleinte kérte, aztán már követelte a számára érzelmi biztonságot nyújtó megnyilvánulásokat, Péter pedig egyre jobban lefagyott, és eltávolodott tőle.
Kötődési stílusok felnőtt korban
Kötődési stílusunk attól függően alakul ki, hogy milyen temperamentummal születünk, és milyen neveltetésben részesülünk. Ha minden a legnagyobb rendben megy kiskorunkban – épp eleget kapunk abból, ami jó, és csak keveset abból, ami rossz –, biztonságos lesz a kötődésünk. Ez alatt azt értjük, hogy nem okoz gondot megbízni a másikban, de az sem ijesztő, ha valaki más ránk támaszkodik érzelmileg.
A biztonságosan kötődő ember nem fél attól, hogy elhagyják, ugyanakkor pozitívan értékeli magát és a partnerét. Párkapcsolatában a függetlenség és a szoros közelség jól megférnek egymás mellett, mert az a meggyőződése, hogy érzelmileg megterhelő helyzetben ő is és a partnere is elérhető és válaszkész lesz.
A bizonytalan kötődés (szorongó, elkerülő, aggodalmaskodó, elutasító, bizalmatlan) ezzel szemben bizonytalan érzelmi helyzetet generál, ahol a közelség-távolság szabályozása és az érzelmek kifejezése valamilyen szélsőség felé mozdul el: vagy túl sok, vagy túl kevés érzelmet mutatnak ki, és ugyanígy bajban vannak a sok vagy kevés érzelmi megnyilvánulás fogadásával is, ami negatív interakciós köröket indít be.
Terápiában a kétfajta megküzdési stílusnak a feltárása a cél, illetve annak megértése, hogy milyen szükségletek, valódi vágyak és igények húzódnak meg a felszínen forrongó düh, sértettség, szégyen, illetve elzárkózás, lefagyás, eltávolodás mögött.
Gyengeség nélkül nincs erő
Egy érzelemfókuszú terápiás folyamatban az egyik legnehezebb és egyben legszebb feladat annak felvállalása, hogy sérülékeny vagyok, segítségre van szükségem, félek. Abban a pillanatban, amikor ezek az érzelmek is kimondatnak, mintha falak omlanának le, mintha megszűnne a távolság, és a pár tagjai végre előmerészkedhetnek a lövészárokból. Addig, míg mindketten a saját hadállásukat védik, és egymást látják ellenségnek, nem lehet közelebb kerülni egymáshoz. Amint megtanulják felismerni a saját gyengéiket és a másikéit, már nem kell szégyenkezni, titkolózni, elfordulni vagy éppenséggel üldözni a másikat, mert segíteni tudnak egymásnak.
A lábak is összegabalyodnak olykor, de ők tovább táncolnak (Fotó: Thinkstock)
A tánc metaforája talán még szebben fejezi ki, mit is élnek át akkor, amikor végre újra meghallják a zenét, és egymást átfogva újra elkezdenek lépkedni. Néha felgyorsul, néha lelassul a zene, a lábak is összegabalyodnak olykor, de ők tovább táncolnak. Legyen az keringő, rock and roll vagy tangó, tudni fogják, hogy ha el is engedik egymás kezét, ha néha hátat is fordítanak egymásnak egy-egy formáció kedvéért, a táncot mégsem fogják abbahagyni, mert szükségük van egymásra.
Egyfajta tanulási folyamat megy végbe a terápián, ahol a segítő szakember végigkíséri a bukdácsolást, a lassú egymásra hangolódást, és a párnak sok negatív interakció után végre pozitív élményekben lesz része. Ezeknek a pozitív köröknek a megszilárdítása zajlik a későbbiekben, és mire véget ér a terápia, a párnak gyakorlata lesz abban, hogyan tudják egymás számára elfogadható és érthető módon kommunikálni azt, amire szükségük van, elfogadni a segítséget, és adni a másiknak is, ha arra van igény.
Kódolt kölcsönösség
Sue Johnson, az érzelemfókuszú párterápia egyik legismertebb nagykövete azt a momentumot helyezi a párterápia fókuszába, hogy az ember genetikailag szoros kötődésre van kódolva. Érzelmi és fizikai jóllétünket alapvetően befolyásolja, hogy van-e egy olyan személy, aki mellettünk áll, ha szükségünk van rá. Evolúciós távlatokba visszatekintve az emberi túlélésnek záloga volt, hogy legyen legalább egy olyan kölcsönösségen alapuló stabil kapcsolat, amelyben a másik jelen van, reagál és empátiával viszonyul hozzám, akár jó, akár rossz történik vele.
A szoros és biztonságos „függés”nem gyengíti az önbizalmat és az önállóságot, hanem épp ellenkezőleg, megteremti annak alapját, hogy képes legyek egyedül maradni, és szerethetőnek érezzem magam akkor is, ha a másik távol van, vagy nem tud azonnali visszajelzést adni.
