A nagy spíler
Alföldi Róbertet mindig nagy játékosnak gondoltam. Ő az, aki úgy képes kompromisszumokat kötni, hogy a végén garantáltan jól jöjjön ki belőle. Az Alföldi színháza simán lehetett volna egy szimpla életrajzi könyv, kihasználva azt, hogy az utóbbi egy évben a média amúgy is teli volt a nevével. A Nemzeti Színház távozó igazgatója volt annyira okos, hogy nem hagyta ki a ziccert, de nem is élt vissza vele.
A könyv főképpen nem Alföldiről, az emberről, hanem a színházáról, a színházon keresztül azonban mégis Alföldiről, a művészről és színházcsinálóról szól. Ízlésből és visszafogottságból kapásból jeles. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a könyvet nem maga Alföldi írta, hanem egy ismert színikritikus, Csáki Judit, akinek hozzáértését meg sem próbálnám vitatni, csak azért fáj ez, mert a legizgalmasabb sorok pont azok, amiket maga az exigazgató vetett papírra.
„Színházról gondolkodni és színházról írni majdnem olyan jó, mint jó színházat nézni; legföljebb színtiszta képtelenség, hogy pusztán szavakkal meg lehessen jeleníteni.”
Szakmai szigor
Csáki könyve az öt évad kissé hosszúra nyúlt kritikája. Időnként – főképp a jobban sikerült daraboknál – lelkesen, szenvedélyesen, más esetekben azonban kissé túlszakmázva, számomra már bosszantó aprólékossággal elemez. Magam is kritikus lévén tudom, hogy ez nem az a műfaj, ami hosszasan olvasva, könyvnyi terjedelemben is szórakoztató marad. Hiába a szakmailag kifogásolhatatlan vélemény, ha ezen oldalak sokszor végtelenül szárazak, sőt olykor még az unalmas jelzőt is megkockáztatnám.
Ezzel talán maga az író is tisztában lehetett, ugyanis a főszöveget hosszabb-rövidebb időközönként szakítják meg Alföldi Róbert nagyon is személyes kommentjei, melyekben válaszol az író által felvetett problémákra és kérdésekre, kellemes és szellemes vitákat generálva. Ezek az érzelemben gazdag, gyakran vallomásértékű dőlt betűs sorok azok, melyek igazi értékké teszik ezt a könyvet. Na meg az évadok leírásai közé szorított nagyinterjúk, melyben a Nemzeti Színház életében fontos rendezők, írók és színészek (Stohl András, Mohácsi János, László Zsolt, Bánfalvi Eszter…) szólalnak meg, és mondják el nagyon is személyes tapasztalataikat Alföldiről, és az elmúlt öt évről. Látszik, hogy Csáki jól ismeri őket, mivel azon felül, hogy ezek főképpen szakmai beszélgetések, érződik, hogy az alanyok bíznak a kérdezőben, és olyan dolgokat is elmondanak (csalódásaik vagy bukásaik sem számítanak tabunak), amibe egy ismeretlen újságírót valószínűleg nem avatnának be.
„Rendezőként nincs bennem sem elnézés, sem rajongás semmivel és senkivel. Csak az van, hogy akár tűzzel-vassal létrehozzam, amit elképzeltem. Nem hatnak meg a színészek, akkor sem, ha nagyon közel állnak a szívemhez. Sőt, akkor fontos csak igazán, hogy teljesítsen, hogy megszolgálja, hogy kiérdemelje azt a szeretetet, bizalmat, amit én adok. Végtelen visszataszító mondat ez, de van benne valami…”
Alföldi, az ember
A könyv nem szentel külön fejezetet Alföldinek, a magánembernek, de az itt-ott elejtett megjegyzésekből azért összeáll a kép. Izgalmas volt olvasni, hogy Alföldi nem igazán érzi magát kényelmesen civilként, feszélyezik a szakmai kapcsolatokon túli kötöttségek, és az elmúlt években gyakorlatilag nem volt magánélete, amit rengeteg munkával ellenpontozott.
Megható volt, amikor az egyik interjúból kiderült, hogy a magányos színész/rendezőt Stohl András át akarta hívni a családjához szenteste, hogy ne érezze egyedül magát, de ő arra hivatkozva, hogy számára kényelmetlen volna, inkább nem élt a lehetőséggel. Jó volt látni, hogy a rendkívüli magabiztosság mögött rengeteg kétely és önkritika húzódik meg, és Alföldi képes bármikor felülbírálni saját magát, és a könyvben számtalan ponton ismeri el, hol és mikor hibázott.
„Nem voltam hozzá elég erős vezető. És ez az egész munkán látszott: légüres térben maradt az előadás. A mai napig nem tudom, hogy miért akarta megcsinálni. Ez nem az ő hibája, hanem az enyém. Ahelyett, hogy kibeszéltem volna vele a helyzetet, bennem ragadt, és inkább nem hívtam.”
A búcsú
A könyvön érződik, hogy rengeteg munka fekszik benne, és az írója arról se feledkezett meg, hogy aktuális legyen. Magam is meglepődtem, hogy még az X-faktoros mentorkodásról és az István, a királyról is esik benne szó, a Nemzeti Színháztól való búcsú pedig külön fejezetet kap. Alföldin kívül a színház dolgozói, barátai és szövetségesei is megszólalnak, és bár sok szó esik a színházat ért támadásokról, a kötet kissé egyoldalúan csak a támogatók oldaláról közelít a témához. Hiányoltam a másik oldal megszólaltatását. Mégis csak úgy lett volna kerek a történet.
„Már-már azt vártam, hogy legyen vége. Ne kelljen még egy kört futnom a miniszteri biztossal, ne kelljen még egy ócska mondatot visszaverni, ne gondolják már, hogy minden lépésem arra irányul, hogy betartsunk a következő vezetésnek – és általában: legyen vége. Mert már nem lehet hogyan megköszönni a szeretetet, az együttérzést, az ünneplést.”
A kulisszák mögött
Az Alföldi színháza nemcsak azok számára érdekes, akik szeretnék megismerni Alföldit, az embert, hanem azoknak is, akiket érdekel a színházcsinálás művészete. A könyv ugyanis abszolút bennfentessé teszi olvasóját, és megmutatja, hány apróságon csúszhat el egy darab bemutatója, mi kell a sikerhez, hogyan lehet társulatot építeni (pl. a sztárunkhoz keressünk darabot, vagy a darabunkhoz keressünk sztárt?), és milyen nehézségek várnak arra, aki valaha színházcsinálásra adná a fejét. Mindez a sok apró történetből és interjúcsokorból áll össze, és még annak is érdekes, akinek annyi köze van a színházhoz, hogy évente egyszer megnéz egy előadást.
