A szürke ötven árnyalata
Szürkébe folyó képek, Tóth Orsi megerőszakolása, tanyavilág, lepukkant vidéki kocsma, második világháború, gyerekek ellen elkövetett erőszak, zsidóüldözés és megannyi leharcolt arcú színész. Tudom, hogy sokan ezek alapján rögtön rávágnák: ez is csak egy újabb „tipikus” magyar film. De mondjuk ki már az elején, hogy ezekből a panelekből is születhet valami újszerű vagy izgalmas. A nagy füzet Karlovy Varyból hazahozott nagydíja, számtalan fesztiválmeghívása, valamint a tény, hogy a világ megannyi országában műsorra tűzik majd a mozik, azt sejtetik, hogy ezúttal pontosan ez történt. Ez azonban csak részben igaz.
A nagy ábránd
Senkit nem akarok filmtörténettel untatni, de annyit gyorsan leszögeznék, hogy a magyar film egyik legnagyobb baja, hogy mifelénk évtizedekig bűn volt a szórakoztatás. Ha egy rendezőnek támadt egy jópofa filmötlete, egészen addig nem tudott nyugodni, amíg nem pakolt mögé némi mondanivalót és társadalomkritikát még akkor is, ha ezek sehogy se illettek a képbe. Szép lassacskán megcsömörlöttünk a saját filmművészetünktől, de ahogy a reménytelen magyar foci kapcsán is felkapjuk a fejünket egy semmiből jött nemzetközi sikerre, úgy egy-egy kiugró filmsiker is optimizmussal tölt el bennünket, meg persze a reménnyel, hogy valami végre megváltozott. Pedig A nagy füzet kapcsán semmi nem változott, csakhogy amit mi már meguntunk, az a nagyvilágban még lehet érdekes színfolt.
Boldogság, gyere haza!
Persze A nagy füzetet azzal vádolni, hogy a fenti témákkal foglalkozik, legalább akkora marhaság, mint egy szépségkirálynőn számon kérni, hogy gyönyörű. A film ugyanis nem tett mást, csak követte Ágota Kristóf világhírűen kegyetlen regényét. Ráadásul Szász János rendezőnek sem kell a szomszédba mennie egy kis drámáért és szenvedésért, úgyhogy a kettőjük kombinációja nyerő párosnak tűnt. Szász persze konkretizálta a könyvbéli, meg nem nevezett háborút (tudván, hogy az írónőt a második világháború történései inspirálták), és kicsit tompította a sztori legbrutálisabb pillanatait (pl. a gyerekek molesztálása), de aki látta a Tortúra című filmet, az tudja, hogy a láb kalapáccsal való széttörése is lehet annyira hatásos, mint a levágása, pedig a könyvben még a brutálisabb változat szerepelt.
Az erő krónikája
A könyvért leginkább a 16-20 éves generáció „rajong”. A lázadásról és arról szól, hogy ha erősek vagyunk, akkor a felnőttek kegyetlen világában is lehetünk túlélők. Az elvált szülők, rossz iskolák és a szegénység korában ez a két vidékre költöztetett, a nagymamájuk és a környezetük által elnyomott ikergyerek a lázadás megtestesítői, a könyv pedig kettejük kiállásának szomorú krónikája. A film Ágota Kristóf minimalista szövegét (ami nem tudatos volt, csupán annak következménye, hogy a szerzőnő akkoriban még nem beszélt tökéletesen franciául) szikár, fakó képekkel, valamint rideg és kegyetlen pillanatokkal mutatja be, és az állandó szürkeség, valamint a mindenütt jelen lévő kilátástalanság érzése alaposan rátelepszik a lelkünkre. A gond csak az, hogy a sűrű atmoszférán kívül nem sok mást kapunk.
Trükkös halál
Hálátlan dolog belerúgni egy könyvklasszikus filmadaptációjába, lévén ez sokak szemében azt jelenti, mintha magát a regényt rugdosnám. Pedig sok kiváló könyvből készült már vacak film, és ehhez nem is kell más portáján keresgélnünk (Sorstalanság). A nagy füzet nem vacak film, viszont egy óriási, kihagyott ziccer. A két gyerek, vagyis a Gyémánt ikrek külsőre tökéletesek a szerepre, de a beszédjük és a narrációjuk körülbelül annyira természetes, mint Kasza Tibi talkshow-házigazdaként. A látványvilág szegényszagú, a filmbeli robbanások és a légitámadás kivitelezése pedig olyan gyatra, hogy az még egy C kategóriás Asylum-produkciónak is a becsületére válna. A szereposztás igazi biztonsági játék (Tóth Orsi, Derzsi János vagy Kovács Lajos pontosan azt csinálják, amit tőlük már megszokhattunk), a külföldi sztárszínészek nincsenek kihasználva, egyedül Molnár Piroska az, aki viszi a hátán a produkciót. Egészen hihetetlen, hogy az undok és gonosz nagymamát a film végére a gyerekekkel együtt megszeretjük, a „szukafattyak” kifejezés pedig neki köszönhetően kerülhet be a szókincsünkbe.
Szeretlek is meg nem is
Karlovy Varyban én is örömmel néztem, hogy ennyien ünnepeltek egy magyar filmet, de ettől még nem lesz hibátlan. Az angol beteg is kilenc Oscart kapott… Nem azt vetem a film szemére, hogy szomorú és kegyetlen, hanem azt, hogy csöppnyi reménysugarat vagy örömöt sem ad, miközben nézzük, vagyis cseppet sem nézőbarát alkotás. Egy erősen művészfilmes fesztiválközegben működőképes lehet, de hétköznap esti mozizásként elvérzik. Értékelni tudom, de szeretni képtelen vagyok, pedig annyira jó volna már egy magyar filmet tiszta szívből szeretni.
