1959 fagyos januárjának végén közös turnéra indult az amerikai rock and roll néhány fiatal sztárja és feltörekvő reménysége. A Winter Dance Party Tour névre keresztelt koncertsorozaton fellépett a legelső és azóta is az egyik legnagyobb spanyol nyelvű rockslágert, a La Bambát jegyző tinisztár, a csupán 17 éves Ritchie Valens (itt jegyezzük meg, hogy bár a La Bamba hivatalosan egy régi mexikói népdal újragondolása, a Valens-féle verzió annyival áramvonalasabb, mint a korábbi feldolgozások, hogy akár eredeti szerzeménynek is tekinthető), a néhány kisebb sikerdalt már villantó énekegyüttes, a Dion and the Belmonts, a maga 28 évével valóságos aggastyánnak számító J. P. Richardson, azaz The Big Bopper (tőle leginkább ezt a számot lehet ismerni), az újonc Frankie Sardo, valamint az egész műfaj egyik legragyogóbb tehetsége és legfőbb innovátora, a 22 éves Buddy Holly.
Hogy miben is állt Buddy Holly jelentősége, az mai szemmel nézve talán nem is tűnik olyan nyilvánvalónak; pedig – és ezt tényleg nyugodtan higgye el mindenki – legalább egy fejjel emelkedett ki a kortárs fehér rockerek közül. Egyszerre volt elsőrangú énekes és gitáros, ihletett dalszerző, kísérletező kedvű hangszerelő, karakteres előadó (gondoljunk csak minden idők legikonikusabb rockszemüvegére!), menedzserhajlamú zenekarvezető és afféle auteur vagy vizionárius művész, aki mindig pontosan tudta, hogy mit és miért csinál.
1959-ben már túl volt első nagy sikerein, valamint egy angliai, illetve egy ausztrál turnén, és úgy tűnt, karrierje újabb fordulópont előtt áll; dobta állandó producerét és menedzserét, Norman Pettyt, lecserélte a kísérőzenekarát, megházasodott, New Yorkba költözött, és csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb új dalokat. Noha érdemi pályafutása csupán úgy 18 hónapig tartott (ez kevesebb, mint amennyi időt Elvis a seregben töltött), gyakorlatilag az ő munkássága tetőzte be az ötvenes évek popzenéjét és nyitotta meg az utat a hatvanasoké előtt. Kár, hogy az utóbbit már nem érhette meg.
A wisconsini Milwaukeeból induló háromhetes turné már a kezdetektől fogva egy borzalmas logisztikai rémálomnak bizonyult. A szervezők alighanem kockadobással döntöttek a menetrendről, így szerencsétlen zenészek többnyire összevissza kavarogtak az amerikai középnyugaton, mint valami elszabadult hőlégballon. Tél volt, derékig érő hó és fogcsikorgató hideg (pont, mint most), a társaságot szállító kiszuperált iskolabusz pedig természetesen minden szempontból tökéletesen alkalmatlan volt a feladatra, úgyhogy rögtön a turné elején le kellett cserélni egy másikra. Aztán megint. És újra. Állítólag öt (!) különböző járművet is elfogyasztottak az első hét során.
Ha ez még nem lett volna elég, Big Bopper és Ritchie Valens csúnyán lebetegedtek, Holly dobosa, Carl Bunch meg olyan súlyos fagyási sérüléseket szenvedett a lábán, hogy kórházba kellett szállítani. Azért a fellépések legalább jól sikerültek. Erről talán az a Robert Zimmermann nevű végzős gimnazista tudna többet mesélni, aki január 31-én, a minnesotai Duluthban tartott koncerten nézte meg legnagyobb bálványát, Buddy Hollyt, és akit teljesen megbabonázott az előadás. De hát mesélt is; legutóbb akkor, amikor három éve megkapta az irodalmi Nobel-díjat.
Buddy Holly (fotó: Wikipedia)
Február 2-án, a turné tizedik napján már nyilván mindenkinek elege volt az áldatlan körülményekből. A zenészek aznap este egy kisvárosban, az iowai Clear Lake-ben léptek fel, ami egyébként nem is szerepelt az eredeti programban: Buddy Hollyék a Brown Eyed Handsome Man című Chuck Berry-számmal fejezték be a műsort, a fináléban pedig az egész csapat adta elő a La Bambát. Mivel a következő állomás, a minnesotai Moorhead csaknem 500 kilométerre volt onnan, a buszon való végtelen zötykölődésbe belefáradt Holly még a koncert előtt bérelt egy magánrepülőt magának és a zenészeinek, Tommy Allsup gitárosnak és Waylon Jennings basszusgitárosnak.
Valamivel éjfél után kezdtek szedelőzködni, hogy átérjenek a közeli Mason City repterére, csakhogy időközben megváltozott a felállás: Jennings önként átadta a helyét Big Boppernek, aki egyrészt beteg volt, másrészt meglehetősen nagydarab, és nem fért el kényelmesen a buszon, Ritchie Valens pedig azt kérte Allsuptól, hogy döntsenek pénzfeldobással arról, ki utazhat a repülőn. Allsup belement, és Ritchie megnyerte a fogadást, aminek nagyon örült, mert állítása szerint korábban még soha nem nyert semmit, és még soha nem repült. Mikor Holly megtudta, hogy a zenekar mégsem tart vele, még viccesen odaszólt Jenningsnek, hogy „remélem, lefagy a buszotok”, mire a basszusgitáros azzal vágott vissza, hogy „én meg remélem, hogy lezuhan a repülőtök”. De hát ez csak baráti ugratás volt.
A 12 éves, Beechcraft Bonanza típusú kisgép 1959. február 3-án éjjel egy körül szállt fel egy Roger Peterson nevű fiatal, tapasztalatlan pilóta vezetésével. Nagyjából öt perccel később, egy közeli farmon csapódott a földbe. Holly, Valens, Big Bopper és a pilóta azonnal meghaltak.
A turné a tragédiától függetlenül folytatódott, valószínűleg remek hangulatban. Holly helyére egy ismeretlen, fiatal tehetség, Bobby Vee ugrott be, aki ezzel meg is alapozta pár évig tartó tinisztári pályafutását. Buddy Holly pedig legenda lett, a rock and roll első hősi halottja, aki nemcsak a fiatal Bob Dylanre volt felmérhetetlen hatással, hanem közvetve vagy közvetlenül tulajdonképpen mindenkire, aki utána érkezett, és gitárzenét játszott. A következő évtized popzenéjének hangzását domináló brit inváziós zenekarok a Beatlestől a Rolling Stonesig például bevallottan az ő zakójából bújtak elő.
A repülőgép roncsai (fotó: Wikipedia)
Buddy Hollyról és a 60 évvel ezelőtti repülőszerencsétlenségről sokan sokféleképpen megemlékeztek, de talán Don McLean 1971-ben kiadott slágere, az American Pie mind közül a legismertebb. Ugyan ez nem egy szó szoros értelemben vett emlékdal, hanem inkább egy kicsit homályos megfogalmazású, kicsit csapongó tablószerűség a II. világháború utáni Amerikáról, a többször visszatérő the day the music died sor mégis ugyanazt jelenti mindenkinek azóta is: 1959. február 3-át, a napot, amikor meghalt a zene, a napot, amikor meghalt Buddy Holly.
