– Mielőtt leült mellénk, hosszan telefonált. Titok, hogy kit hívott?
– Nem. Nincsenek titkaim. Az édesanyámat hívtam, gyakran beszélünk.
– Megkérdezte, hogy teszik neki az új hírműsorban?
– Kérdés nélkül elmondta a véleményét.
– Mit mondott?
– Egyszerűen csak annyit: „Kisfiam, te erre születettél!”
– És elhitte neki?
– Édesanyámnak sok mindent elhiszek, de hogy bárki is arra szülessen, hogy hírműsort vezessen, azt kétlem, az anya szól belőle. Ezen a pályán sokat kell tanulni, dolgozni, gyakorolni. Az lesz sikeres, aki szenvedéllyel teszi a dolgát, és ez igaz minden más területre, munkára is. Egy barátom azt szokta mondani, ha valaki tízezer órát gyakorol, világhírű hegedűművész lesz, ha négyezret, zenetanár. A kitartás, a szenvedély elengedhetetlen, s ha nincs, a munka monoton robottá silányul.
– Igaz ez a szerelemre is?
– Természetesen. Ott is szükséges, sőt bizonyos értelemben még a baráti, emberi kapcsolatokra is.
– Ezek után feltételezem, szenvedéllyel dolgozik, imádja a képernyőt, mégis évekre eltűnt. Van magyarázat?
– Ó, hogyne. Épp azért léptem, mert már nem tett boldoggá az, amit csinálok. Megfakult, majd eltűnt a szenvedély. Rutinszerűvé vált a munka, menekültem. Éreztem, kell, jót tesz egy kis szünet. Egyébként ennyi idősen már mondhatom, hogy időről időre visszavonulok, hiszen ez volt a negyedik ilyen alkalom. Ha az ember kilép, továbblép, megáll, majd lelassul, föltöltődik, élvezi az újdonság varázsát.
– Azért a lelassuláshoz még nem elég öreg. Mivel ütötte el az időt?
– Akadt teendő. Rengeteget voltam a gyerekeimmel, a két kicsivel ingáztam óvoda, iskola, edzőtermek között, játszottunk, meséket olvastam, fürdettem, szóval a főszerepem az apaság volt, ami komoly, hasznos feladat, különösen, ha az ember felesége annyit dolgozik, mint az enyém. Az évek alatt hozzászoktam az együttlétekhez, hogy tudok minden rezdülésükről, minden apró momentumról, hogy mi foglalkoztatja őket, és ez remek időszak volt.
| Névjegy
• 1964-ben született Szegeden |
– Ez mind szép, szerethető, de nem hiszem el, hogy kielégítette.
– Azért mellékesen bábáskodtam egy könyvkiadó születésénél, ami ma jól működik, írtam négy könyvet, tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol ma rektorhelyettesként ténykedem, és szeptembertől saját osztályom van. Mindegyik tevékenységet roppantmód élveztem, és folytatom a jövőben is. És bevallom, egy idő után egyre gyakrabban éreztem késztetést, hogy visszatérjek a televíziózáshoz. Ez nyilván abból adódik, hogy ez a szakmám, ehhez értek.
– És mintha a gondolatát olvasták volna, fölkérték.
– Valóban. Olyan fölkérés volt, amire nem lehetett nemet mondani. A Story4 keresett meg az új hírműsorához. A Hír24 más, mint a szokványos hírműsorok. Kevesebb a téma, mélyebb a merítés, egyedi a tematika és kiváló a háttércsapat. Élvezem, igazi kihívás, erkölcsileg, szakmailag egyaránt.
– Ez az álláshalmozás, gondolom, új családi munkamegosztást von maga után.
– Némileg fordul a kocka, és Krisztinára most több feladat hárul majd, de megoldjuk, ott vagyok én is, hiszen nem szeretnék túlzottan kimaradni a gyerekeim életéből. Tudom, nincsenek visszalopható napok, hetek.
– Mi az, amit az apjuk tanít meg a Bárdos gyerekeknek?
– A személyes példamutatás híve vagyok, a gyerek mindent megtanul, amit lát. Ha őszinteséget lát, hall, azt, ha hazugságot, azt. A példa mellett fontosnak tartom a motiválást. Kiváló eszköz, ajánlott használni. Észérveket kell felsorakoztatni, és a gyerek egy idő után úgy teszi a dolgát, hogy ő maga akarja. Számomra létfontosságú, hogy megtanítsam őket az élet élvezetére. Hogy minél több dolgot próbáljanak ki, ismerjenek meg. Helyeket, sportokat, ételeket. Profán a példa, de tanítom, hogy lehet kedvenc a kakaós palacsinta, de nem kell elzárkózni a diós-meggyestől sem, tanítom, hogy tudjanak különbséget tenni a steakek között, és hasonlókra.
– Sejtettem, hogy vérbeli hedonista.
– Hitvallásom: az életet élni és élvezni kell. Szeretek utazni, jókat enni, meccset nézni. Imádom a magyar konyhát, túrós csuszástul, töltött káposztástul, de nem vetem meg a tót, a bajor, a mexikói konyhát sem. Azt szoktam mondani, én vagyok az evés Stahl Juditja. Annyira szeretek enni, mint ő főzni.
– Érdekes az ételekhez való viszonya, talán még főzni is tud?
– Nem tudok, és a feleségem sem főz, nincs ideje a konyhában ácsorogni, nálunk az evés nem központi kérdés. Viszont az édesanyja, aki Siófokon él, gyakran lep meg bennünket mindenféle finomsággal. Anna lányom pedig a legjobb tanítványa, tanul a nagyitól, és a kedvenc éttermünkben is készített már magának pizzát.
– Meglágyulnak a vonásai, amikor a gyerekeiről beszél, de ön képes erre akkor is, ha egy kemény, emberek ezreinek életét befolyásoló hírt olvas föl. Talán sokan ezért furcsállják, hogy egy meglehetősen kemény, céltudatos nő a felesége.
– Nem hiszem, hogy képernyőn keresztül kép alkotható egy emberről. Krisztina keménynek tűnik, de valójában nem az. A sérülékeny oldalát csak én és az édesanyja ismerjük. Csupán annyiról van szó, hogy nála máshol kezdődik a kedvesség. Ha valamire azt mondja, nem olyan rossz, az azt jelenti: nagyon jó. Én büszke vagyok az okosságára, céltudatosságára, a sikereire. El sem tudnám képzelni magam egy olyan nő mellett, aki nem szellemi partner, akiben nincs kitartás, akarat. Tudom, sok férfi ódzkodik az intelligens, küzdeni képes nőtől, mert fél, hogy túlszárnyalja, sikeresebb lesz. Nálunk nincs féltékenykedés, elemi érdek, hogy a másik sikeres legyen. És tudja, én hiszem, visszajön a matriarchális társadalom. Már érzékelhető, hogy a női attribútumokkal rendelkező férfiak a sikeresebbek, és a nők egyre magasabb pozíciókba kerülnek. Ennek oka lehet, hogy a férfiak érzelmi kvóciense az átlagos nőét sem éri el. Azt hiszem, leáldozóban van a fotelben vakaródzó, meccset bámuló, szotyit köpködő pasik kora. A társadalomnak nagy szüksége van a női pólusra, előbb-utóbb nőuralom lesz, és ez jó.
– Azt azért elismeri, hogy önök ketten nagyon különbözőek?
– Vannak dolgok, amelyekben valóban különbözünk. Például én szangvinikus vagyok. Ha méltánytalanság ér, azonnal fölcsattanok, néha hangosabb leszek, de néhány perc, és elfelejtem az egészet. Kriszta olykor egy-két órára vagy napra is képes megbántva érezni magát.
– És ki kezdi a békülést?
– Érdekes, de én mindig úgy érzem, enyém az első lépés. Krisztina pedig azt szokta mondani, övé volt az első gesztus.
– Min tudnak összekapni?
– Apróságokon. Gyereknevelésen. Meccsnézésen. Kettőnk közül Krisztina a szigorúbb, és meggyőződése, hogy én nem vagyok elég következetes, mert mindent megengedek a gyerekeknek. Erre azt szoktam mondani: én következetesen engedékeny apuka vagyok. Ha a fiam szeretné látni a meccs első félidejét, megengedem. Ennyi elég egy vitához, miközben én mindent megteszek az otthoni meccsnézés legalizálásáért, még arra is képes vagyok, hogy focistát neveljek a fiamból.
– Önnel is így bántak a szülei?
– Hasonlóan. Kiváló emberek, rengeteget foglalkoztak velem és a bátyámmal. Van is miattuk lelkiismeret-furdalásom.
– Nem értem, hiszen az imént hívta az édesanyját.
– Hívtam… Tudja, az ember őrlődik. Sok kortársam él hasonlóan, rohanva, iskolák, munkák, gyerekek, feleségek, szülők között. És valamiért mindig a szülő kerül hátra. Mintha ő ráérne. Mintha ő várhatna. Sokszor én is így érzem. Közben tudom, kevés jut nekik belőlem, és ez bánt. Azzal oldozom föl magam, hogy amit tőlük kaptam, azt a gyerekeimnek adom tovább. Mégsem jó letenni a telefont azután, hogy édesanyám azt kérdezi: „Mikor látlak, kisfiam?”, és én azt válaszolom. „Nem tudom, Anya.”
Bárdos András fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: |
