Nem mondom, hogy kivakarózott kisvárosi (féltanyasi) gyüttmentként nincs kisebbrendűségi érzésem a fővároshoz közel. Sokszor még van, talán el sem múlik. Persze vannak nagy sikerélményeim, például legalább huszonhét helyre eltalálok GPS nélkül a városban, és már nem öltözök túl eseményeket. Sőt a múltkor én igazítottam útba egy vidékit.
Otthon, Baján én már pesti vagyok, itt fönn, Pesten még vidéki. Itthon, a faluban én vagyok az újságíró menyecske, aki közvetlen. Fura egy élet ez, még szerencse, hogy a Duna mindenhol csak víz, és a partján fekve vagy a vizet bámulva én csak én vagyok. Ha már a határba az Artúr kutyával nem tudok kifeküdni, ott vagyok én otthon, na.
Egy olyan lüktető nagyvárosban, mint Budapest, nem a zajt és a húgyszagot a legnehezebb megszokni, hanem azt a szemléletet, amivel a tősgyökeres vagy származását elfeledett ember az úgynevezett vidéket szemléli. Hogy is mondjam csak: mintha Olaszország csak a lágy toszkán dombokból állna.
Ilyenkor azért jól jön a józan paraszti ész meg a tapasztalat. Főleg most, ezekben a vészterhes időkben – mondom ezt a cinizmus leghalványabb jele nélkül –, mikor aggódnunk kell a föld és egyben gyermekeink jövőjéért.
De hát azt lehetne ésszel is. Mert rendben, itt van a klímakatasztrófa, ami úgy tűnik, szaros gumicsizmával rúgta ránk az ajtót, holott a hozzáértők már vagy negyven éve kongatják a vészharangot, mindhiába. Itt a nyakunkon az antibiotikumrezisztencia, a túlnépesedés, az őrült mennyiségű hulladék, amit a fogyasztói társadalom, a jólét és az eszetlen pazarlás okozott. Igen, ezek tények, amikért jó lenne tenni végre a folyamatos szájtépés helyett.
És ezekkel párhuzamosan felütötte a fejét valamiféle kétségbeesett kapaszkodás a múltba, a régvoltba, nagyanyáink és dédanyáink idejébe, amikor még minden más és persze jobb volt. A nosztalgikus hangulat pedig szépen fogta az elmebaj kezét, és egyre gyorsuló ritmusban járják a csárdást, kivilágos kivirradtig.
„Annak idején szinte mindenki tartott tyúkot, manapság nem foglalkozunk ezzel! Milyen kár! Pedig a kertnek is milyen jót tesz!” – olvastam múlt héten – Most is tartanának sokan, de az önkormányzatok betiltották a falukban! – bólogat lentebb egy kommentelő, aztán közösen sopánkodnak, hogy bezzeg régen. Én meg bámulok magam elé, akarom mondani, ha már gyüttmentként definiáltam magam, „nízek csak, mint tanyasi pin@ a városi aszfalton”. Így mondják felénk.
A másik ahhoz kér tanácsot, hogyan lehet elkergetni a verebeket a madáretetőtől, nyilván úgy gondolja, hogy az nem érdemes rá, hogy túlélje a telet. A harmadik azon siránkozik, hogy másfél évi hulladékmentességet meg visszafogott ökoéletet tesz tönkre amiatt, hogy repülővel utazik másodmagával, és most mi lesz az ökológiai lábnyomával.
Romantikus elképzelések az állattartásról. (Fotó: Pixabay)
Természetesen jót röhögtem, mert rögtön eszembe jutott a mama, amikor a hulladékgazdálkodó vállalat rádöbbent, hogy nem rendelkezik edényzettel, ezért fogták magukat, és kihelyeztek egyet a tanyára. Hát nem csak úgy, nem oda Buda, először meghatározták, hogy a mamának mekkora kell, és hogy heti egyszer húzza ki a küvesre, mert azt azért csak nem gondolja, hogy majd a drága szemeteskocsi betolat a földúton, amit az oroszok jártak ki a tankkal, mikor gyakorlatozni mentek a Kékhegybe. Hát a mama nem is gondolta, sokkal inkább azon gondolkodott, mi a frászt fog a kukába tenni.
Mert a ződ meg a konyhai hulladék ment az állatoknak. A ruhákat addig hordták, míg meg lehetett stoppolni, a selyempapírt, amibe a kenyeret csomagolták, kisimította és összehajtogatta. Nájlonacskó nem volt, mert hasznavehetetlen a tanyán, ami volt, azt a mama kimosta, és ételt fagyasztott benne. A papír ment gyújtósnak, ahogy a kukoricacsutka is. Mivel mindenből annyit vett, amennyire szüksége volt, maradék, szemét nemigen képződött, leszámítva a százas papír zsebkendő acskóját, amivel kiballagott az edényzethez, és belepottyantotta. Pár hónap múlva sopánkodott, ő úgy szégyelli, hogy nincs szemét, hogy keresett. Mégis, hogy níz ki, hogy gyün a kukásautó, oszt üres a kuka.
Na ha valamit fel kéne emlegetni, ez az, nem a tyúkok, mert a hulladékmentes élet nagyjából ott kezdődik, hogy annyit veszek el, amennyire szükségem van, de mindjárt rátérek az állattartásra is.
Szóval, a mamának hétről hétre egynapi fáradozást jelentett, hogy keresett némi szemetet, amit bele lehetett rakni a kukába, ne gyüjjön hiába a szemeteskocsi. Így is csak negyedig lett tele a nyolcvanliteres kuka.
A valóság. Csak a bokáig érő szar nélkül. (Fotó: Pixabay)
És akkor most térjünk vissza jelenkori problémáinkhoz a „vissza a természethez” jelszó apropóján.
Hogy miért nem tartunk állatokat, és miért nincs veteményes meg gyümölcsfa minden háznál, nos, ezt elintézhetném azzal, hogy a tisztelt olvasó üsse fel az Andorka-féle Szociológia c. könyvet az urbanizáció szócikknél, de akkor eresszük bő lére.
Beköltöztünk a városokba, mert a falu nem adott megélhetést. Az öregek maradtak, ők tartották tovább a tyúkot meg a disznót. A panelben, a Kanizsa bútorok között ez elég nehézkes lett volna, de anyáink megélhetésre gyúrtak, meg a második-harmadik gyerekre, ugyanis felvették a szocpolt. Aki volt olyan szerencsés, hogy kalákában házat épített a nyolcvanas évek elején, annak a telke akkora volt, hogy a szuterénes ház a garázzsal éppen elfért rajta, ami maradt, azt jól lebetonozták, mert se ideje, se energiája nem maradt a napi meló után kínlódni a büdöskével. A ház előtt volt két meggyfa, azzal se foglalkozott senki, mert meló után anyáink fusizni jártak.
Volt egy elvetemült réteg, a hobbikertesek, de a kilencvenes évek elejére ők is feladták, akkor meg vállalkozni kellett, hisz ránk tört a szabadság, elvtársak.
Szóval, mostanra megváltoztak az életviszonyok, ezt szokták elfelejteni azok, akik a kapirgálós csirkére – rövidebben tyúkra – vágyakoznak.
A telkek egyre kisebbek, a garázsok egyre nagyobbak – mert már nem csak szombaton és kettős ünnepen állunk ki az ezerötössel a garázsból –, a nyolc óra munka az valójában tíz, ha ingázunk, és egyébként is, úgy előttem van, ahogy Fótligeten, a magnólia mellől szombat délután, grillezés közben átszólnak a szomszédba, hogy Bálint, de jó, hogy látlak, már akartam mondani a múltkor is, hogy jövő héten hazahozunk két süldőt meg huszonöt csirkét, remélem, nem jelent nagy gondot.
Szóval, az állattartáshoz kell hely, és az nincs. Mert egy négyfős családnak kell két disznó, harminc tyúk meg két-három kakas, nyolc kacsa és egy barom, aki egész nap otthon van, és ezeket gardírozza. Ennek az állománynak kell a hely. Disznóól, baromfiól, udvar, ahol elvannak, és nem azzal vannak elfoglalva, hogy egymást gyepálják. Az állatok – bármilyen meglepő – esznek, az eleségnek megint csak kell hely, nyilván Bálinttal megpróbálhatunk megalkudni a telek hátsó részére, amit a kertész hárommillióért vállalt el, és varázsolt belőle mediterrán stílusú díszkertet, de higgyétek el, az sem lenne elegendő arra, hogy bevessük takarmánykukoricával. Arra sem, hogy a nyolc kacsának, akik szeretnek csoportosan, szinte szimbiózisban totyogni ide-oda, kis dagonyázót csináljunk a slaggal.
Helyünk tehát nincs, az állatoknak se lenne, de nézzük, mi nincs még. Hát idő, ugye.
Az állattartás nem arról szól, hogy megvesszük őket, és majd maguktól bióra megnőnek, azokat gondozni is kell. Etetni, ganézni, megnézetni az állatorvossal. Sajnos a disznót nemigen érdekli, hogy a főnök este fél hétre még összehívott egy meetinget. A kacsát tömni kell, mert ha nem, tök mindegy, hogy mit csinálunk, májat nem nagyon eszünk, csak nagyítóval. A csirkét nem érdekli, hogy Bencének fuvolaórája van, a Csepkét meg nyelvtanárhoz kell vinni, hogy meglegyen a második nyelvvizsga, a kis Bálintnak meg babaúszása van, anyu meg be van jelentve a körmöshöz. Leszarják. Szó szerint, mivel a tyúkok még álmukban is ürítenek, szóval a heti ganézás sem maradhat el, ha már zabálni nem kapnak.
Azt hiszem, a helyet és az időt kipipáltuk, nézzük, minek vagyunk még híján.
A veteményeshez szakértelem kell. Fájdalom, de ez az igazság. (Fotó: Pixabay)
Szakértelemnek. A tyúk nem tesz jót a kertnek, és ez csak az egyik érvem . Tényleg nem véletlenül szokták őket külön zárni egy baromfiudvar nevű helyre. A disznó se csak úgy magától nő, mint eső után a gomba, a házinyúlról meg ne is beszéljünk. (Apropó, házinyúl, annak kell itató, ketrec, és a szénának is kell hely, Bálint grillezője, plusz ha lebontjuk azt a címeres téglából épült giccses kemencét, pont elég is lenne!) És még valami, nem csak hússal él az ember, a tehén már tényleg túlzás lenne ebben a csendes lakóparkban, de akkor két kecske is kell. (Fejés! Idő! Szakértelem! Hely!)
Jó, hát ha már így elkedvetlenítettem mindenkit, akkor legalább legyen egy kis kert. Veteményes. A gyerekeknek is jót tesz, ha látják, hogyan érik az eper meg a paradicsom. Nos, egy négytagú család számára, ha csak enni akar, akkor számolhatunk egy ötször ötös területtel, ezt csak a paradicsom fogja elfoglalni, folyton érő eperből kell ugyanennyi, hogy egy szezonban legalább négyszer együnk, hát akkor most vagy felbontjuk a térkövet a garázs előtt, vagy merünk kicsik lenni.
A paradicsomot kacsolni kell, kötözni. (Szakértelem!) A babot karózni kell, nem fut az csak úgy a kerítésre. Borsóból egy sor egy levesre meg egy mentás zöldborsópürére elég. Hagymából, fokhagymából se érdemes fél sort eldugdosni, szóval hónapos retekben és fejes salátában gondolkodhatunk egyelőre.
Jó, hát akkor legyen legalább néhány gyümölcsfa. Nos, azokat metszeni kell, a cseresznye, ha olyanja van, négy nap alatt leérik, meg el is tud fagyni. Permetezni is kell, hiába akarunk ökók lenni már megint, mert ha nem, kukacos lesz. Persze az sem mindegy, hova ültetjük, van, amelyik a tűző napot szereti, ha meg nem tudunk metszeni, nem lesz barack.
Ha van veteményes és gyümölcsfa, nincs hosszú hétvége, előszezonos wellnessezés, és ha úgy alakul, nyaralás sem, mert a zöldséget és a gyümölcsöt nem akkor kell betakarítani, amikor ráérünk, hanem akkor, amikor megérett. (Vagy amikor az idő engedi, de kérdezzetek csak meg egy parasztot: sosincs jó idő.)
Arra ki sem térek, tudunk-e kapálni, megismerjük-e a gereblyét, és tudjuk-e, milyen a föld, amibe buja növényzetet vizionálunk, tudjuk-e, mi terem meg benne. Tudjuk-e, mit kell vetni, mit palántázni, mit dugványozni. A növénytermesztés, állattartás nem szakértelem nélküli munka, ahhoz érteni kell.
Egy szó mint száz, vannak dolgok, amiket el kell fogadni. Az első, hogy nincsenek meg a körülmények és a feltételek ahhoz, hogy a jelenlegi életviszonyok között burjánzó biokertészetet rittyentsünk otthonra. Lehet, hogyne, csak ahhoz fel kell számolni a munkahelyünket, az eddigi lakóhelyünket, és ki kell költözni egy pofás tanyára, ahol önellátásra rendezkedünk be, és azt is kitaláljuk, hogy egyébként miből fogunk megélni, mert egyelőre csak enni lesz mit.
Dugni és szűznek maradni nem lehet. Már rég nem arról van szó, már régen nem arról kellene beszélnünk, hogy gazdálkodásra rendezkedjünk be. Hanem arról, hogy a választásunk arról szól, megvesszük-e az ipari körülmények között előállított, adalékanyagokkal teli, feldolgozott élelmiszereket, vagy megkeressük a háztájit. Hogy automatikusan nyúlunk az ízfokozós joghurtért, vagy a natúr joghurtba belekeverünk egy kis gyümölcsöt a termelői piacról, és csorgatunk rá egy kis mézet.
Ehhez adott minden: vannak hozzáértő őstermelők, egyre sűrűsödnek a „kosaram” kezdeményezések, sok piac közül választhatunk, ahol jó minőségű házi (kézműves) terméket árusítanak.
A földet és magunkat a hülyeségtől is védeni kell, az meg úgy terjed, mint a dudva.
