„Hogy mit jelent nekem a nőnap? Szomorúságot. Tizenhetedikén lesz két éve, hogy meghalt a férjem; három agyvérzése volt, aztán trombózist kapott, az már elvitte. Azóta csak szomorúságot jelent nekem a nőnap. Negyven évig voltunk együtt, nehéz évek voltak, de jó évek. A lányom ma negyvenéves – mondja a mosolygós Erzsi, miközben a kozmetikus fehér krémet ken vastagon az arcára. – Amíg volt rá pénzünk, albérletben laktunk, aztán munkásszállón, átmeneti szállón. Öt évig egy helyen tudtunk maradni, de aztán lejárt a szállónk, és kénytelenek voltunk különköltözni, mert csak így kaptunk helyet. Az nagyon rossz volt. Utcán sose voltunk. Aki azt mondja, hogy jobb az utca, mint a szálló, az hazudik. Mi egyszer maradtunk csak kint pár napig, hogy megnézzük, milyen. Borzalmas volt, nem aludtam egy percet sem.”
Fotó: Bankó Gábor
Erzsi varrónőként dolgozott, amíg le nem százalékolták, most a rokkantnyugdíjából él. Két éve lakik a Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) által alapított Oltalom Karitatív Egyesület József nádor téri átmeneti szállóján, ahol vele együtt hatvan nőt szállásoltak el a tiszta, takaros, háromágyas szobákban. Amikor arról kérdezem, meg tudja-e őrizni a nőiességét ebben a környezetben, lakonikusan válaszol. „Hát, elég nehéz. Elég nehéz. De én azért megőriztem – nevet. – Igaz, mostanában már nem várom el, hogy udvaroljanak: ha egy jó krémet rákenek az arcomra, akkor már jól érzem magam, most kifestettem a körmömet is, kék, pont, mint a férjem kedvenc autóbusza. Tőle kaptam, azt mondta: »Vettem neked körömlakkot, úgy fogsz kinézni, mint egy BKV-busz.« Szeretett utazni. Sokat utaztunk együtt.”
A fodrászra vártak a legtöbben (Fotó: Bankó Gábor)
Az Oltalom női szállóján pezseg az élet, a lakók izgatottan várják, hogy sorra kerüljenek a kozmetikusnál és a fodrásznál. Március 9-e van, az egyesület vezetői úgy döntöttek, hogy segítőkész civilek segítségével emlékezetessé teszik a nőnapot az itt élő hölgyek számára. Klein Miriam Ausztráliából látogatott haza, évek óta segíti önkéntesként az egyesület munkáját. „A családommal a kilencvenes években költöztünk Sidney-be. Előtte kozmetikai szalonom volt itt, a belvárosban, de dolgoztam szépségápolási tanácsadóként is a Nők Lapjánál és a rádióban. Én írtam az első magyar sminktankönyvet is, ami 1989-ben jelent meg Arcok címmel – meséli, miközben szakavatott mozdulatokkal barnára festi az egyik lakó szemöldökét. – A szüleim megjárták Auschwitzot, az édesapám másik lánya oda is veszett, az ő tiszteletére vettem fel a Miriam nevet. Tudom, mi az az üldöztetés – talán ez volt az oka annak is, hogy amikor 2015 nyarán hazalátogattam, azonnal csatlakoztam a szír, iraki és afgán menekülteket segítő Migration Aidhez. Aztán, amikor az megszűnt, az Oltalomhoz; nagyon tisztelem, amit Iványi Gábor és az egyesülete tesz az elesettekért, különösen, hogy ilyen nagy politikai ellenszélben kell dolgozniuk.”
Klein Miriam sminkel (Fotó: Bankó Gábor)
Gabika egyenes derékkal ül a kozmetikus székében. A haja, a körme, a ruhája csinos és rendezett, piros kosztümkabátján egyetlen gyűrődés sincs. „Gondolná, hogy nem is olyan régen még a Citibanknál dolgoztam mint befektetési tanácsadó? A Zsókavár utcában volt egy hetvenkét négyzetméteres, szépen berendezett albérletem, de aztán megszűnt a munkahelyem a Citinél, és nem tudtam tovább fizetni a lakbért. Ezüstkoszorús mestertenyésztő vagyok, egy ismerős kolléga adott nekem kiskutyákat, hogy adjam el őket, majd felezünk, próbált segíteni, hogy tudjak valahogy boldogulni, amíg másik munkahelyet találok. Igen ám, csakhogy a kedves kis főbérlő följelentett, csinált egy hatalmas botrányt, kitette a Facebookra, hogy csaló vagyok, pedig, uram, én nem vagyok csaló, a Köjál, a rendőrség és mindenki megállapította, hogy mindent jól csináltam. Megvertek, elvették a telefonomat, a kutyáimat, a madaraimat. Azt sem tudom, megvannak-e még, és ha megvannak, kinél vannak. Pedig máltai selyemkutyáim voltak – azok nem olcsók. Kilopták a szememet. Az arcomat nyugodtan bekenheti, kedves – mondja a kozmetikusnak. – De a hajamat nem lehet levágni, mert hülyét kapok.”
Fotó: Bankó Gábor
A hatvanegy éves nőből dől a panasz. „Nagyon jó, hogy ideült, mert nagyon nagy botrány van. Engem kisemmiztek, egyszerűen kidobtak az albérletemből, ott maradt minden holmim, nincstelenné tettek. Ez kilenc hónapja volt, azóta itt vagyok. Még az ügyvéd is lelécelt, most írt a kamara, hogy eljárást indítottak ellene. Fogalmam sincs, hogy kapom vissza a vagyonomat, a pénzemet, nyugdíjba se mehetek. Már negyvenkét éve dolgozom, mégse mehetek nyugdíjba, ez elég röhejes, uram – mondja. – Nem a migránsokkal kéne foglalkozni, hanem azokkal, akik, mint én, önhibájukon kívül idekerültek, a szállóra. Most statisztálni járok; főleg tapsolni: a Jakupcsekbe, a Fábryba meg a Bagi-Nacsába. Azt nagyon szeretem, mert rengeteg ember van körülöttem, és olyankor úgy érzem, van élet. Az egy más világ, jó világ, olyan, mint egy kis család. Én régóta egyedül vagyok, nincs már apukám, anyukám, hogy férjem nincs, nem is baj, isten mentsen meg egy rossz kapcsolattól. Gyerekem sincs; hát nem volt olyan férfi az életemben, akinek érdemes lett volna szülni.”
Fotó: Bankó Gábor
Csilla a Backpack Running Team nevű civil szervezet tagja, aki társaival együtt nagy adag adománnyal: étellel, itallal, süteménnyel és virággal érkezett a József nádor térre. „Mi egy futócsoport vagyunk, akik minden vasárnap a Jászai Mari térről indulva végigfutjuk a belvárost, és reggelit osztunk a hajléktalan embereknek – magyarázza. – Én novemberben csatlakoztam a csapathoz, de már több mint két éve létezik ez a kezdeményezés; tisztán civil segítséggel, mindenféle állami vagy önkormányzati támogatás nélkül működünk. Nálunk a futás másodlagos, a lényeg az, hogy együtt vagyunk, és jót teszünk. Ennek a csoportnak a tagjai jöttek el ma is ide, hogy egy kis nőnapi ajándékkal kedveskedjünk az itt lakóknak.”
Csilla azt mondja, az utcán, futás közben egészen elképesztő emberi történetekkel ismerkednek meg. „Bárkiből bármikor lehet hajléktalan. Mindegy, hogy ki hova születik, bárkivel történhet olyan tragédia, ami kisiklatja az életét. Az utcán élők között is rengeteg a kedves és rendes ember – meglepően sok a nő, a Margitszigeten például van két hölgy, akikkel rendszeresen találkozunk: nagyon kedvesek, ápoltak és bölcsek, jó velük beszélgetni.”
Fotó: Bankó Gábor
A nőnapi rendezvényre a kozmetikus mellett hennafestő és manikűrös is érkezett, de a legnagyobb sor a fodrász előtt áll. „Először 2015-ben mentünk le ez egyik tanulómmal, Hajnal Benedekkel a Deák téri aluljáróba, hogy levágjuk az ott időző hajléktalan emberek haját, szakállát – meséli Hunyady Márkó mesterfodrász, miközben szorgalmasan csattogtatja az ollóját. Készül a nőnapi frizura, a székében ülő ősz hajú hölgy becsukott szemmel, mosolyogva élvezi, hogy foglalkoznak vele. – Sajnos a hajléktalantörvény elfogadása óta oda már nem járhatunk ki, ezért más lehetőségeket kerestünk. Először árvaházakba akartunk elmenni, de sehogy sem tudtuk leszervezni, aztán úgy döntöttünk, a hajléktalanszállók lakóinak csináljuk meg a haját. Az Oltalommal régóta jó kapcsolatot ápolunk, nemrég voltunk a Dankó utcai Fűtött utcában, áprilisban pedig hátrányos helyzetű gyerekekhez látogatunk majd el. Segíteni jó dolog. Mindenki örül neki, ha levágják a haját – pláne akkor, ha a frizura mellé pár kedves szót is kap. Szerintem ez – a beszélgetés – az, ami igazán számít. Az, hogy meghallgatjuk a rászoruló vendégeinket, többet jelent a számukra, mint maga a hajvágás.”
Fotó: Bankó Gábor
A 71 éves Adél a folyosón állva türelmesen várja, hogy felszabaduljon végre Márkó fodrászszéke. Nehezen nyílik meg, csak azután hajlandó mesélni pár szót magáról, miután kiderül, hogy mindketten Kispestre valók vagyunk. „A kertváros nagyon hiányzik – mondja. – Régen elkerültem már onnan; nem önszántamból jöttem el, úgy löktek ki a saját házamból, de azért azóta is visszajárok. Elüldögélek néha a Templom téren, nézem az embereket, a játszótéren homokozó kicsiket, a forgalmat, hallgatom a harangozást. Időnként, ha van úgy pénzem, beülök a Vadász cukrászdába egy kávéra. Régen zenetanárként dolgoztam az egyik kerületi iskolában, akkoriban sokat beszélgettünk a barátnőimmel a Vadászban, de mostanában már csak egyedül ülök be. Nem tudom, megvannak-e még, de ha megvannak, akkor sem merném megkeresni őket. Mégis, mit mondanék nekik? Hogy egy átmeneti szállón élek?” Adél szeme elködösödik, elhallgat. A csend hosszúra nyúlik, nem tudom, mivel nyithatnám meg újra. Zavaromban megkérdezem, hogyan vesztette el az otthonát. Nagyobb hibát nem is követhettem volna el, erre a kérdésre végleg bezárkózik. „Ez egy szomorú történet, minek fájdítsam vele a maga szívét is?” – mondja, és elfordítja a fejét.