A legkorábbi eseményt, amely a nőnap nevet viselte, 1909. február 28-án tartották New Yorkban, és több mint 2000 ember vett részt rajta. Ezt az Amerikai Szocialista Párt rendezte a cári Oroszországban zajló zsidóellenes pogromok elől családjával Amerikába menekült Theresa Malkiel aktivista javaslatára, a munkásmozgalmi törekvések, valamint a nők választójogáért folytatott küzdelem jegyében. Bár az anekdota szerint egy 1857. március 8-án, New Yorkban tartott sztrájk, illetve tüntetés inspirálta, amelyet a ruhaiparban dolgozó munkásnők szerveztek, ez valószínűleg csak legenda.
Az ünnep gyorsan megragadta az európai szocialisták fantáziáját is: 1910 augusztusában a Koppenhágában megrendezett Második Szocialista Internacionálé közgyűlését megelőzően Nemzetközi Szocialista Női Konferenciát szerveztek, és részben az amerikai szocialisták által inspirálva a német küldöttek – elsősorban a szocialista politikus és nőjogi harcos Clara Zetkin – egy nemzetközi nőnap létrehozását javasolták, bár konkrét dátumot nem határoztak meg. A nők választójogának bevezetése a szocialista Internacionálé egyik legfontosabb célkitűzése volt, így a javaslat könnyen értő fülekre talált. A nőnapi határozat kiemelte a nőmozgalom szakszervezetekkel és szocialista szervezetekkel való együttműködésének szükségességét. Ahogy mozgalmi bikkfanyelven írták:
Az egyes országok proletariátusának osztálytudatos politikai szakszervezeteivel egyetértésben minden nemzet szocialista nőinek külön nőnapot kell szervezniük, amelynek mindenekelőtt a női választójog propagandáját kell elősegítenie. Ezt a követelést a szocialista felfogás szerint az egész nőkérdéssel összefüggésben kell megvitatni.
Nőjogi tüntetés New Yorkban, 1909-ben (fotó: gettyimages)
Pár bekezdés erejéig talán érdemes kitérni a nőnap egyik első számú ötletgazdajára és apologétájára, vagyis Clara Zetkinre. Zetkin 1857-ben született Wiederauban (Szászország) Németországban, középosztálybeli családban. Apja helyi tanító volt, anyja, Josephine Vitale pedig a polgári nőmozgalomban vett részt. Zetkin azonban eltért anyja polgári feminista irányultságától. A Szocialista Munkáspárt (Sozialistischen Arbeiterpartei) tagja lett, miután Lipcsében, amely a szocialista szervezkedés németországi epicentrumának számított, kapcsolatba került egy orosz szocialista körrel. Ő maga pedig úgy vélte, hogy a szocializmus az egyetlen olyan mozgalom, amely „valóban a munkásosztálybeli nők igényeit szolgálhatja” – és hogy a feminizmus alapvetően a felső- és középosztály hóbortja.
Később a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) női tagozatának vezetője lett, 1914-ben pedig nyilvánosan a párt azon kisebbsége mellé állt, amelyik ellenezte az első világháborút. Zetkin nemzetközi női békekonferenciát hívott össze Svájcban, ahol a forradalmi szocialisták azzal érveltek, hogy a háborúból csak apró kisebbségek profitálnak majd – mégpedig a fegyvergyártók. Zetkin úgy vélte, hogy
„a munkások semmit sem nyerhetnek ebből a háborúból, de mindent elveszíthetnek, ami kedves számukra”.
Zetkin Rosa Luxemburggal és Karl Liebknechttel ott volt a Német Kommunista Párt (KPD) alapításánál, 1920-tól 1933-ig pedig a pártot képviselte a Reichstagban. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után azonban a háttérbe szorult: 1932 nyarán, annak ellenére, hogy egészségi állapota nagyon megromlott, és a nácik pedig többször halálosan megfenyegették, még nyitóbeszédet mondott a Reichstag utolsó ülésén. Ebben a nemzetiszocialisták elleni munkás egységfront fontosságát hangsúlyozta, és arra is kitért, hogy a munkásnők a fasizmus elleni harc kulcsszereplői. Miután Hitler kancellár lett, Zetkin Moszkvába menekült, és itt halt meg 1933-ban, 75 éves korában.
Clara Zetkin (középen) 1920 körül (fotó: ullstein bild via Getty Images)
A nőnapra visszatérve: a fordulópontnak tekinthető 1910-es Nemzetközi Szocialista Női Konferenciát követően,
1911. március 19-én, az első nemzetközi nőnapot több mint egymillió ember ünnepelte az Osztrák-Magyar monarchiában, Dániában, Németországban és Svájcban: csak a monarchiában összesen kb. 300 kisebb-nagyobb tüntetés volt, a nők a bécsi Ringstrassén vonultak fel, transzparenseket lóbálva a párizsi kommün mártírjainak tiszteletére. Európa-szerte a nők tömegei követeltek maguknak a választójogot, illetve hogy közhivatalt is vállalhassanak, valamint tiltakoztak a munkahelyi nemi megkülönböztetés ellen.
A nemzetközi nőnapnak kezdetben nem volt meghatározott időpontja, bár általában február végén vagy március elején ünnepelték. Az amerikaiak továbbra is február utolsó vasárnapján tartották a nőnapot, míg Oroszországban 1913-ban tartották meg először, február utolsó szombatján.
1917. március 8-án Petrográdban (Szentpéterváron) textilipari munkásnők tüntetésbe kezdtek, kenyeret és békét követelve: az I. világháború ellen, illetve az élelmiszerhiány és a cárizmus megszüntetését. Gyakorlatilag ez jelentette a februári forradalom egyik kiindulópontját, amely aztán az ún. nagy októberi szocialista forradalomba és az azzal együtt járó bolsevik hatalomátvételbe torkollott.
Német nőnapi plakát 1914-ből (forrás: Public Domain)
Az orosz forradalom után a bolsevikok március 8-án kezdték ünnepelni a nemzetközi nőnapot, mivel ez jelezte az 1917-es forradalmi változások kezdetét Oroszországban. Hivatalosan azonban egy ideig még nem nyilvánították ünneppé. Az újonnan alapított Kommunista Internacionálé első kongresszusa például csak egy nagyon rövid határozatot fogadott el a dolgozó nők szerepéről, amely nem tett említést március 8-ról vagy a Nemzetközi Nőnapról.
A következő évben összehívott második kongresszus sem foglalkozott sokat a témával, bár a védnöksége alatt kezdték megtartani a Kommunista Nők Nemzetközi Konferenciáját (amelyet az újonnan létrehozott Nemzetközi Női Munkaügyi Titkárság szervezett). Végül csak a Kommunista Internacionálé harmadik világkongresszusán, 1921-ben született meg a döntés, miszerint kommunista pártok központi női osztályainak feladata lenne évente megszervezni a nemzetközi munkásnők napját. Miután a Szovjetunióban elfogadták, a nemzetközi nőnapot sokáig inkább csak a kommunista országokban ünnepelték, és ez gyakorlatilag így is maradt a hatvanas évek második feléig, vagyis ameddig a feminizmus második hulláma fel nem karolta. Innentől kezdve a nőnap – legalábbis a Nyugaton – szép lassan elveszítette munkásmozgalmi-kommunista jellegét, ma pedig már egészen nyugodtan lehet anélkül is ünnepelni, hogy közben a nagy októberi szocialista forradalom járna az eszünkben.
