Miért szerettél volna olyasvalakiről mesélni, aki azt gondolja, hogy hamarosan meghal?
Bár a film egy regényadaptáció, azért vonzódtam hozzá rögtön az elejétől, mert megláttam benne a saját családom történetét, sok szempontból tudtam azonosulni vele. Ahogy Claire Darling filmbéli házában láthatod, a mi családunk is teli van családi relikviákkal, gyűjtjük magunk körül a tárgyakat, és mindegyik tárgynak története van. Ezek nem feltétlenül értékes tárgyak – bár akadnak köztük azok is –, de olyan dolgok, amik eszünkbe juttatják a múltat. Számomra a múlt borzasztó fontos, mert mindig áthatja a jelent is. Az emlékeink nemcsak amolyan távoli dolgok, amik időről időre eszünkbe jutnak néha, hanem beépülnek az életünkbe, és mi magunk vagyunk az emlékeink összessége. A filmbéli flashbackek is azt hivatottak szolgálni, hogy megmutassuk, a múltbéli cselekedeteink hogyan hatnak a jelenlegi döntéseinkre. Minden jelenbéli cselekedetünk gyökerei a múltunkban rejlenek.
Ez már a regényben is ennyire hangsúlyos volt?
Egyáltalán nem, a forgatókönyvírás idején tolódott a történet ebbe az irányba. A könyvben a múlt csak narráció formájában van jelen, összefoglalva, hogy mi történt ezzel a családdal korábban. A filmben inkább apránként jönnek elő a múltbéli események, rezonálva mindarra, ami a jelenben történik. Izgalmas kihívást jelentett, hogy nálunk a flashbackek ne pusztán flashbackek legyenek, hanem szervesen épüljenek be a Claire Darling utolsó húzása cselekményébe.
Már írás közben a fejedben volt, hogy kiknek ajánlod fel a szerepeket?
Veszélyes műfaj írás közben színészben gondolkodni. Két évet töltöttem ezzel a forgatókönyvvel, és ha ez idő alatt végig egy színész járt volna a fejemben, aki aztán nemet mond, egy világ omlott volna össze bennem. A karakterek megalkotásakor jellemzően inkább a családtagjaim és a barátaim inspirálnak, sokszor ők szolgálnak mintául egy-egy figurához. Istenigazából beugrott írás közben Catherine Deneuve neve a címszerepre, de elsőre elhessegettem a gondolatot, mondván, úgyse vállalná. Aztán szerencsém volt, mert mégis vállalta, de ez egyben egy újabb kihívást hozott magával: ki játszhatná a negyvenes Catherine Deneuve-öt a flashbackekben? Deneuve teljes felnőtt életét végignézhettük a filmvásznon, mindenki pontosan tudja, hogy nézett ki negyvenes nőként. Nem könnyű odaállítani a nézők elé egy fiatalabb színésznőt, és azt mondani, hogy ő a fiatal Deneuve.
És hogyan találtál rá az „igazira”?
Rátaláltam Alice Taglionira, aki szépségében és kiállásában is megidézi a régi Deneuve-öt, ami elég nagy szó, így óriási szerencsém volt. Aztán ott volt még Claire Darling lányának szerepe, hiszen egy briliáns nőnek nyilván briliáns lány dukál. Chiara Mastroianniban találtam meg ezt a karaktert (Mastorianni a való életben is Catherine Deneuve lánya – a szerző).
Catherine Deneuve és Chiara Mastroianni a filmben
Elvártad Alice Taglionitól, hogy utánozza Catherine Deneuve-öt?
Sok színésznőt próbáltam ki, rengeteget tesztfelvétel volt, és olyasvalakit kerestem, aki amúgy is sok mindenben emlékeztet rá. Alice is gyors észjárású, éles eszű nő, szóval ez segített. Időnként megkértem, hogy egy-két dologban igazítsuk a játékát Catherine-éhez, de nem volt cél, hogy egy az egyben másoljuk őt. Amint megcsináltuk a frizuráját, és megkapta a filmbéli ruháit, számomra tökéletessé vált az átalakulás.
Claire Darling alakja mennyire maradt hűséges a könyvben megismert változathoz?
A munkamódszerem az volt, hogy próbáltam elfelejteni a könyvet írás közben. Inkább csak inspirációként használtam, egyáltalán nem ragaszkodtam az abban leírtakhoz. Szándékosan nyitva hagytam például, hogy Claire mikor felejti el tényleg a dolgokat, és mikor játszik csak rá a szenilitásra, hiszen ezzel ügyesen lehet manipulálni az embereket. Az emlékek elfelejtése is olyan téma volt, ami már régóta foglalkoztatott. Az álomjelenetek is tőlem származnak, ilyenek nem szerepeltek a regényben. A szereplőm utolsó napját kívántam visszaadni, amikor egyszerre jönnek elő az emlékei, a vágyai és az álmai.
Jól tudom, hogy a nagymamád házában forgattad a filmet?
Igen, Claire Darling filmbéli háza az én nagyanyámé. A forgatókönyv írása közben végig ez a ház járt a fejemben, szóval arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha itt játszódik a történet. Persze a ház ma már nem úgy néz ki, mint amikor gyerekként gyakran megfordultam ott, mégis olyan érzés volt ott dolgozni, mintha visszautaztam volna az időben a gyerekkoromba. Ha boldog volt, ha nem, a gyerekkorod mindenféleképpen meghatározó számodra, és az életed során újra meg újra visszaköszön. A díszlettervezőmnek odaadtam egy csomó régi családi fotót, és azt kértem tőle, hogy alakítsa vissza olyanná a házat, amilyen évtizedekkel ezelőtt volt. Teljesen ugyanolyan nyilván már nem tud lenni, de sikerült nagyjából hasonló bútorokkal berendezni, és hasonló jellegű festményekkel díszíteni a falakat. Bár a könyvben nem szerepelt a babagyűjtés sem, én beleírtam a babákat is a forgatókönyvbe, mivel a nagymamám gyűjtötte őket. A sztori eredetileg egyáltalán nem az én családomról szól, mégis annyira hasonlított a mi történetünkhöz, hogy úgy döntöttem, a lehető legtöbbet csempészem bele magunkból. Jól tudom, milyen fájdalommal jár, ha két közeli családtag évekig nem beszél egymással, és ezt az élettapasztalatomat igyekeztem beépíteni a filmbe.
A ház még mindig a családod birtokában van?
Igen, most az édesanyámé. Megpróbálta művészeti központtá alakítani, kiállításokat tartottak benne, de a helyzet az, hogy óriási hely, és képtelenség nagy anyagi áldozatok nélkül fenntartani. El kellene, hogy adja, de ragaszkodik a helyhez, és ez komoly feszültségeket okoz a családunkban.
Fotó: Profimedia, TEMP Sipa Press
Gondolom az, hogy ott forgattátok a filmet, segített egy kicsit…
Igen, a filmforgatás egyben felért egy kisebb felújítással is, ami már jócskán ráfért a házra. De ezzel csak időt nyertünk, nem oldottuk meg a problémát.
Hogyan reagáltak a családtagjaid a film megnézése után?
Nagyszerű volt, kicsit olyan érzés, mintha összegyűltünk volna, hogy megnézzünk együtt egy családi videót. Teli van a film apróságokkal, melyek a családom múltjára emlékeztetnek. Claire Darling autója például egy az egyben olyan, amilyen a családomé is volt. Persze az átlagnézők ebből semmit nem tapasztalnak, maximum azt, hogy amit látnak, az hitelesnek tűnik. Tisztában vagyok vele, hogy ez az aprólékosság elsősorban nekem volt fontos, gyakorlati haszna nem mindig van. Általában dokumentumfilmeket forgatok, igaz történeteket igazi emberekről, és amikor az alanyok először látják, mindig rendkívül megható filmen találkozni a saját történetükkel. Bár a Claire Darling utolsó húzása nem dokumentumfilm, mégis van benne annyi a családunk történetéből, hogy úgy éreztük magunkat, mintha rólunk szólna.
Más filmessé tesz a dokumentumfilmes múltad?
Közel húsz dokumentumfilmet forgattam már, természetes, hogy a stílusom sokat alakult a tapasztalataim által. Úgy érzem, a színészekkel való közös munkában is hasznomra válik mindez: dokumentumfilmesként azonnal kiszúrom, ha egy mondat hamiskásan hangzik. A természetes „alakításokhoz” szoktam. Komoly rutinom lett abban is, hogy a munka közben felmerülő problémákat – rossz időjárás, az állat nem csinálja azt, amit kéne stb. – kezelni tudjam. Szerencsére a dokumentumfilm és a fikciós játékfilm is a történetmesélésről szól, szóval hiába vannak különbségek, a lényeg ugyanaz. A fikciós nagyjátékfilm elkészítése persze mindig egy picit bonyolultabb: többe kerül, nagyobb a stáb, ott vannak a színészek és így tovább.
A filmed egyik kritikájában azt írták, hogy Claire Darling olyan, mintha összegyúrták volna egy személybe Catherine Deneuve összes eddigi karakterét. Egyetértesz ezzel?
Örülök, ha bárki is így gondolja. Claire Darlingban nemcsak a könyvbéli szereplő és a nagyanyám köszön vissza, hanem maga Catherine is az ő múltjával, örömeivel és a tragédiáival.
El lehet választani Catherine Deneuve-öt a karakterétől? Nem forrnak túlságosan össze?
Ha jó a film, akkor nem.
