Tegnap este moziban voltam, és amikor beléptem a férfi mosdóba, pont Billie Eilish dala ment a True Detective harmadik szezonjából, a Bury a Friend. Vicces volt ez így egy nappal az interjúnk előtt.
Ó, annak a dalnak fantasztikus hangulata van. Tudja, amikor Issa López showrunner rátalált, mindannyian ujjongtunk örömünkben, hogy „Ez az!”, hiszen annyira illett a sorozathoz. Olyan volt, mint egy égi jel.
Új filmje, a Magán-ügy ugyan nem vígjáték, de azért elég humoros film. Ennek azért is örültem, mert az egyik kedvenc filmem öntől a Maverick – Halálos póker…
Komolyan?
Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy miért nem láthattuk több vígjátékban.
Számomra vígjátékot készíteni borzasztó nehéz. Sokkal nehezebb, mint drámát. Nagyon-nagyon ritka, hogy egy jól megírt komédiára bukkan az ember. Ha visszagondol a Maverickre, azt a szkriptet a legendás hollywoodi forgatókönyvíró, William Goldman írta, aki talán minden idők egyik legnagyobbja a szakmában. Úgy látom, hogy jó vígjátékforgatókönyvet találni csodaszámba megy. És valóban, a Magán-ügy nem komédia, de sokszor vicces. Úgy érzem sikerült eltalálni benne a megfelelő arányokat. Kissé olyan, mint egy Woody Allen-film, csak kevésbé neurotikus.
Jodie Foster a Magán-ügy párizsi premierjén (Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)
A film elején a karaktere, Lilian az egyik páciensétől kioktatást kap, egy másikat pedig elveszít. Ez egy olyan pillanat, amelyben úgy érezheti, talán nem elég jó a hivatásában. A világ egyik legsikeresebb, több Oscar-díjas színésznőjeként tud azonosulni ezzel az érzéssel, vagy mindig magabiztos volt a munkájában?
Nos, Lilian valójában elég rossz pszichoanalitikus. Nem túl jó abban, amit csinál. Nem figyel igazán, eléggé kontrolláló természet, sőt, még felvételeket is készít olyan helyzetekben, amikor nem lenne szabad. Mondhatni, nincs igazán jelen a pácienseivel való kapcsolatban, így sokat kell még tanulnia arról, hogyan váljon jobbá. Én ezt nagyon mulatságosnak találtam benne, és kifejezetten élveztem eljátszani.
Ami pedig engem illet… nos, nem is tudom. Korábban sosem beszéltem még ilyen hosszan franciául, ráadásul ennyi szöveggel. A karakternek sem anyanyelve a francia, így szükségszerűen állandó frusztrációval és szorongással küzd, hiszen sosem lehet biztos abban, hogy képes lesz-e pontosan kifejezni a gondolatait. Ebben az értelemben én is el tudom veszíteni az önbizalmamat, amikor idegen nyelven dolgozom: aggódom, hogy nem fogom pontosan felidézni a szöveget, vagy nem a megfelelő módon, nem a megfelelő szavakkal mondom majd el.
Az anyanyelvén forgatott filmjeiben mindig magabiztos?
Az angol nyelvű filmekben is kerülhetek hasonló helyzetbe. Ez leginkább attól függ, kit alakítok éppen. Az utóbbi időben sok olyan nőt játszottam, akik bizonyos értelemben nem könnyen szerethetők – egyébként nagyon szórakoztató dolog ilyen emberek bőrébe bújni –, ugyanakkor mindig rendkívül erősek, sőt talán túlságosan magabiztosak. Olyannyira, hogy ez a magabiztosság már nem is indokolt, inkább az önismeretük hiányából fakad. Sok olyan karaktert formáltam meg, akik nincsenek igazán tisztában önmagukkal.
Korábban is játszott már franciául, de ez az első főszerepe francia nyelven. Úgy tudom, már egészen fiatalon elkezdett franciául tanulni.
Így van.
Miért éppen ezt a nyelvet választotta a világ összes nyelve közül?
Igazából édesanyám választotta. Kilencéves voltam, amikor beíratott a nyelvleckékre, pedig anyám soha nem hagyta el az Egyesült Államokat. Élt benne egy romantikus elképzelés Európáról: rengeteget olvasott, például minden létező könyvet Napóleonról. Amerikában volt egy Peugeot autónk, ami akkoriban egészen ritkának számított. A házunkat terrakotta színűre festette, olyan narancsos árnyalatúra, mint Rómában. Mindezt úgy, hogy addig soha nem járt ezeken a helyeken.
Aztán egyszer úgy döntött, mégis elutazik: egy turistacsoporttal buszos körutazásra ment Franciaországba. Amikor hazatért, azt mondta: „Rendben, kislányom, franciául fogsz beszélni, francia filmekben fogsz játszani, és egyszer majd elhagyjuk Amerikát.” Ez a Nixon-korszak idején volt, és ő nagyon el akart menni az országból. Így esett, hogy nálunk ennyire komolyan kellett venni a francia nyelvleckéket.
Jodie Foster és Daniel Auteuil a Magán-ügyben
És ön sosem mondta, hogy „nem, én inkább egy másik nyelvet szeretnék”?
Tudja, mindig is rajongtam a nyelvekért. Már egészen kicsi koromban is gyakran tettem úgy, mintha különböző nyelveken beszélnék. Eljátszottam, hogy japánul vagy oroszul beszélek – igazából teljesen mindegy volt, mit mondok, csak az számított, hogy más nyelveken szólalhassak meg. Így hát örültem, amikor a franciát kaptam. Bár kétségtelenül nagyon nehéz nyelv, és meglehetősen szigorú is.
Gyakran hallani színészektől, hogy amikor nem az anyanyelvükön játszanak, egy kicsit másfajta színésszé válnak. Megváltozik a megközelítésük. Ön is tapasztalta ezt saját magán?
Ez teljes mértékben igaz. Bizonyára észrevette már, hogy angolul meglehetősen mély a hangom, míg franciául sokkal magasabban beszélek. Egészen másként működöm azon a nyelven. Ennek részben a tanításom az oka: nagyon kifinomult, előkelő hölgyek oktattak, akik mind hasonló módon beszéltek. Azt hiszem, ösztönösen utánoztam őket.
Mintha egy másfajta személyiségem kerülne ilyenkor előtérbe. Olyan, mintha egy kicsit nőiesebb, csendesebb, talán kevésbé magabiztos énem szólalna meg. Azt hiszem, franciául valamivel kevesebb bennem az önbizalom.
Élvezi hallgatni saját magát, amikor franciául beszél? Élvezte megnézni az elkészült filmet?
Igen, mert amikor végül minden összeáll, az ember rádöbben, mennyi idő és munka van mögötte. Egy film elkészítése hónapokig tart, rengeteg erőfeszítéssel és megszámlálhatatlan munkaórával jár. És csak akkor, amikor először látja az ember egyben, mondja azt: „Hűha, ezt valóban rengeteg meló volt megcsinálni.” Ráadásul ebben a filmben gyakorlatilag minden egyes képkockán szerepelek, így különleges élmény volt egyben látni az egészet, és felismerni, milyen komoly kihívást jelentett mindez.
Mi volt az Rebecca Zlotowski-ban, ami miatt igent mondott a közös munkára? És általában: mit keres egy rendezőben?
Számomra mindig a forgatókönyv a legfontosabb. Szeretem egyszerűen csak elolvasni a szöveget, anélkül, hogy előtte bármit tudnék a rendezőről. Inkább azt mondom: nem akarok tudni semmit, csak a forgatókönyvet szeretném megismerni. Rebecca pedig kiváló író – valóban az. Olyan forgatókönyvet kerestem, ami mögött egy szerzői látásmód áll, egy olyan rendező, aki maga írja a történeteit, akinek már kialakult életműve van, és ez az életmű jellegzetes kézjegyet hordoz.
Fontos volt számomra az is, hogy ez valódi francia film legyen – ne egy amerikai koprodukció, hatalmas költségvetéssel és minden ezzel járó körítéssel. Igazi francia filmet szerettem volna készíteni.
Amikor elolvastam a forgatókönyvet, és nagyon megszerettem, tulajdonképpen egyfajta „Rebecca Zlotowski-filmfesztivált” tartottam magamnak. És azonnal megtaláltuk a közös hangot. Ő rendkívüli személyiség: egyszerre lenyűgözően intelligens, ragyogóan éles elméjű, intellektuális alkat, ugyanakkor hatalmas szíve is van. Azt hiszem, pontosan ez az, ami egy jó rendezőhöz elengedhetetlen.
Tehát ön nem az a színész, aki elsősorban egy-egy híres rendezővel szeretne együtt dolgozni, hanem a jó forgatókönyveket keresi?
Nem, nálam ez nem így működik. Egyszerűen nem tudok így dolgozni. Számomra minden a forgatókönyvről szól. Az én feladatom az, hogy a rendezőt segítsem azzal, hogy a forgatókönyvet szolgálom. Soha nem tudnék elvállalni egy filmet úgy, hogy csak aláírok, és azt mondom: „Rendben, nem tudom pontosan, mit fogok csinálni, de belevágok.” Egyetlen alkalommal történt velem ilyesmi – Woody Allennel. Ő volt az egyetlen kivétel a karrieremben. Neki ugyanis nem volt szokása megmutatni a forgatókönyvet: egyszerűen felkértek, hogy dolgozzam vele, és nem láthattam előre a szöveget. Ez volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy ilyet tettem.
Megbánta?
Nem… Rendben volt. De ettől még jobban szeretem, ha minden a forgatókönyv köré épül.
Azt olvastam, hogy sokat visz bele saját magából a karaktereibe. Mit mondana, mi az, ami a leginkább „Jodie Foster-es” Lilian alakjában?
Azt hiszem, leginkább az, hogy nagyon intellektuális alkat. Én is az vagyok. Szeretek olvasni, mindig is szerettem egyedül lenni.
A világot elsősorban az eszemmel dolgozom fel, és csak utána – másodsorban, harmadsorban – a szívemmel.
Ebben nagyon hasonlítunk Liliannel. És talán ez az a részem, amely nem tesz igazán „ösztönös” színésszé. Nem színésznek születtem – inkább valami másnak, mondjuk ügyvédnek vagy írónak. Olyasvalakinek, aki inkább befelé fordul, a gondolatok világába. Úgy érzem, Lilian is ilyen: ő is elsősorban a fejében él.
A korábbi szerepei közül melyik áll a legközelebb a saját személyiségéhez?
Valószínűleg a Kapcsolat. Abban egy csillagászt alakítottam, Ellie Arrowayt, aki az egész életét annak szenteli, hogy jeleket keressen az univerzumból – szinte már misztikus módon. Egy rendkívül racionális, „agyas” tudós, ugyanakkor van benne egyfajta spirituális vágy is arra, hogy kapcsolatba lépjen a világegyetemmel. Úgy érzem, ez nagyon közel áll hozzám – ez a kettősség jellemez engem is.
A Magán-ügyet nézve azt éreztem, hogy Lilian a történet végére jobban megérti önmagát, sőt talán jobb emberré is válik. Ön szerint az emberek valóban képesek még életük későbbi szakaszában is megváltozni, vagy ez inkább csak a filmek, színdarabok és könyvek sajátja, és a valóságban ritkábban történik meg?
Hiszek abban, hogy az emberek képesek a változásra. Láttam már ilyet megtörténni. Mindig lenyűgöznek ezek az átalakulások – feltéve, hogy megvan bennünk a szándék és a bátorság, hogy mélyebbre tekintsünk önmagunkban. Ami Lilian karakterét illeti, nem gondolom, hogy gyökeresen megváltozna. Inkább apró lépésekben alakul át, de már egy ilyen kisebb változás is az önismeretről szól. Úgy vélem, jobb anyává, jobb baráttá, sőt jobb volt feleséggé válhat például. És ez önmagában is hitre érdemes: érdemes hinni abban, hogy az emberek képesek a változásra.
Jodie Foster a Magán-ügy párizsi premierjén (Fotó: Marc Piasecki/WireImage)
A filmnek van egy romantikus vígjáték szála is…
Ez az egyik kedvenc részem. Különösen azok a jelenetek, melyekben Daniel Auteuil a partnerem. Ő alakítja a volt férjemet. A történet szerint régóta nem látták egymást, de abban a pillanatban, hogy újra találkoznak, azonnal érezhető egy mély kapcsolat, ami szerintem természetes két ember között, akik valaha családot alkottak, és egy egész életet töltöttek együtt. Ez a kötelék ott van a legapróbb gesztusokban, a finom reakciókban. Számomra ezt eljátszani rendkívül izgalmas volt. Daniel nagyszerű színész, akit már nagyon-nagyon régóta csodálok, így óriási megtiszteltetés volt vele együtt dolgozni.
A film angol címe Private Life, és számos témát érint, többek között azt is, hogyan látnak minket azok, akik a munkánk révén ismernek, illetve azok, akik a magánéletünkben állnak hozzánk közel. Ön szerint ez a kettősség másként működik egy pszichoanalitikus esetében, mint egy filmsztárnál, vagy több a hasonlóság, mint gondolnánk?
Azt hiszem, mindannyian folyamatosan egyensúlyozunk e két oldal között.
Az, aki belül vagyok – akinek hiszem magam, sőt talán az a részem is, amelyet még én magam sem értek teljesen, vagy ami tudattalanul működik bennem – fontos, hogy védve maradjon.
És ott van az a másik oldal, amelyet kifelé mutatunk, egyfajta nyilvános személyiségként. Az én életemben különösen lényeges volt, hogy ezt a kettőt élesen elválasszam egymástól. Csak így lehet megőrizni az ember integritását – különösen akkor, ha valaki akarva-akaratlanul a hírnév világában él. Számomra elengedhetetlen volt, hogy ez a két dimenzió külön maradjon.
A film egyik remek poénja, hogy Lilian évekig dolgozik önmagán, végül a problémája egyetlen pillanat alatt megoldódik egy hipnózis révén. Lehetségesnek tartja, hogy ilyen gyorsan jussunk eredményre?
Igen, igen. Tudja, Freud kezdetben a hipnózissal kísérletezett, és eleinte valóban úgy gondolta, hogy ez kiváló út lehet az emberek lelki betegségeinek és problémáinak gyógyítására. Később azonban teljesen elvetette, és többé nem akart foglalkozni a hipnózissal. A filmben van egy finom utalás erre: Lilian, a pszichoanalitikus elmegy egy hipnotizőrhöz, és kölcsönösen lenézik egymást – a hipnotizőr lekezelő vele, ő pedig ugyanígy viszonyul hozzá. Valódi feszültség alakul ki közöttük.
Aztán pedig, ki gondolná: hipnózis alatt teljesen alámerül valamiféle különös, belső világba, ahol különféle alakok jelennek meg előtte. Kénytelen hinni bennük, kénytelen elfogadni valamit, ami racionálisan megmagyarázhatatlan – és ez Lilian számára teljesen új tapasztalat.
Kipróbálta valaha a hipnózist?
Úgy harmincéves korom körül – talán huszonnyolc lehettem –, azzal a céllal, hogy leszokjak a dohányzásról. Szörnyű dohányos voltam, rengeteget cigarettáztam, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni, pedig sokszor próbáltam. Elmentem egy hipnotizőrhöz, fizettem kilencven dollárt, és eléggé dühös voltam, mert azt éreztem: „Fizettem ennek az embernek kilencven dollárt, és semmit sem éreztem közben.” De később soha többé nem gyújtottam rá.
A Magán-ügy már látható a magyar mozik műsorán.
