Korábban főképp dokumentumfilmek készültek arról, hogyan születtek meg a kultúra nagy alkotásai: egy jelentős regény, egy híres festmény vagy egy ikonikus épület. Az utóbbi években viszont egyre több játékfilm foglalkozik ezekkel a történetekkel, például az Egy dán építész Párizsban. Mit gondolsz, miért került ez a téma az érdeklődés középpontjába?
Nem vagyok benne biztos abban, hogy ez valóban új jelenség. Az amerikaiak például már nagyon régóta készítenek ilyen filmeket. Nagyszabású alkotásokat építészekről, művészekről, alkotói folyamatokról… Ugyanakkor szerintem a játékfilm nem helyettesítheti a dokumentumfilmet, és nem is az a feladata, hogy kiváltsa azt. Viszont talán képes egy másfajta nézőpontot kínálni: intimebb, személyesebb betekintést adhat egy művész életébe. Nem a teljesítmény vagy az eredmény áll a középpontban…mert azt nem tudjuk ugyanúgy megmutatni.
A fikció talán egy másik kaput nyit meg azoknak a szereplőknek a világához, akik részt vesznek a nagy alkotások elkészítésében, illetve ábrázolni tudja azt a tágabb közeget, amelyben megszületik a remekmű. Megmutathatja, hogyan élték meg az alkotók ezt az időszakot, mit jelentett számukra személyesen, és milyen hatással volt a magánéletükre, a környezetükre.
Swann Arlaud a 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon (Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)
Az általad alakított Paul Andreu valós személy volt. Sajnos hét-nyolc évvel ezelőtt meghalt. Másként közelíted meg a szerepet, amikor valódi személyt játszol?
Létezik a színészetnek egy olyan, inkább akadémikusnak nevezhető megközelítése, amely a mimézisre, vagyis az utánzásra épül. Vannak színészek, akik rendkívül tehetségesek ebben: képesek szinte tökéletesen lemásolni valakit, úgy mozogni, beszélni, kinézni, mint az a személy. Ha jól csinálják, ez egy nagyon erős és lenyűgöző színészi teljesítmény lehet. Én nem így dolgozom.
Én inkább abból indulok ki, amit kapok: a szövegből, a dialógusokból, a jelmezből – a jelmez nagyon fontos számomra –, vagyis azokból az elemekből, amelyeket a produkció biztosít. Ezekből építek fel egy karaktert, miközben hozzáadok valamit önmagamból is, és hagyom, hogy a kettő között létrejöjjön egyfajta kémia. Ez a mozi varázsa.
Történik valami, ami túlmutat a tudatos munkán: megszületik egy karakter a különböző összetevők találkozásából. Nagyon megható volt számomra, amikor Andreu felesége odajött hozzám, és azt mondta: „Van benned valami belőle.” Szerintem ez a fikció és a filmkészítés igazi varázsa. Nem tudatos folyamat. Nem lehet erőltetni. Hagyni kell, hogy létrejöjjön, hogy felszínre kerüljön abban a különleges pillanatban, amikor a karakter megszületik.
Azt hiszem, ennek az az oka, hogy mindannyiunknak több oldala van.
Különböző személyiségjegyekből állunk, sokféle vonás él bennünk egyszerre. Amikor azonban egy karaktert hozol létre, nem tarthatod meg mindegyiket. Bizonyos tulajdonságokat el kell hagynod, háttérbe kell szorítanod. Olyan ez, mintha lenne öt meghatározó jellemvonásod: kettőt vagy hármat félre kell tenned, néhányat meg fel kell felerősítened.
Így tud a karakter valóban létezni és önálló alakot ölteni.
A film egyik központi témája a kompromisszumkötés. Színészként a munkád során neked is kell kompromisszumokat kötnöd a partnereiddel, a rendezővel vagy akár a producerrel? És hol van az a pont, ami számodra már túl nagy kompromisszum?
Számomra a helyzet valójában nem is a kompromisszumokról szól, inkább valami ennél bonyolultabbról. Amikor megérkezel egy forgatásra, mindenedet odaadod. Igyekszel a lehető legnagylelkűbb, legnyitottabb lenni, és a lehető legjobbadat nyújtani. Előfordul, hogy a rendező olyan dolgokat kér tőlem, melyekkel nem értek egyet. Ilyenkor persze vitatkozom, érvelek, megpróbálom elmagyarázni az álláspontomat, de a végén szinte mindig megcsinálom azt, amit kérnek tőlem. De az igazi kérdés az, hogy mi történik ezután.
Miután mindezt odaadtad, fogalmad sincs, mit fognak kezdeni vele. Ebben a szakmában gyakori az „árulás”, méghozzá nagyon magas szinten. Néha megnézed a kész filmet, és azt látod, hogy egyáltalán nem az van a vásznon, amit te játszottál.
Megváltoztatják a jelenet ritmusát, más beállításokat használnak, olyan képeket vágnak be, amelyek teljesen más hatást keltenek. Olykor szinte mindent megfordítanak. Szóval soha nem tudhatod, mi lesz abból az anyagból, amit te színészként átadtál nekik. Ha egy építészeti hasonlattal kellene élnem, azt mondanám, hogy mi, színészek olyanok vagyunk, mint egy kartonlap. Jönnek mások, kivágják, formára szabják, és olyan alakot adnak neki, amilyet ők szeretnének.
Jelenet az Egy dán építész Párizsban c. filmből (Fotó: MediaPress)
Fontos számodra a bizalom a rendező iránt?
Igen, én mindig megbízom a rendezőkben. Nem is tudnék együtt dolgozni valakivel, akiben nem bízom. De nem vállalok el túl sok filmet. Elég válogatós vagyok. Ha igent mondok valamire, az azért van, mert nagyon tetszik a forgatókönyv, igazán érdekel a karakter, és jó megérzésem van a rendezővel kapcsolatban. Tehát amikor belekezdek egy munkába, alapvetően bizalommal teszem. Persze előfordul, hogy később csalódom. De ez benne van a játékban.
Kicsoda Swann Arlaud?
Swann Arlaud francia színész már gyermekkorában, 1987-ben elkezdett filmekben és televíziós produkciókban szerepelni. Pályájára hosszú ideig a mellékszerepek voltak jellemzők, majd 2015–2016 körül kezdett szélesebb figyelmet kapni olyan filmekkel, mint Les Anarchistes és Ni le ciel ni la terre.
Az igazi áttörést a Petit paysan (2017) hozta meg számára, amelyért 2018-ban elnyerte a César-díjat a legjobb férfi főszereplő kategóriában. Később további fontos elismeréseket is kapott: 2020-ban a Isten kegyelméből, 2024-ben pedig az Egy zuhanás anatómiája című filmben nyújtott alakításáért díjazták legjobb férfi mellékszereplőként. Arlaud ma a kortárs francia film egyik legsokoldalúbb és legtöbbször díjazott színészei közé tartozik.
Ha valaki csak elolvassa az Egy dán építész Párizsban történetét, nem feltétlenül gondolná, hogy ennyire erősen támaszkodik vizuális effektekre és számítógépes trükkökre. Pedig olvastam egy interjút a rendezővel, amelyben azt mondta, hogy az építkezésen játszódó jelenetek nagy részét CGI-jal hozták létre. Te hogyan élted meg a muna ezen részét?
Ezekhez a jelenetekhez a kiindulópontot korabeli fotók jelentették a valódi építkezésről és az egész projektről. A cél az volt, hogy mindent a lehető leghitelesebben rekonstruáljanak. De számunkra ez valójában nem jelentett különösebb nehézséget, mert a díszletek nagy része ténylegesen megépült. Azok között játszottunk, valódi fizikai környezetben. A zöld háttér viszonylag távol esett tőlünk, inkább a háttér, a tájkép vagy a tágabb környezet kiegészítésére szolgált. Maga az építkezés nagyrészt újra lett alkotva a forgatáshoz, így nem éreztük úgy, hogy egy üres stúdióban kellene képzelődnünk. Ezért a CGI jelenléte nem okozott problémát a színészi munkában.
Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images
A nagy áttörést jelentő filmed, az Egy zuhanás anatómiája mindössze három éve került a mozikba. Mesélnél arról, hogyan élted meg ezt a hatalmas sikert? Változtatott valamit a pályádon, esetleg a nemzetközi karriereden?
Rendkívül boldog vagyok a film sikere miatt. Ez egy több mint kétórás film, komoly, nem kifejezetten könnyed alkotás. Az, hogy egy ilyen film ekkora elismerést és figyelmet kapott, szerintem nagyon jó hír a filmművészet számára, nekünk alkotóknak, és általában véve mindenkinek, aki hisz az ilyen típusú moziban. Ugyanakkor a nagy sikernek volt egy kellemetlenebb oldala is. A közösségi média, a folyamatos nyilvánosság és minden, ami ezzel járt számomra időnként nehezen kezelhető volt. Voltak vele nehezebb időszakaim, de mostanra túl vagyok rajta, és sikerült visszatalálnom az egyensúlyhoz. Ami a nemzetközi karriert illeti, őszintén szólva nem mondanám, hogy gyökeresen megváltoztatott bármit is. Nem érzem úgy, hogy új lehetőségeket hozott volna. De nem is számítottam erre.
Nem vállalok túl sok filmet, viszont
úgy gondolom, hogy egy színész életében fontos, hogy időről időre legyen egy olyan alkotás, amely sikeres lesz, eljut a nagyközönséghez és visszhangot kelt. Nehéz lenne úgy hosszú távon létezni ebben a szakmában, ha az ember kizárólag olyan filmekben szerepelne, amelyek semmilyen figyelmet vagy elismerést nem kapnak.
Eddig valahogy sikerült megtalálnom ezt a törékeny egyensúlyt.
Miért vállalsz ilyen kevés filmet? Más dolgokkal is szeretnél foglalkozni, vagy egyszerűen nem szeretnél ennyit dolgozni?
Azt hiszem, ma a legnagyobb luxus az életünkben az idő. Abban a világban élünk, ahol minden egyre gyorsabb, egyre zaklatottabb, egyre sürgetőbb. Éppen ezért az igazi kiváltság az, ha valaki képes lelassítani. A siker egyik előnye, hogy egy bizonyos ponton megengedheted magadnak, hogy te döntsd el, mire fordítod az idődet. Számomra fontos, hogy maradjon időm önmagamra, a gyermekemre, és egyszerűen arra, hogy éljek.
Ez összhangban van azzal is, ahogyan a filmekhez viszonyulok. Olyan projektekben szeretnék részt venni, amelyek valóban megérintenek. Amikor elolvasok egy forgatókönyvet, szeretném érezni azt a belső izgalmat, azt a vibrálást, amely azt mondja: „igen, én ezt szeretném csinálni”.Természetesen tévedhetek. Hozhatok rossz döntéseket. De legalább egy nagyon egyszerű és őszinte érzelmi reakció alapján választok. Azokat a filmeket fogadom el, amelyekhez valóban kedvet érzek. Nézőként is ilyen mozit szeretnék látni, és színészként is ilyen filmekben szeretnék részt venni. Csakhogy ez nem történik meg túl gyakran. De amikor igen, akkor belevágok. Az elmúlt három évben például négy filmet forgattam. Csakhogy mind a négy mostanában került a közönség elé, mostanában kell népszerűsítenem, és ez számomra már túl sok.
A promóciós kötelezettségekre gondolsz?
Igen. Az összes interjúra, fesztiválra, utazásra, megjelenésre és arra az energiára, amit a film bemutatása után még bele kell fektetni. Ez számomra már túl nagy terhet jelent. Ezért úgy döntöttem, hogy egy időre szünetet tartok.
Januári beszélgetésünk óta Swann Arlaud valóban nem forgatott újabb filmet. Az Egy dán építész Párizsban már látható a magyar mozik műsorán és az HBO Max kínálatában.
