TóCsa: Szerinted van létjogosultsága egy olyan életrajzi filmnek, ami az életrajz helyett inkább a zenére fókuszál?
Gellért: A mellékelt ábra azt mutatja, hogy van. A Bohém rapszódia gigászi siker lett, és elég hasonló receptből készült. Hamarosan eldől. Azt látom, hogy Michael Jackson rajongói pont ilyen filmet vártak. Feltűnt, hogy valahányszor Jacksonnal kapcsolatban posztolok, a kommentekben felbukkan egy harcos attitűddel bíró réteg. Már-már vallásszerűen kommentelnek és kérik számon a posztolót, hogy mit miért gondol. Nem igazán érdeklődnek a bálványuk hibái iránt, inkább nosztalgiára és szoboravatásra vágynak. Ők jó eséllyel elégedettek lesznek, miután kijöttek a moziból.
TóCsa: Ezt a fajta harcos rajongást az utóbbi években csak Taylor Swift kapcsán láttam.
Gellért: Én még Ákos rajongóinál tapasztalok hasonlót. Az ennyire fanatikus rajongókkal való kommunikációnak van egyfajta szomorú reménytelensége. A legfinomabb kritika láttán is azonnal bűnösnek látnak engem, vagy már pusztán azért, ha kérdéseket merek feltenni a kedvencükkel kapcsolatban. Nyilván ez nem annyira különleges jelenség, és jelen van sok hírességgel kapcsolatban, de Jacksonnál a megszokottnál erősebbnek érzem.
Fotó: UIP-Duna (Forrás: UIP-Duna)
TóCsa: Egyébként az, hogy a rajongók alapvetően szeretik a filmet már a kezdeti reakciókból látszik. A Michaelt először kizárólag influenszereknek és rajongóknak vetítették le, és arról a vetítésről még az volt a visszhang, hogy mennyire szuper a film, sőt voltak, akik elragadtatva minden idők legjobb életrajzi mozijáról beszéltek. Aztán levetítették a filmet a kritikusoknak, és ott már egy egészen másféle fogadtatásban részesült.
Ezért is hangoztatják az alkotók és a Jackson-család tagjai, hogy ez a film a rajongóknak készült.
Emiatt érzik azt, hogy rendben van, hogy az életrajz kényesebb pontjaival nem vagy alig foglalkozik.
Ami kimaradt a Michael Jackson-filmből
Gellért: Ami szerintem Jackson esetében nincs rendben. A vele kapcsolatban felmerülő vádak azért kellően súlyosak voltak ahhoz, hogy egyáltalán ne foglalkozzanak velük. A film ’88-ig, a Bad turné kezdetéig dolgozza fel Michael Jackson történetét, ami azért elég furcsa befejezési pont.
TóCsa: Mintha Orbán Viktor történetének mesélését ott hagynánk abba, hogy elzavarta az oroszokat.
Gellért: Igen, ráadásul már a kezdeti, botránymentesebb szakasz elmesélésénél is azt éreztem, hogy maszatolnak. Kihagytak bizonyos megközelítéseket az életével kapcsolatban. Láthatjuk a kötődését a mesevilághoz, az állatokhoz és a gyerekekhez, de mindez szinte csak jelzésértékkel, szépre csiszolva, ártatlanul bemutatva van jelen, és egyáltalán nem zavarba ejtő vagy gyanús módon. Végig érzed, hogy egy erősen szabályozott képet akarnak átadni nekünk Michael Jacksonról. Ebből a szempontból tényleg rokonítható a Bohém rapszódiával, ráadásul a két film producere is ugyanaz. Az is egy image film volt, és ez is az.
TóCsa: Nekem olyan érzésem volt, mintha a Jackson testvérek sokat vitáztak volna, és az egyetlen közös pont, amiben meg tudtak egyezni, hogy mindannyian utálták a zsarnoki apjukat, Joe Jacksont, ezért a film gyakorlatilag egyetlen komolyabban kifejtett konfliktusa a Michael és a közte lévő abuzív kapcsolat lett.
Nagyon furcsa volt, hogy egy ennyire család által kontrollált film megengedi magának, hogy például úgy mutatja be a családot, hogy Janet Jackson nem is létezik
, pedig – főképp a 90-es években – neki is volt egy izgalmas rivalizálása a bátyjával. Tudom, hogy a sztorit itt ’88-ban abbahagyják, de annyira furcsa úgy látni a családot, hogy a második leghíresebb Jacksont egy az egyben kihagyják… Ahogy az is furcsa volt, hogy Michael fiú testvérei, a Jackson 5 tagjai gyakorlatilag statiszták a történetben. Egyetlen családi dinamikát bemutató jelenetük van, amikor Michael társasozni akar velük, de mindenkinek más dolga akad, és nem akarnak foglalkozni az örök gyerek öcsivel. Egyik testvér sem irigy Michael sikereire, nem akarják őt kihasználni, nem kérnek tőle szívességeket…
A szerepük gyakorlatilag arra korlátozódik, hogy a Jackson 5-os koncertjelenetekben a háttérben táncolnak és énekelnek. Esküszöm, Bubbles csimpánznak több szerep jutott, mint bármelyik Jackson testvérnek. Ami azért bizarr dolog, hiszen mégiscsak együtt nőttek fel vele, együtt voltak a zenei fejlődése korai, meghatározó szakaszában. Tényleg semmit nem gondoltak a testvérükről? Tényleg semmilyen hatással nem voltak egymásra?
Fotó: UIP-Duna (Forrás: UIP-Duna)
Gellért: Ha már Bubblest említed… Ő itt csak egy cuki majom, akihez a magányos Michael időnként beszélni szokott. Pedig neki is van egy története, neki is voltak viselkedési problémái, tehát voltak gondok a majommal, ahogy Jackson állattartó extravaganciájával is, de a film ezt csak cuki különcségként kezeli, és esze ágában sincs belemenni.
A film megmutatja, hogy Michael Jackson szeparált életet él, de tényleg csak jelzésértékkel. Azt, hogy ez a szeparáltság milyen személyiségdeformáló hatással bír, már nekünk kell hozzáképzelnünk. Pedig
ő tényleg nagyon fiatalon eljutott egy elefántcsonttoronyba, ahonnan már nem nagyon volt kapcsolata a valósággal.
Itt csak annyit láthatunk, hogy van ez a kedves fiú, aki csodálatos dalokat ír, ezek sikert aratnak, majd leválasztja magát a családi bandáról és szólókarrierbe kezd. De a siker foka és a sikerrel járó szeparáltság mértéke nem derül ki a filmből.
Egy ellentmondásos személyiség
TóCsa: Érdekes, hogy erről a filmről többet árul el, hogy mi az, amit kihagytak belőle, mint az, hogy mi az, ami benne van. Tudom, hogy az élete botrányosabb szakaszáig nem jutunk el, de ettől még érdekes lett volna, ha a film próbál kezdeni valamit Michael Jackson szexualitásával. Érdekelték őt a lányok? A fiúk? Tetszett neki bárki? Foglalkoztatta egyáltalán bármilyen módon a szex? Arról például tudni lehet, hogy volt egy csak és kizárólag a sajtónak szóló, nem valódi „viszonya” Brooke Shields-szel, de természetesen ez sem szerepel a filmben. Pedig egészen biztos vagyok abban, hogy a családjának vannak történetei erről. A Michael a főhősét teljesen aszexuális lényként ábrázolja, ami főképp annak fényében furcsa, hogy a később őt ért vádak egy része szexuális jellegű volt.
Gellért: Van egy ellentmondás a személyiségében, ami szerintem nagyon izgalmas.
Amikor nem a színpadon volt, a maga vékony hangjával, szelídségével és elvarázsolt jellemével teljesen aszexuálisnak tűnt, viszont a színpadon vagy a klipjeiben már egy iszonyú érzéki figurát láthattunk, akinek a szexualitása visszaköszönt több híres táncmozdulatában is.
És több olyan klipje is volt, amiben láthatóan érdeklődött a dögös, femme fatale típusú nők iránt. Ez a fajta ellentmondás is teljesen hiányzik a filmből.
TóCsa: A film pedig tényleg nagyon kurtán-furcsán fejeződik be ezzel a ’88-as fellépéssel. Nem azt érzed, hogy valami véget ér, inkább azt, hogy valami félbe szakad. Nincs katarzis, nincs lezárás, pedig valamiféle lezárásra szükség van akkor is, ha később születik folytatás. Bár az apjával való drámáját lekerekítik a végére, és az apától való elszakadást szánják katartikus pillanatnak, de a kettejük drámája nem elég kidolgozott és hangsúlyos Antoine Fuqua filmjében ahhoz, hogy ilyen hatást tudjanak elérni.
Gellért: Joe Jacksonról a filmből annyi derül ki, hogy néha elővette és használta is otthon a nadrágszíjat, de még vele is kesztyűs kézzel bánnak: ennél azért jóval sötétebb dolgok is fűződnek a fickó nevéhez. Ha már tényleg a vele való szembenállásra húzzák fel az egész filmet, legalább ezt dolgozták volna ki rendesen! Ez is döcögő ritmusban van bemutatva, az öreg Joe időnként hosszabb időre eltűnik a filmből, és a vele való konfliktusok java is túl könnyen oldódik meg. Sokszor kellett keresnem a dramaturgiai kapaszkodókat, hogy hol is tartunk épp a kettejük viszonyában. Egyszerűen nem olyan mélységben tárgyalják ki, hogy igazán érdekes lehessen.
TóCsa: Maga a koncepció is a mélység ellen szól. Mivel a bő kétórás játékidőbe igyekeztek a lehető legtöbb The Jackson 5- és Michael Jackson-slágert bepakolni, a rengeteg zene és tánc mellett arra már nem jutott idő, hogy rendes drámai ívet is kidolgozzanak. Shut up and dance!
Gellért: Tök jó, hogy milyen aprólékosan odafigyelnek minden részletre, amikor mondjuk a Thriller klip forgatását újraalkotják, de nem értem, hogy mi értelme, amikor a YouTube-on bármikor meg tudunk nézni egy másfél órás dokumentumfilmet arról, hogyan készült. Ahogy a híres koncertfelvételekből is meg lehet nézni bármikor az eredetit csodás minőségben. Én jobban örültem volna, ha a film az élete azon részeire fókuszál, amiket nem kaphatok meg a YouTube-ról jó minőségben két kattintással.
TóCsa: Ha a Michaelre azért váltasz jegyet, hogy tényleg megismerd a címszereplőt, és tényleg a története érdekel, akkor ez a film csalódás. Azonban, ha megelégszel egy zenés-táncos nosztalgiavonattal, ami sok klipet és koncertfelvételt idéz meg, akkor valószínűleg jól fogsz szórakozni. Végül is több mint 150 millió dollárt költöttek rá, és ez látszik is a vásznon. Az már más kérdés, hogy az eredeti mindig jobb lesz, mint a másolat, bármilyen kiemelkedően is teljesít Jafaar Jackson a nagybátyja szerepében.
Fotó: UIP-Duna (Forrás: UIP-Duna)
Itt a moonwalk, hol a moonwalk…
Gellért: Én a zenei vonalon is éreztem hiányosságokat. Ha egy rendező azt a feladatot kapja, hogy készítsen egy filmet Michael Jacksonról, de – egyetlen rövid, az ihletőjére való utalást leszámítva – eszébe sem jut megmutatni az ikonikus moonwalk születését, azt egyszerűen nem tudom mire vélni. A film csak azt a pillanatot adja vissza, amikor a nézők is először láthatták a moonwalkot és szabályosan megőrültek tőle, én viszont nagyon hiányoltam, hogy láthassuk, ahogy ezt kitalálta és begyakorolta. Érthetetlen számomra, hogy a Jackson zenei zsenialitásához tartozó dolgok sincsenek kifejtve.
TóCsa: Ráadásul Jackson egyfajta popzenei űrben létezik. Emlegetnek ugyan más zenészeket, de Quincy Jonest leszámítva senki sincs jelen, nem reagálnak a Jackson-jelenségre, nem láthatjuk, ahogy a pályatársaival kommunikál – pedig a We Are the World is bizonyítja, hogy része volt a popzenei közösségnek –, még a díjátadókból is csak a zenei produkciókat idézik meg, a színfalak mögötti pillanatokat egyáltalán nem. Ez a film folyamatosan hiányérzetet hagyott bennem. Közben tisztában vagyok vele, hogy bő két órába messze nem lehet mindent belerakni, de az alkotók vállaltak nagyot azzal, hogy két évtized történetét mesélik el. Talán jobb választás lett volna szűkebbre venni a fókuszt, ha már a botrányokat teljesen negligálták.
Gellért: Talán a második részben ezt is érintik majd, mindenesetre a film végén ígérnek nekünk egy folytatást. Bár az első film fényében erősen kételkedem abban, hogy az őszintébb és kitárulkozóbb lenne ennél. Én egyébként nem látom megugorhatatlannak azt, hogy csináljanak egy filmet, ami a valóságról is szól, és közben megmutatják a legendát, az ikont, ahogy azt is, hogy ez a kettő hogyan fér meg együtt. Szerintem
rendkívül érdekes lenne feltérképezni, mi történhetett Michael Jackson pszichéjével a rettenetes gyerekkori terror hatására, de ehhez ezt már az első filmben is bátrabban kellett volna bemutatni.
TóCsa: Egy felemelő filmet akartak készíteni – ez kell ahhoz, hogy egy 150 millió dolláros befektetés megtérülhessen –, és nyilván nehezebb dolguk lett volna, ha a gyerekkori abúzus témájában jobban elmélyednek. Egyébként én úgy tudom, hogy eredetileg a ’93-as első abúzusvádakkal ért volna véget a film, le is forgatták a jeleneteket, csakhogy a jogokat kezelő Jackson Estate-nél megfeledkeztek arról, hogy annak idején peren kívül abban egyeztek meg, hogy a történteket semmilyen produkcióban nem használhatják fel.
Fotó: UIP-Duna (Forrás: UIP-Duna)
Emiatt a film utolsó részét teljes egészében újra kellett forgatni, aminek a költségét Jacksonék állták, és ez volt az oka, hogy a film a tervezettnél egy évvel később került mozikba. Persze az kérdés, hogy mit és mennyire őszintén mutattak volna meg ebből, de ezt már jó eséllyel sosem tudjuk meg. Valószínűleg ezért is lett ilyen kurtán-furcsán vége a filmnek.
Gellért: Az alkotóknak nem kellett nagyon izgulniuk, hiszen a Bohém rapszódia már bizonyította, hogy irgalmatlan összegeket lehet keresni egy felszínes és zeneközpontú életrajzi filmmel. Ilyenkor az a lényeg, hogy az illúzió működjön, a néző pedig azt érezze, mintha az adott előadót nézné, az úgy mozogjon és úgy énekeljen, mint az igazi. Ha ez megvan, a siker szinte garantált.
TóCsa: Ettől a filmtől ezt nem is szeretném elvitatni: az illúzió működik.
Gellért: A Bohém rapszódia erős precedens erre. Hiszen Rami Malek Oscar-díjat kapott! Azt a filmet is rengetegen kritizálták sok oldalról, de a közönséget ez nem különösebben érdekelte. Ezért is érezhették úgy a producerek, hogy ha akkor bejött, akkor ez Michael Jackson esetében is működni fog.
TóCsa: A valódi ember és az igaz történet – vagy legalábbis annak valamiféle értelmezése – pedig elveszik, másodlagossá válik útközben.
