“A” kategóriás sztárok a tévében
Ha így folytatjuk, lassan azt is megérjük, hogy Brad Pittet vagy Tom Cruise-t egyszer egy tévésorozat főszerepében láthatjuk viszont. A televízió és a mozi közti határok lassan teljesen elmosódnak, és az egyik utolsó ledöntendő határ az, hogy Hollywood igazi szupersztárjai is átköltözzenek az otthonainkba. Ennek egyelőre két akadálya van. Az egyik a gázsi, ugyanis a legnagyobb csúcsokat döntögető fizetési igényeket egyelőre nehezen tudják kipengetni a tévécsatornák. A másik gondot az jelenti, hogy egy “A” kategóriás sztár szeret váltogatni a szerepek és a projektek között, márpedig egy tévésorozat elég hosszú időre kínál elfoglaltságot.
Az előbbi probléma áthidalható azáltal, hogy egy jó szerep kedvéért még a legnagyobbak is örömmel írnak alá akár alacsonyabb fizuért is, az utóbbira pedig A törvény nevében alkotói találták meg a megoldást: úgy tudták szerződtetni Hollywood jelenleg legfelkapottabb színészét, Matthew McConaughey-t, és az egyik legmenőbb karakterszínészt, Woody Harrelsont, hogy a felkérés mindössze egyetlen évadra szólt. Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy A törvény nevében igazából egy antológiasorozat (lásd például az Amerikai Horror Storyt), ahol az évadok közötti összekötő elem a rendőrös-nyomozós vonal, de minden évben egy új esetet és egy új rendőrpárost ismerhetünk meg.
Kattant zsernyákok
A rendőrös sorozatokból alapvetően két fajtát ismerünk. Az egyikben a bűnügy áll a középpontban, a főhős rendőrök életét pedig csak az esetekkel összefüggésben, munka közben láthatod, míg a másikban legalább annyira fontosak a zsaruk egyéni problémái és a magánéletük, mint az ügy, amiben kutakodnak, sőt talán még fontosabb. Az HBO-n látható A törvény nevében egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. A rituális, okkult nyomokban gazdag sorozatgyilkosos ügy ugyan izgalmas, de közelében sincs a két főhős fejében lévő káosznak.
Az egyikük, Rust Cohle (McConaughey) egyenesen pszichiátriai eset. Egy családi tragédia (egy elhunyt kislány és egy válás) és többévnyi beépített rendőri munka után a fickó kb. annyira vidám, mint egy délután a Terror Házában. Állandóan vallási és létfilozófiai kérdéseken pörög, és mindenre van valami iszonyatosan lehúzó válasza. Társa, a sokkal egyszerűbb lelkű Martin Hart (Harrelson) a munkáját ugyan képes lazábban kezelni, de éppen midlife crisisben szenved, és a felesége és a kislányai mellett szerelmes egy a felnőttkor küszöbét éppen csak átlépő lányba. A két fickó dinamikája egyszerűen csodálatos, és ha nem nyomoznának, hanem csak egy kocsiban szaladgálnának fel-alá Louisianában, azt is örömmel nézném.
Főszerepben: a táj
Louisiana mocsaras vidéke most amúgy is népszerű forgatási helyszín a filmeseknek nyújtott adókedvezmények miatt (Treme, True Blood…), de ezeket a jellegzetesen lepukkant tájakat még senki sem tudta annyira jól használni, mint A törvény nevében alkotói. A saras mezőn összetákolt templomsátor vagy a magányos fa tövében található vérfagyasztó gyilkossági helyszín mind kellően paráztató, pazar képekkel szolgálnak, és a sivár táj tökéletesen adja vissza a szereplők lelkében zajló történéseket. A sorozatból még van hátra pár rész (egészen pontosan négy), és azt már most lehet tudni, hogy egy kerek egész, szépen lezárt történetet kapunk, ugyanis a széria kreatív agyát, Nic Pizzolattót pont az idegesíti leginkább a mai sorozatokban, hogy a végtelenségig húzzák a történeteket, majd amikor a csatorna elkaszálja a szériát, gyorsan összecsapnak hozzá valami befejezést. Ha hihetünk az ígéreteknek, akkor az első évadnak nemcsak bevezetése és tárgyalása, hanem befejezése is lesz, ami tényleg üdítő kivétel ebben a végtelenített sorozatbizniszben.
Az igazi nyomozók
Azon kevesek közé tartozom, akik imádják a Zodiákus és a Fogságban című filmeket, ugyanis ezek nem leegyszerűsített formában, a logikát egy-egy látványos fordulatért beáldozva mutatják be a nyomozók munkáját, hanem aprólékosan vesézik ki a legapróbb nyomok végigkövetését és a meló olykor kétségbeejtően sivár pillanatait, márpedig a True Detective pont ezt a vonalat képviseli. Egy-egy apró nyomért is napokig gürcöl a két főhős, és simán bele lehet futni akár teljesen félrevezető, fals szálakba is. A sorozat nagyon izgalmasan bontja ki ezt a makacsságot és kitartást igénylő munkát, és legalábbis az első pár részben mentes a pátosztól és a rossz hollywoodi krimik leegyszerűsített fordulataitól. Aki szereti az izgalmas jellemeket bemutató, összetett történettel bíró nyomozós történeteket, az úgy rá fog cuppanni A törvény nevébenre, mint politikus a kenőpénzre.
