Robinson Crusoe yorki tengerész élete és különös, meglepő kalandjai: Aki huszonnyolc évet élt egyedül egy lakatlan szigeten Amerika partjainál, a nagy Orinoco folyó torkolatától nem messze; egy olyan hajótörés kényszerítette a szigetre, amelyben rajta kívül minden ember meghalt.
Ez nem a könyv fülszövege, hanem annak eredeti címe, amit egy ideje már nem írnak ki a címlapra. Elég annyi, hogy Robinson Crusoe, és úgyis tudja mindenki, hogy miről, kiről van szó. Az 1719. április 25-én megjelent regényt episztoláris, didaktikus alapműként tartja számon az irodalomtörténet, ám sokkal jellemzőbb adat, hogy a 19. század végére nem volt még egy olyan könyv a nyugati irodalom történetében, ami annyi kiadást élt volna meg, és annyi nyelvre fordították volna le, mint ezt. A Robinson Crusoe műfajt teremtett, a hasonló történettel vagy metodikával operáló műveket robinzonádokként tartja számon a szakma.
Maga Defoe is tudta, hogy valami egyedit és különlegeset alkotott, gyorsan meg is írta a folytatást Robinson Crusoe további kalandjai címen, sőt egy harmadik kötetnek is nekiült, ám az egy erkölcsi eszmegyűjteményre sikerült, csak a jól bejáratott brand miatt adta neki a Robinson Crusoe élete és meglepő kalandjai alatti gondolatai, álmával az angyali világról címet. De ki is volt ez az ember, aki regényével kasszát robbantott, és önálló életet élő főhőse hivatkozási alappá vált az elmúlt háromszáz évben?
Pestis, tűzvész, új remény
A londoni gyertyamártó kisiparos fiát eredetileg Daniel Foe-nak hívták, ám nem találta elég előkelőnek a nevét, ezért megtoldotta egy De-vel. Meggyőződése volt, hogy ez így megfelelően nemesi hangzású, ami elsősorban akkor lett fontos a számára, amikor politikai pályára lépett: hitte, hogy nevének hangzása előnyösen cseng bármelyik pártban.
Daniel 1660. szeptember 13-án született, egy olyan korban, amikor éppen véget ért az angol nép nagy forradalma, és a megerősödött polgárság békét kötött az uralkodó réteggel. Ekkoriban alakult ki az a máig jellemző, sajátos Anglia, amelyben a kapitalizmus egységbe szövődött a lordok házának hagyományaival. Később újságíróként Defoe is aktív részese volt a királyi-polgári Anglia formálódásának.
Daniel Defoe (Fotó: Stock Montage/Getty Images)
Defoe gyerekkorának két meghatározó élménye volt: a londoni pestis és a nagy tűzvész. Közelről látta nemcsak a tragédiákat, de az azokat követő újjáépítést, az újra benépesülő nagyváros dinamikáját. Szülei nyomására kereskedőnek állt, éveken át lelkesen vett és eladott, utazott, hajózott, bejárta Olaszországot, Franciaországot, Spanyolországot és Németországot, olykor nagyon sok pénze volt, néha semmi, tapasztalatokban azonban egyre csak gazdagodott. Megjárta és megismerte a nagyvilágot, mindezt vallásos puritánságban, ami neveltetéséből annyira adódott, hogy sokáig kacérkodott a papi reverenda gondolatával. Aztán inkább mégis politikusnak állt.
Daniel Defoe politikai tevékenységének évtizedeiben egyik pártból táncolt a másikba, és mindenhol szívesen látták, ugyanis azt tartották róla, hogy okos szellemességgel és könnyed tollal képes bizonyítani bárkinek az igazát. Mégsem elvtelen politikai kalandorként emlékezik rá az utókor, hiszen bármelyik oldalon lépett is a közélet színpadára, mindig az emberséget, a méltányosságot, a szegények igazságát kereste és képviselte. Persze, a politika világában nem lehet mindig és mindenhol népszerű az ember, ő is keveredett ellentmondásos és vitás helyzetekbe, népszerűsége ugrált, mint egy szívritmus-görbe, ám Defoe-t ez sosem érdekelte:
amikor úgy érezte, ellenfelei a fejére nőnek, írt egy regényt, és meghódította az olvasókat, vagyis más néven a szavazókat.
Börtön, csonkítás és középszerű regények
Világutazóként szerzett tapasztalatai és jellemét megedző kalandjai széles látókörrel ruházták fel Defoe-t, ám klasszikus, iskolában szerzett műveltsége, lexikális tudása igencsak kevés volt. Azt, hogy sosem volt kedve intézményi keretek között tanulni, sokszor a szemére is vetették újságírói és regényírói munkássága során, irodalmi körökben félműveltnek, sőt műveletlennek tartották.
A kereskedőlét azonban jó alapot teremtett, Defoe hatalmas vagyonra tett szert, aminek révén feljogosítva érezte magát, hogy közéleti intrikákban, politikai cselszövésekben vegyen részt a királyjelöltek között zajló csatározások közepette. Előfordult, hogy bujdosnia is kellett, hiszen a politikai „maffiából” már akkoriban sem lehetett csak úgy kiszállni. Mindeközben néha tönkre is ment, majd új vagyont épített, nem volt egyenletes ívű sem a politikai, sem a gazdasági lendülete. Egy gyújtó hangú röpiratáért pellengérre állították, megcsonkították mindkét fülét, és börtönbe vetették, ám néhány hónap múlva mártírként, politikai vértanúként szabadult, és London lakossága szinte egy emberként állt mellé. Később ódát írt a pellengérhez, mert hitte, annak köszönheti népszerűségét és sikereit.
Defoe a bitófán (Fotó: Stock Montage/Getty Images)
Börtönkalandjai után Defoe életvitele látványosan nyugodtabb lett, családot alapított, sok gyermeke lett, felhagyott a kalandorélettel, abbamaradtak a nagy utazások is. Újságíróként dolgozott, hol az egyik, hol a másik párt oldalán, ám az ebből származó kenyér nem volt elegendő a családi asztalra. Belevágott hát a regényírásba, és nem elítélendő módon ebben csak és kizárólag anyagi megfontolások vezették. Úgy vélte, a ponyvairodalom, a könnyű szórakoztatás jövedelmező, ezért kötött ki a kalandregények mellett, amelyek sikerességükkel nagyon hamar igazolták az elképzelését. Az olvasók szerették erkölcsi tanításokkal fűszerezett történeteit, amelyek rendszerint olyan polgárokról szóltak, mint ők maguk.
A lovagok és egyéb „antik” hősök kalandjai után Defoe divatba hozta a kereskedők és világutazók történeteit, amiben kiváló mesélőképzelete mellett saját tapasztalatai is segítették. Az anyagi siker megérkezett, azonban ezek a regények meglehetősen középszerű művek voltak, semmilyen tekintetben nem emelkedtek felül a kor átlagán. Még a második legjobb regényének tartott Moll Flanders sem emelte volna az irodalmilag elismert szerzők közé Daniel Defoe-t. Ám ekkor megírta a Robinson Crusoe-t.
Alexander Selkirk, az igazi Robinson
A Robinson Crusoe ötletét egy napihír adta Defoe-nak egy britről, aki négy évig élt egyedül egy lakatlan szigeten. Alexander Selkirk valóban létezett, és megesett vele Robinson története, bár nem egészen úgy, mint a regényben. 1676-ban született egy skót halászfaluban, kötekedő, konfliktuskereső, nehéz természetű ember volt, akit már egészen fiatalon jobbnak láttak tengerésznek adni. A feljegyzések szerint kezdetben a Cinque Ports kalózhajó legénységének aktív tagja lett, majd törvényes útra tért, és William Dampier felfedezőcsapatához szegődött. Összeférhetetlen természete azonban minden hajón gondokat okozott, tulajdonképpen ennek köszönhette azt is, hogy később egy szigeten tengődött évekig, egyedül.
Selkirk lakatlan szigetre vetődésének két változata is fennmaradt. Az egyik szerint maga kérte a kapitányt, hogy tegyék ki, mert tengeri betegség és klausztrofóbia gyötörte, ám ennek némileg ellentmond, hogy 1704-ben, amikor az eset történt, már gyakorlott és tapasztalt tengerésznek számított: furcsa lett volna, ha akkor törnek rá ezek a dolgok. A másik történet szerint lázadást szított a kapitány ellen, ezért rakták ki a Barbadoshoz közeli szigeten egy kevés élelemmel, néhány szerszámmal, egy puskával és egy kis lőporral.
Na meg egy Bibliával.
Selkirk kezdetben roppantul élvezte a magányos életet, nyugodt, békés napjait halászattal és vadászattal töltötte, teljesen berendezkedett az önellátásra. Közben a Bibliáját olvasgatta és zsoltárokat énekelt. A befogott vadkecskéket tenyészteni kezdte, a húst füstöléssel tartósította, a tejből sajtot készített, a kecskebőrből pedig ruhákat varrt magának. Két kunyhót is felhúzott, az egyiket a forrás mellé, a másikat pedig a sziget legmagasabb pontjára, ahonnan belátta az egész környéket, és – biztos, ami biztos – észrevehette az arra járó hajókat is. Közel öt évig élt a szigeten az említett körülmények között, amikor egy Duke nevű hajó kikötött a parton, hogy édesvizet vegyen fel. Így találtak rá a „hajótöröttre”, akit magukkal vittek Angliába. Hazatérése után az Englishman című újság kapta fel hihetetlen történetét, itt olvasta Defoe is. Azonban minden csoda három napig tart: Selkirk visszatért szülővárosába, és feleségül vett egy Sophie nevű lányt, akivel a fővárosba költöztek. Hajtotta azonban a vére, képtelen volt lenyugodni, nemsokára ismét tengerre szállt, utazásai során pedig nőül vett egy özvegy kocsmárosnét is. A halálát is egy hajón lelte a nehéz természetű kalandor, a Weymouth hadnagyaként végzett vele a sárgaláz 1721-ben.
Péntek és Robinson Crusoe (Fotó: MPI/Getty Images)
Úgy tartják, Daniel Defoe szoros barátságot ápolt a Selkirköt megmentő hajó kapitányával, Woodes Rogersszel, és az újsághír után tőle hallotta részletesen a különös történetet, ami a Robinson Crusoe ötletét adta. Sokáig tartotta egyébként magát a tézis, miszerint az egész csak Selkirk kitalációja volt, csupán 2000-ben derült ki biztosan, hogy valóban megtörtént az eset – akkor ugyanis egy régészcsapat ásatásokat folytatott a Chile partjaitól mintegy hétszáz kilométerre lévő Más a Tierra szigeten, ahol megtalálták az egykori nomád szigetlakó egyértelmű nyomait. Először a 18. század elején használatos hajózási műszerekre leltek, aztán a kunyhók maradványait is megtalálták, és a kecsketenyésztésre utaló bizonyítékokat is feltártak. Felfedezésük örömére a szigetet átkeresztelték Robinson Crusoe-ra, egy közeli sziget pedig Alexander Selkirk nevét viseli.
Robinzon Kruzo és Tom Hanks
A Robinson Crusoe-t ma már igen ritkán olvassák eredeti terjedelmében, mert a roppant mű szertefolyó erkölcsi elmélkedései fárasztóvá és nehézkessé teszik a befogadását: sokkal érdekesebb, hogy Robinson mit tesz, mintsem az, hogy ezekhez Defoe milyen filozófiai magyarázatokat fűz. Az eredeti regényt számtalanszor lerövidítették, átdolgozták, legtöbb esetben úgy, hogy az ifjúság számára is fogyasztható, élvezhető legyen. Így lett felnőtteknek szóló kalandregényből, a polgári rátermettség példázatából az emberi lelemény gyermekeknek szóló dicshimnusza.
Akármelyik át- vagy feldolgozásában is olvassuk vagy látjuk azonban Robinson Crusoe történetét, a lényeg háromszáz éve nem változik:
a természetben egyedül, magára utalva is győzedelmesen érvényesülő ember halhatatlan története.
Robinson jelkép lett, legenda, mindannyiunk közös ismerőse, globális kultúrköreink közös halmaza.
A regény háromszáz éve töretlenül népszerű, annyira, hogy szereplői a közbeszéd részeivé váltak: az angol nyelvben például ma is Péntek nevét használják az ember leghűségesebb szolgálójának, segítőjének említésére.
Tom Hanks a Számkivetett c. filmben
A Robinson Crusoe megalapozta a realista fikció műfaját, történetét több későbbi író is felhasználta, a hajótöröttekről szóló regények nagyon népszerűek voltak a 18-19. század Európájában. Egyik mű sem érhetett azonban az eredeti nyomába, a legtöbb hamar feledésbe merült. A regény számos más műfajú feldolgozást is megihletett, Offenbach például egy operát (egészen pontosan opéra comique-ot) írt 1867-ben Robinson Crusoé címen, aminek alapját egy brit pantomimváltozat adta. Az első némafilmes feldolgozás 1927-ben került a vászonra, majd 1946-ban a szovjetek is elkészítették a maguk filmverzióját Robinzon Kruzo címmel. Luis Bun͂uel 1954-ben forgatta a saját művészverzióját, az Adventures of Robinson Crusoe-t, és Walt Disney is átdolgozta a történetet egyik rajzfilmjében. A legtöbben azonban minden bizonnyal Robert Zemeckis 2000-ben készült filmjére, a Számkivetettre emlékszünk, amelyben a Tom Hanks által megformált FedEx-alkalmazott éli át a klasszikus történetet.