Nevelőszülő bárki lehet – hangzik el sokszor a kampányban, amikor pótszülőket keresnek az állami gondozásban élő gyerekeknek. A cél az lenne, hogy legalább tizenkét éves kor alatt minden gyermek családban éljen, ám ettől még mindig fényévekre vagyunk. Pedig borzasztóan nagy szükség lenne rá, hogy minden gyermek kötődjön, szerethessen valakit, mert ha nem, az beláthatatlan következményekkel jár, nemcsak őrá, de a társadalom egészére nézve. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyermekotthonokban ne lennének a gyerekekre figyelő, elhivatott nevelők, de ott a kötődés nyilván sosem lehet ugyanolyan. Ennek ellenére még mindig tele vannak ezek az intézmények. De vajon miért nem vonzó a nevelőszülői hivatás?
72 ezer forint Ildikó fizetése
Ildikó pedagógus egy kisegítő iskolában, ahol a gyerekek elég jelentős hányada hátrányos helyzetű családban vagy nevelőszülőknél él, úgyhogy mindig is ismerte ezt az élethelyzetet. Ennek ellenére már majdnem másfél évtizede ott dolgozott, amikor először beleültették a bogarat a fülébe: mi lenne, ha ő is nevelőszülővé válna.
Ekkor saját gyerekei már nagyok voltak, a férjével külön éltek, így a családja is jó ötletnek tartotta, hogy az egyedüllét helyett vegyen magához gyerekeket. El is végezte a nevelőszülői tanfolyamot, ami akkor még csak néhány tucat óra volt a jelenlegi háromszázzal szemben, és el is kezdték neki ajánlgatni a gyerekeket, de még hosszú időnek kellett eltelnie, míg egymásra találtak Hédivel és Lackóval.
A testvérpár akkoriban ideiglenes gondozásban élt olyan nevelőszülőknél, ahol nyolc gyerek volt, és várták a következőket, ezért Hédinek, a pár hónapos csecsemőnek és Lackónak, a két és fél éves kisfiúnak másik befogadó családot kerestek. Azt mondták Ildikónak, hogy Hédi egyáltalán nem kommunikál, Lackó pedig egy szót sem szól, ám amikor Ildikó először a karjába vette az apró, kilenc hónapos kislányt, az mélyen a szemébe nézett, és a kezébe fogta az arcát – ezzel el is dőlt a kislány és a testvére sorsa. Azóta, éppen tíz éve Hédi és Lackó Ildikóval élnek, aki az anyjukként gondoskodik róluk.
Pedig nem volt egyszerű. Hédi huszonöt hétre született, és ez meg is látszott rajta: nem volt haja, szempillája, szemöldöke, izomtónusa. A lába ki volt csavarodva, Ildikó hordta őt fejlesztésről fejlesztésre. Ma már azonban szinte semmiben sem különbözik a kortársaitól, és Lackó is rohamos fejlődésnek indult: pár hónappal azután, hogy Ildikó magához vette őket, elkezdett kerek mondatokban, folyékonyan beszélni, most pedig mindketten hagyományos iskolába járnak, és ügyesen megállják a helyüket.
Képünk illusztráció (Fotó: SOS Gyermekfalu)
Időnként még most is felhívják Ildikót a gyermekvédelemtől, hogy vegye magához Hédi és Lackó egy-egy testvérét, szerinte azonban így jó, így szép az életük, nem fogad be több gyereket. Kivéve Évit, akit három éve vett magához ideiglenesen, mert otthon szexuálisan bántalmazták, és hirtelen kellett segíteni rajta. Az ideiglenes befogadás egyébként a törvény szerint legfeljebb három hónapig tarthatna, és Évi kálváriája élesen rávilágít a gyermekvédelmi rendszer durva hibáira.
Évi úgy van már három éve Ildikónál, hogy még mindig nincs határozat a nevelésbe vételéről. Ez azt jelenti, hogy Ildikó tulajdonképpen semmiről sem dönthet a kislánnyal kapcsolatban. Volt ugyan korábban egy ideiglenes határozatuk a családba fogadásról, akkor gyorsan sikerült is elintézni, hogy megműtsék Évi szemét, amire nagy szükség volt. Azóta azonban
jogilag olyan helyzetben vannak, mintha, mondjuk, bébiszitterként vigyázna a kislányra, csak ingyen.
Amikor azt kérdezem, hogy miért nem tesz valamit a gyámhivatal, Ildikó csak legyint: segítséget onnan még egyszer sem kapott, csak akadályokat gördítettek elé, sőt azt sem mondaná, hogy elsősorban a gyerekek érdekeit tartanák szem előtt.
Szerencsére Hédi és Lackó fölött 2014 után is megmaradt Ildikó részleges gyámsága, de ez sem magától értetődő. Öt évvel ezelőtt változott ugyanis a jogszabályi környezet, azóta a nevelőszülők többé nem gyámjai a nevelt gyermekeiknek, ami azt jelenti, hogy semmilyen hivatalos ügyet nem intézhetnek, de még a szülői értekezletre is a kinevezett gyámnak kellene elmennie. Egy ilyen gyámhoz azonban akár ötven gyermek is tartozhat Tiszapüspökitől Nemesmedvesig, amitől ez az egész tökéletesen lehetetlen küldetéssé válik. Még ha véletlenül borzasztóan lelkiismeretes és igyekvő gyámot sikerül is kifogni, akkor sem ismerheti jobban a gyerekeket a saját nevelőszüleiknél. Nem fogja tudni megmondani egy esetleges betegségnél, balesetnél, hogy milyen bajai voltak a kicsinek, milyen gyógyszerre allergiás, és nem fogja tudni időben aláírni az ellenőrzőben az érdemjegyeket, mert nincs ott. A nevelőszülő viszont ott van, de ő meg nem írhat alá, és nem intézkedhet. A kör bezárult.
2014-től kötelező egy több száz órás nevelőszülői tanfolyamot is elvégezni. Ez eleinte ötszáz óra volt, szombatonként lejárva – hogy addig hová teszi a gyerekeket a „pótanya”, az az ő dolga –, most viszont ez már „csak” háromszáz órás elfoglaltság, és végül OKJ-vizsgát ad. A tanfolyam ára 400 ezer forint, amiből 42 ezret kell kifizetniük a nevelőszülőknek. Az oda járó társaság enyhén szólva is vegyes, van a nyolc osztályt végzettől a több diplomás pedagógusig mindenféle ember, a tananyag pedig egészen különös.
Képünk illusztráció (Fotó: SOS Gyermekfalu)
Tanulnak például szakmai angolt, ami középfokú nyelvtudástól fölfelé tényleg nagyon értékes, kezdő szinten viszont teljességgel értelmezhetetlen, mivel az alapokat egyáltalán nem tanítják.
Az öt évvel ezelőtti jogszabály-módosítás másik értelmezhetetlen vívmánya, hogy a nevelőszülők nem mehetnek többé gyesre, gyedre a gyerekekkel, így csak azok tudnak pici babát vagy fogyatékkal élő kisgyereket magukhoz venni, akiknek a nevelőszülőség mellett nincs más munkájuk. Akinek van, az majd keres bölcsődét, vagy megoldja valahogy.
A nevelőszülők pénzt is kapnak a munkájukért, Ildikó a két gyermek után nettó 72 ezer forintot, ez az övé. A gyerekek pedig kapnak ellátmányt, ami 46 ezer forint havonta és gyerekenként, ezt rájuk kell költeni – valamint jár még a családi pótlék, és a családi adókedvezményt is igénybe veheti a nevelőszülő, már akinek van adóköteles jövedelme. Régen kaptak ruhapénzt is a gyerekek, ez ma már szintén nincs, és a lakás felújítására sem adnak, pedig ahol gyerekek laknak, ott mindig van mit rendbe hozni. Adminisztráció van, szabadság nincs, hát mindenki így képzeli el az álommelót, nem?
Mindent egybevetve Ildikó azt mondja, ha most kellene elkezdenie, a jelenlegi körülmények között biztosan nem vágna bele a nevelőszülőségbe, és utálja is ezt a szót. Ezek a gyerekek viszont már az övéi, nem adná őket semmiért.
Öt gyerek mellé még négy igazán elfér
Nagyné Edit éppen egy pár hónapos csecsemőt pelenkáz, amikor megérkezem hozzájuk, így jól látom a baba óriási köldöksérvét. „Ő itt elég beteg szegénykém – mondja Edit. – Az édesanyja drogos volt, de állítólag amióta megszületett a kislány, már nem lövi magát. Időnként rohamai is vannak, begörcsöl, és jobbra hajlik a teste, mint egy kifli, de amikor a karomba veszem, gyönyörű mosolyt kapok tőle.” Mellettünk, a másik kiságyban egy, még nála is apróbb, de hatalmas hajú kisbaba fekszik, éppen elaludni készül, a hangját sem hallani.
Rajtuk kívül Nagyék egy másfél éves és egy hároméves kisgyereknek is a nevelőszülei. Nemrég kerültek hozzájuk ahelyett a három helyett, akiket sikerült örökbe adni külföldre. Ők is betegek voltak – tulajdonképpen majdnem mindegyik baba beteg, akit otthagynak a szüleik a kórházban, mondja Edit. Vagy a szegénység miatt hagyják ott – vetem közbe, de Edit szerint ez nem igazán jellemző, a nélkülözést valahogy mindig könnyebben megoldható problémának érzik a szülők, mint a betegséget. Van olyan is, hogy az anyának börtönbe kell mennie, ilyenkor általában a nagymama vagy a nagynéni látogatja a babát, ha látogatja.
Habár az örökbefogadásra készülő szülők várólistája kilométer hosszú, mégsem feltétlen kerülhetnek ezek a babák rögtön az új szüleikhez, csak nevelőszülőkhöz. Ahhoz, hogy egy gyermeket örökbe lehessen adni, az kell, hogy a vér szerinti szüleik lemondjanak róla, vagy pedig az, hogy hat hónapig ne látogassák.
Nagyék a négy gyermeket folyamatosan hordják láthatásra (ami nem otthon történik, hiszen az adataik, így a címük is titkos), ám a vér szerinti szülők sokszor nem jönnek el.
Ez egy kisbabának még nem jelent semmit, csak a családnak fölösleges hercehurca, de egy nagyobb, hároméves gyerek már felfogja, hogy mi történik vele. Várja a találkozást, ezért borzasztóan felzaklatja, és hatalmas csalódást él át, ha nem láthatja az anyukáját. Az örökbe adás mégsem megy magától, hiszen ha meg is valósulnak a jogi feltételek, az is kell, hogy valaki őt válassza gyermekének – és a többség pici és egészséges kisgyereket szeretne.
Ilyen sok és ilyen apró gyerekről gondoskodni hatalmas feladat. „Nem sokat alszunk mostanában” – mondja Edit mosolyogva. Amikor megkérdezem, hogy nem lenne-e egyszerűbb nagyobb gyerekekkel, férjével nagy egyetértésben tiltakoznak: dehogy, a csecsemőket ők kezdik el gondozni, nevelni szépre-jóra, látják az első lépéseiket, ott vannak az első szavaiknál. Egy nagyobb, esetleg kamasz gyerek már sokkal nehezebb eset, ki tudja, mit élt már át, milyen sebeket kapott, hogy nevelték, vagy éppen nem nevelték sehogy sem. Az ilyen picik pedig egyszerűen beilleszkednek a család életébe.
Képünk illusztráció (Fotó: SOS Gyermekfalu)
Erre szükség is van: Nagyéknak öt vér szerinti gyermekük van. Közülük többen már felnőttek, vagy más városban járnak gimnáziumba, egyikük pedig még általános iskolás. Nagyon szeretik a gyerekeket, türelmük is van hozzájuk, ez volt az egyik, amiért Edit a nevelőszülőséget választotta hivatásául, a másik ok pedig az, hogy ott akart lenni mindig a gyerekeinek. Az ő édesanyja folyton dolgozott, otthon hagyta őket, alig látták, ő pedig nem így akarta nevelni az övéit.
Persze bőven vannak nehézségei és buktatói ennek az életnek, gyakran meggyűlik a bajuk a bürokráciával. A legkisebb babának még nincs sem gyámja, sem TAJ-kártyája, holott
még aznap vissza kellett őt vinni a kórházba, amikor elhozták onnan, olyan beteg volt. Igaz, erről elfelejtettek nekik szólni.
Az új rendszer miatt egyébként jelenleg egyik gyermeknek sem ők a gyámjai, hanem három másik szakember. Az életük egy átjáróház, mindig megy hozzájuk valaki emiatt.
Ráadásul hiába az öt saját és a számos nevelt gyermek, Editnek is el kellett végeznie a nevelőszülői tanfolyamot. Még szerencse, hogy férje, Sándor már nyugdíjas, így otthon tudott addig maradni a kicsikkel.
A legnehezebb mégis az, amikor elkerülnek tőlük a gyerekek, akiket addig neveltek, és szerettek. Ilyenkor mindig új procedúra kezdődik, hogy ki jön, kit fogadnának szívesen. Ahogy ők is megjegyezték: a gyermekvédelem nem igazán tekinti partnernek a nevelőszülőket, még annyira sem, hogy rendes információkat adjanak az új jövevényről. Volt olyan gyermek, aki tízévesen még nem volt szobatiszta, de ez is csak utólag derült ki, és próbálkoztak olyannal is, aki tíz hónap alatt megjárt négy nevelőszülőt. Mit élhetett át szegényke ez idő alatt? – kérdik.
Márpedig a nevelőszülők nem nagyon válogathatnak a gyerekek között, mert ha túl sokszor mondanak nemet, egyszer csak nem kapnak gyereket, és ha nincs gyerek, nincs fizetés sem. Hogy mindent egybevetve mégis megéri-e? Hát, jut is, marad is, de csak a pénzért ezt nem csinálja az ember – mondják.
(Cikkünk minden szereplőjének megváltoztattuk a nevét.)
