„A kisbaba átadásakor mindenki sírt. Még én is, férfiasan bevallom”

Miért lettetek nevelőszülők?

Édesanyám is az volt. Megszoktam, hogy nálunk mindig sok gyerek van: az édestestvéreim és a nevelt gyerekek. Anyukám nem tett különbséget köztünk, nem éreztük soha, hogy minket jobban szeretne.
Nekünk a feleségemmel már megvolt a három sajátunk, 13, 8 és 6 évesek voltak, amikor épp anyunál voltunk, és felmerült bennünk, hogy akár mi is lehetnénk nevelőszülők. Éva, a feleségem is látta, hogy milyen az, amikor sok gyerek van a háznál.

Egy férfi nehezebben készül fel a gyerekvállalásra, mint egy nő. Hát még, ha más gyerekéről van szó! Neked hogy ment ez?

Valóban, az anyáknak más: van idejük felkészülni az anyaságra, náluk ez talán szívből jön, a férfiaknál pedig valami tudatalatti lehet. Nálam legalábbis.
Éva és én is apa nélkül nőttünk föl. Lehet, hogy azzal, hogy nevelőapa is vagyok, bizonyítom magamnak és a világnak, hogy annak ellenére, hogy nem volt apaképem, én jó apa leszek.

Apával lenni jó (Profimedia)

Máshogy viszonyulsz a nevelt gyerekekhez, mint a sajátjaidhoz?

Érdekes, de én sem teszek különbséget. Sőt, a saját gyerekeimmel talán szigorúbb is vagyok. A nevelt gyerekeknek nehéz volt a sorsuk, velük elnézőbbnek kell lenni. Igazából nem is tudnak a gyerekek felidegesíteni, lehetnek akárhányan. Nyugodt, csendes ember vagyok. Sokat dolgozom, örülök, ha itthon lehetek velük.

Milyen volt, amikor a gyerekek megérkeztek a családotokba?

Éva az SOS-nél végezte el a tanfolyamot. Tetszett neki, én pedig támogattam mindenben. Hamarosan meg is kaptuk az első két csecsemőt, akiket még ma is nevelünk. Nem vér szerinti testvérek, csak 4 hónap van köztük. Ma már óvodás mindkettő. Laura egyévesen került hozzánk, ő az egyetlen, akit – ahogy hivatalosan mondják – hazagondoztunk. Ő az a „börtönbaba”, akit édesanyja a börtönben szült, és mi lettünk a nevelőszülei az anya szabadulásáig. Évának nagyon sok türelemre volt szüksége abban az időben, sokat sírt a kislány, hiányzott az anyukája. Hiába tudtuk, hogy elkerül tőlünk, lelkileg nem tudtunk felkészülni rá. Az átadáskor mindenki sírt. Még én is, férfiasan bevallom. Büszke vagyok magunkra, hogy ezt együtt végigcsináltuk. Mamának és papának szólít minket a mai napig.

Itt nézheted meg Laura és nevelőszülei történetét: