Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

„Egy nevelőszülő maradjon csak nevelőszülő – ne akarjon örökbe fogadni!”

Felkavaró történet került nyilvánosságra múlt héten, amelyben egy nevelőszülő név nélkül mondta el, milyen érzéketlenül szakították el tőle a nála nevelkedő kislányt. A rendszer ilyen cinikus, vagy csupán rendszerhiba, ha valóban így történt?

Ha tisztában vagyunk is azzal, hogy egy nevelőszülőnél vagy gyermekotthonban élő gyermek milyen nehézségeken megy keresztül, milyen traumatikus élmény lehet vér szerinti szüleinek elveszítése – átmenetileg vagy örökre, azért mindig reménykedünk, hogy az őt körülvevő szakemberek a legjobbat akarják neki, és segítenek abban, hogy mielőbb kiegyensúlyozott életet élhessen. Az élet azonban mindig megmutatja azokat a helyzeteket is, amikor a történetben sem a józan ész, sem az empátia nem jut szerephez, a szálakat pusztán rendszerszabályok és ügyszámok mozgatják.

Nemrég az index.hu közölte azt a megrázó történetet, ahol arról számoltak be, hogyan vittek el alig pár óra alatt egy másfél éves kislányt nevelőszüleitől, akik annyira szerették, hogy az örökbefogadását tervezték. A ügyben semmilyen illetékes hatóság nem nyilatkozott eddig, azt sem tudni, indult-e belső vizsgálat, hibázott-e valaki. Ha egy átlagembert kérdeznénk, aki nem lát bele a gyermekvédelmi rendszer rejtett folyamataiba, biztosan olyan szavakkal jellemezné a történteket, mint kegyetlenség, szívtelenség, kiskorú veszélyeztetése. Bennem is azonnal ugyanaz a kérdés merült fel, mint oly sokakban rajtam kívül: ha egy nevelőszülő annyira megszeret egy általa nevelt gyermeket, hogy örökre maga mellett szeretné tudni, mint saját gyermeke, miért nem teheti meg? Miért nem élvez elsőbbséget teljesen idegen emberekkel szemben, ha nevelőszülőként már megfelelt a kisgyermek életében?

Négy és fél év után kellett búcsúznia

Nevezzük a következő hölgyet Erikának… Tizenkét éve dolgozik nevelőszülőként, harminchat évesen egy családi tragédia után döntött úgy, hogy szeretne másokon segíteni. Eddig összesen huszonnyolc gyermek fordult meg az otthonában: volt, akit a kórházból hozott haza, de már az első kapcsolattartáson vissza kellett adnia az édesanyjának, és voltak, akiket sikeresen örökbe adott, de olyan gyermeket is nevel, akinek csak ötödjére sikerült családot találni, mégis boldogan ment el, és azóta is tartják a kapcsolatot. Három saját gyereke már tudja, mi miért történik, hisz ebben nőttek fel. Ahogy meséli, neki is élt átmenetileg olyan kisgyermek a családjában, akivel olyan erős kötődése alakult ki, hogy megfordult a fejében az örökbefogadás, de a gyermek érdekében végül máshogy döntött.

„Az egyik kislány születésétől kezdve élt nálam, és négy és fél évesen ment örökbe épp a múlt héten, ez volt a leghosszabb idő, amit nálam töltött valamelyikük. Ilyenkor mindig először úrrá lesz rajtam a fájdalom, jól kisírom magam – mindazok ellenére, hogy tisztában vagyok vele, mi fog következni. Azt is tudom, hogy ők nem a mi gyerekeink, mi csak átmeneti állapot vagyunk az ő életükben, bár kötődünk hozzájuk, hiszen anélkül ezt nem lehet csinálni. Ha hazamegy az eredeti családjához, azért vagyok boldog. Ha örökbe megy, akkor annak örülök, hogy részese lehettem egy pár családdá válásának. Utána szinte azonnal jön a következő gyermek, mert kevés a nevelőszülő és nagyon telített a rendszer.”

Kötődünk hozzájuk, hiszen anélkül ezt nem lehet csinálni (Fotó: istock)

„Nehogy nevelőszülőként akarják megkerülni a várólistát”

A Benedetto Gyermekvédelmi Szolgálat folyamatosan keresi a potenciális nevelőszülőket, megszervezi a képzésüket, szakembereik kijárnak a családokhoz, segítik, támogatják őket. A gyermekek családból való kiemeléséről és elhelyezéséről azonban nem ők döntenek. Gál Beatrix, a szolgálat vezetője szerint a legtöbb esetben egészen jól tudnak kooperálni a gyámok, a tanácsadók és a nevelőszülők, de persze az is előfordul, hogy akik érintettek a gyermekek ügyében, nem mindig vannak egy véleményen, az örökbe adás pedig különösen érzékeny terület. A szakember szerint a mostani rendszer egyáltalán nem támogatja, hogy a nevelőszülő örökbefogadó szülővé váljon.

Az az alapfelfogás, hogy a nevelőszülő maradjon nevelőszülő. Egyfelől nem szeretnék, ha a nevelőszülők kikerülnének a rendszerből, másfelől azt sem, hogy a nevelőszülőséget arra használják az emberek, hogy az örökbefogadói listát megkerüljék. Míg egy örökbefogadó akár éveket vár egy gyermekre, a nevelőszülő azonnal „kaphat”. Az én tapasztalatom az, hogy aki nevelőszülőnek jelentkezik, elsősorban segíteni akar nehéz sorsú gyerekeken, nem pedig azt tervezgeti, hogy így kerüli meg az örökbefogadói sorban állást. Szerintem inkább arról van szó, hogy egyes esetekben olyan erős kötődés alakul ki – a gyermek részéről is – hogy szeretnék véglegesíteni ezt az állapotot.”

Aki viszont a gyermek sorsáról dönt, egyáltalán nem biztos, hogy jól ismeri a családot, a köztük lévő kapcsolatot, nem látja őket például a homokozóban együtt játszani. „Én mint a Szolgálat vezetője, maximálisan a gyermekek érdekében próbálok tenni, de ilyen helyzetekben gyakran kialakulhat nézeteltérés, hogy valóban az-e a gyermek érdeke, ahogy a hatóság határoz. A mi rendszerünkben évente nagyjából egy ilyen eset van, ami nem egy kezelhetetlen nagyságrend. Volt már, hogy kikérték a véleményünket, de olyan is volt, hogy nem. A legdurvább esetünk egy három és fél éves kisfiúval történt, ahol a nevelőszülő beadta az örökbefogadás iránti kérelmét, ennek ellenére reggel tízkor felhívták, hogy kettőkor ott vannak a gyermekért és külföldre viszik az örökbefogadók.… Nem volt időnk senkit felkészíteni: komplett csapattal mentünk, végzett pszichológus maradt a nevelőszülővel, hogy valahogy tartsa benne a lelket, a gyermek mellett pedig gyermekpszichológus volt. Mindent megpróbáltunk, de ez mindenképpen hatalmas trauma egy gyermek életében, amit a legjobb lenne elkerülni.”

Nem lehet származási kikötést tenni

A származás szempontja csupán azért merül fel a történet kapcsán, mert egy roma kislányról és roma nevelőszülőkről van szó a történet szerint, és annyit tudni, hogy ezek a gyerekek gyakrabban kerülnek külföldi családokhoz.

Itthon annak, ki egészséges, 0-3 éves korú, fehér bőrű gyermeket szeretne, akár három-öt évet is várnia kell – roma kisgyerekek esetében ez akár pár hónapra is lecsökkenhet. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy az örökbefogadó szülők legnagyobb része még mindig nem elfogadó a származással kapcsolatban. Persze nem baj, ha valaki őszintén elmondja ezt, hiszen csak azok tudnak kiegyensúlyozottan nevelkedni a családjukban, akiket feltétel nélkül elfogadnak.

A Romadopt szülői csoportnak indult, de az igény miatt gyorsan kinőtte magát a kezdeményezés. Gubcsi Judit ötletgazda, aki maga is örökbefogadó szülő, azért hozta létre és szervezi a mai napig a közösséget, mert sem az örökbefogadás, sem a nevelőszülőség témájában nem talált olyan szakmai támpontot, ami abban segítette volna a szülőket, hogy hogyan kezeljék az érintettek roma identitását.

„Nem létezik olyan, hogy »én nem akarok cigány gyereket«, ilyet Ma Magyarországon nem lehet kijelenteni, bár a várakozók nagy része szeretne származási kikötést tenni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy titkos, vagyis az állami rendszerben való örökbe adásnál a származást nem kutatják, így aki örökbe fogad, annak el kell tudnia fogadni a tényt, hogy a gyermekkel együtt a bizonytalan származás is együtt jár (sok esetben az apa eleve ismeretlen). Ilyenkor nem a vér szerinti gyermekünk helyett keresünk egy pótlékot, hanem örökbe fogadunk egy szuverén gyermeket. Egy vér szerinti csecsemőről sem látszik, hogy később lesz-e bármilyen betegsége, rendellenessége, és ez alapján nem válogathatunk. Kötelességünk gyermekeinket mindenestül elfogadni és támogatni, ezt vállaljuk szülőként – akár vér szerinti, akár örökbefogadó szülők vagyunk. Idáig eljutni azonban nem könnyű lelki folyamat, az örökbefogadásra való felkészülési időszak és a fokozatosság ezért is fontos.”

Egy gyermek akár sok-sok évre nevelőszülőnél ragadhat

Az SOS Gyermekfalvak Alapítvány egy világszervezet része, nevelőszülői hálózata körülbelül háromszáz gyermek számára tud átmeneti otthont biztosítani. Ahogy a szervezet minőségirányítási igazgatója, Szilvási Léna fogalmaz, nevelőszülőiket pontosan arra tanítják, hogy az átmeneti időszakban a hazagondozást vagy az örökbe adást támogassák a gyermekek életében, hogy végleges sorsuk minél előbb rendeződjön. Véleménye szerint furcsa, de az a jellemző, hogy ha egy gyermek jól kötődik a nevelőszülőjéhez, akkor a későbbi, úgynevezett átkötődési kapacitása is nagyobb lesz. Ezért fontos, hogy a rendszerben mindig olyan emberek dolgozzanak, akik a gyermek érdekeit képesek a maguké elé helyezni.

Fontos kérdés, hogy elválasszuk egymástól az örökbefogadó szülőt és a nevelőszülőt, hiszen évente nagyjából ötszáz gyermek kerül örökbefogadásra a rendszerből, ennél viszont sokkal többen várnak arra, hogy nevelőszülőknél helyezzék el őket. Egy nevelőszülőnél olykor egyszerre három-négy kicsi is nevelkedik, és ő nem tudja mindegyiket örökbe fogadni – az pedig nem fair a gyerekekkel szemben, hogy valakit közülük örökbe fogadnak, a többieket pedig nem. Az is igaz viszont, hogy a rendszer erős hiányosságokkal küzd. Gyenge pontja, hogy a gyerekek túl sokáig maradnak a nevelőszülői családoknál, sokan onnan kerülnek vissza a társadalomba.  Sajnos viszonylag alacsony a hazagondozások és az örökbe adások száma is.

Ezek nagyon fontos emberi kérdések, ezért lenne jó, ha a rendszer minél gyorsabban tudna dönteni arról, hogy véglegesen mi legyen a sorsuk. Jobban működő rendszerekben egyébként az állam korlátozza ezt az időt – fél évre, egy évre, legfeljebb kettőre –, és minden erőfeszítést arra fordít, hogy vagy hazakerüljön a kicsi, vagy örökbefogadó családra találjon, mert a bizonytalan helyzet hosszú távon érzelmileg megterhelő neki.

A gyerekek túl sokáig maradnak a nevelőszülői családoknál, sokan onnan kerülnek vissza a társadalomba (fotó: istock)

Az örökbefogadó szülő sem lehetne ennyire önző

Szilvási Léna szerint egy jól sikerült örökbefogadásnál az örökbefogadó család tudja enyhíteni az elválással járó fájdalmat, és ha nyitottak annyira, hogy a kisgyerek az „átkötődési időszak” után visszalátogasson, és tartsa a kapcsolatot a nevelőszülőjével, az a beilleszkedését is megkönnyíti új családjába. Amit semmiképp nem szabad: drasztikusan lerövidíteni az új családdal való ismerkedés folyamatát vagy egyszerűen kitörölni a múltját – az említett cikkben leírt történetben azonban – legalábbis az elmondások szerin – pontosan ez történik.

Azt gondolom, hogy ez egy súlyos rendszerhiba, amit nagyon fontos kivizsgálni, mert valószínűleg minden fél sérült ebben a történetben, és senki sem kapta meg a megfelelő segítséget. Amit a cikkből olvashatunk, úgy tűnik, hogy az érintett nevelőszülőknek ez az első ilyen esetük, nem volt még tapasztalatuk, nem tudható, hogy mennyit beszéltek velük erről, vagy láttak-e maguk előtt hasonló példát. Az örökbefogadók vágya érthető, hogy sürgetik a dolgot, de ez egy önző hozzáállás. Ilyenkor a gyereknek egyszerre szakad meg egy kapcsolata és kerül idegen környezetbe – ez dupla sérülés. Sajnos ilyen esetben további bonyodalmak is várhatók: lehet, hogy nem azonnal, lehet, hogy csak évek múlva, akár kamaszkorban vagy később, de komoly kockázatok elé kell néznek az örökbefogadó szülőknek ezzel a kisgyerekkel.

Tény, hogy egyetlen országszintű rendszer sem bír tökéletesen működni – hibák mindig is lesznek. Egy nevelőszülőt azonban – aki kemény és szívbemarkolóan nehéz munkájáért minden tiszteletet megérdemelne – soha nem szabadna cserben hagynia. Ha sok év együttélés után megtagadják tőle a szeretett gyerek örökbefogadását, a csalódottságát biztosan nem a rendszer további hű kiszolgálására fogja fordítani – tehát elvesztése nem akkor következik be, ha lesz egy saját, örökbefogadott gyereke, akivel mindketten boldogok.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top