„Nagyon nehéz ma Közép-Európában menekültnek lenni” – Hárdi Lilla pszichiáter

Magyarországon sokakban ellenérzéseket vált ki a „menekült” szó. A közhangulat sajnos ellenséges: egyrészt nagy hagyománya van nálunk az idegenek, a tőlük különbözők el nem fogadásának, másrészt a többség hajlamos valamiféle betolakodót látni a hozzánk érkezettekben, olyat, aki elveszi a munkát, az életteret előlünk, netán veszélyezteti a biztonságunkat (olyan is akad, aki egyenesen zárt intézménybe zárná őket, mint valami börtönbe). Ehhez képest a valóság az, hogy a menekültek jó része olykor egymagában több szenvedésen jutott túl, mint mi sokan együttvéve. Fantasztikus dolog, ha egy ország menedéket tud adni néhány ezer olyan embernek, akikre országukban az üldözés, a halál várna, és akik talán már el is vesztették a családjukat. Természetes, hogy az együttélés különféle emberek között sosem egyszerű, de ehhez bizony nem kell menekültnek lenni. Hogy el kell tartanunk őket? Nos, nem feltétlenül, hiszen mindenkinek az a vágya, hogy egyszer újra egészséges ember legyen, dolgozhasson, emberhez méltó életet éljen – és nem könnyű ez neki sem egy másik országban. De lássuk, sokszor milyen múltat hagytak magunk mögött azok, akik megalázó módon, éjszaka, árkon-bokron át, kisgyerekkel, vagy épp egy kamion rakterébe zsúfolva menekültek hozzánk, és hogyan képes segíteni rajtuk néhány elkötelezett magyar szakember.

Hárdi Lilla

Az emberkínzás annál hatékonyabb, minél fejlettebb technológiailag az emberiség. A kínzási módszerek olyan kifinomultak lettek, hogy az áldozatokon egyre kevesebb a látható sérülés, míg annál több a nehezen gyógyuló, fájdalmas lelki seb. Ezeket gyógyítja dr. Hárdi Lilla pszichiáter 1996 óta.

A Hárdi Lilla alapította Cordelia Alapítvány pszichiáterekkel, pszichológusokkal és nonverbális terapeutával, jogi szakemberekkel karöltve nyújt segítséget a Magyarországra érkező, kínzást vagy más súlyos traumát átélt menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak a jelenleg működő három menekülttáborban (más néven befogadó állomáson): Bicskén, Debrecenben, Békéscsabán.

A dán IRCT (International Rehabilitation and Research Council for Torture Victims – Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsa) 1992-ben a Magyar Tudományos Akadémián rendezett egy kis tudományos konferenciát, ahová azért küldte el főnöke Hárdi doktornőt, mert ő tudott angolul. Berzenkedett a gondolattól, hogy kínzásról lesz szó, ugyanakkor izgalmas emberi kalandnak tűnt, hogy a világ egyik leginkább sújtott embercsoportján, a politikai rendszerek által rendőrségen, börtönökben, háborús konfliktusokban szenvedő embereknek segítsen.

Az 1996-ban alapított Cordelia Alapítvány vezetője úgy tartja az Inge Genefke-díjat, egy egyszerű, nemes formájú vasdarabot a kezében, mintha madárfióka lenne. Egy viking tűzszerszám az. Az alapítók, a neurológus Inge Genefke és férje, a sebész Bengt Sorensen jó barátai, „szakmai szülei”, akik már idősek, így Hárdi Lilla azon kevesek közé tartozik, akiknek személyesen adták át a tudást. Bengt Sorensen azt súgta a pszichiáternő fülébe a díj átadásakor, hogy adja tovább a tüzet.

– Mi voltunk az úttörők, mi találtuk ki, mit is kell csinálni. Koppenhágában részt vettem képzésen, de kiderült, hogy a menekülttáborban minden másként alakul, mint ahogy a pszichiátriai ambulancián gondoltuk. Az ottaniak olyan betegek, akikké mi magunk is válhatunk, ha ennyi mindent átélünk. Máshogyan kell közelíteni hozzájuk. Igen súlyos testi-Ielki megaláztatást, embertelen bánásmódot éltek túl, a másodlagos kínzás áldozatainak a szemük láttára ölték, erőszakolták meg családtagjaikat. Tavaly 1050 betegből 360 volt kínzás vagy másodlagos kínzás áldozata a menekülők közül Magyarországon.

Hogyan definiálják a kínzást?

A kínzás egy ember szisztematikus, szándékos és tudatos bántalmazása egy másik ember által. A bizalom alapköveit mozdítja el, a személyiség alapvető tartóoszlopait rengeti meg, és a személyiség magvát darabokra töri.

A feladat tehát ezt, mint egy puzzle-t újra összerakni?

Igen, de kérdés, hogy ez a személyiség ugyanolyan szinten tud-e funkcionálni, mint a trauma előtt. Egy, a börtönben rendszeresen megerőszakolt muszlim férfi – a férfiak megerőszakolása legalább olyan súlyos probléma, mint a nőké – elveszti a férfiasságát, legalábbis a maga számára. Hogyan működik egy ilyen férfi tovább? A szexuális kínzásnak alapvetően az a célja, hogy a megalázás, a megfélemlítés elhitesse az áldozattal, hogy ő nőként vagy férfiként megszűnik létezni, többé nem talál örömet a szexuális életben, nem  tud gyereket szülni, vagy nem lesz többé férfi.

Vagyis a kínzással a jövő generációkat is büntetik?

A trauma átadódhat szavakkal vagy tettekkel, és egészségtelen működési módot alakíthat ki a következő generációkban. Előfordulnak láthatatlan hatások is: van, akinél öt-tíz év múlva jön elő, egy esemény hatására egyszer csak valami bekattan, megmozdul a lelkében.

Mindig tudni kell minél mélyebben, pontosabban, milyen szörnyűség történt?

Az a jó, ha tudjuk, mert akkor konkrét történetekkel lehet szembenézni és szembenézetni a beteget. Alapvető bizalom híján a bántalmazott nem mer kommunikálni, vagy nem megfelelő módon kommunikál. Mi szeretnénk, ha elhinné, hogy attól, hogy őt megkínozta a kínzója, a többi ember lehet még jó. Mi „átmeneti” személyek vagyunk: ha velünk kiépül a bizalom, talán továbbterjedhet más embertársakra. Nem könnyű, sokáig tart, olykor évekig. A cél, hogy ezek az emberek talpra álljanak, új hazájukban letelepedjenek, integrálódjanak, több szinten rendezetten működjenek.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem?

Egy trauma mélysége nem csupán a bántalmazás súlyosságától függ, hanem attól is, mennyire sérülékeny az áldozat. Van, aki jobban képes megküzdeni egy traumával, van, aki kevésbé. Ez sok mindentől függ. Függ például a befogadó ország lehetőségeitől. Mondjuk valaki a sikeres rehabilitáció után kilép a menekülttábor közegéből, nem talál munkát, és „retraumatizálódik”, vagyis ismét sokkhatás éri. Akkor dolgoztunk jól, ha ez nem eleveníti fel a régi traumákat, de ha sokáig nem kap munkát, lakást, ember legyen a talpán, aki ezt bírja. Nagyon nehéz ma Közép-Európában menekültnek lenni.

A befogadó állomás közege mennyire segíti a terápiát?

Nehéz, mert nagy a zsúfoltság, ahol sokan élnek együtt, ott nincs csönd, a traumatizált ember pedig gyakran ingerlékeny, nyugtalan, nem tud aludni, mert mások táncolnak, buliznak vagy épp összeverekszenek – mert konfliktusok, mint mindenütt, a táboron belül is elfordulnak. A lakók biztonságban vannak, de az egyenruhások félelmet kelthetnek bizonyos bántalmazott emberekben.Tojáshéjon járunk. A megkínzott áldozatok a poszttraumás stressz szindrómán (PTSD) túlmutató tüneteket is mutathatnak: úgynevezett flashback formájában a rossz élmény hirtelen bevillan, rémálmaik vannak, szoronganak, depressziósok, reszketnek, előfordulhat memóriazavar vagy paranoiába hajló bizalmatlanság is. Már a tekintetükön látni: egy kínzott áldozat egy időre tudja fixálni a tekintetét, aztán elkapja, nem tud hosszasan a szemünkbe nézni.

Volt olyan eset, ami hallatán feltette a kezét, hogy nem tudja, hogyan lehet megoldani?

Vannak olyan háborús szír vidékről érkezők, akiknek a családjuk ott maradt, ahol a megoldás lehetetlennek tűnik, és nekünk inkább megtartó, támogató funkciónk van. De ezt is nehezíti, hogy ő közben nézi az okostelefonján, hogy most fogják lebombázni a házat, aminek fürdőszobájába zárkózva ott a felesége és a három kislánya – merthogy ilyen is megtörtént. Erre mi is azt mondtuk, hogy uramatyám… Amit lehet, megteszünk, de volt olyan szír betegünk, aki csoportterápia közben kapta a hírt, hogy most lőtték le az anyját és a feleségét. Sírni sem tudott, sokkos állapotba került. A csoporttagok körbeülték és elkezdték vigasztalni. Megpróbáltak segíteni, amennyire ilyen helyzetben lehet. Talán itt ennyi a feladatunk: hogy hagyjunk időt, teret és lehetőséget a gyásznak.

Mondhatjuk, hogy a világ politikai mozgásait látja, csak egy másik nézetből?

Valahogy így. A világ politikai mozgásának lecsapódásaival találkozunk, áttételesen. Végigkísértük a boszniai, a koszovói menekülteket, a kilencvenes évek végén az afgánok első hullámát: nemes perzsa arcvonású, nagy tudású, művelt emberek érkeztek. Jött professzor a kabuli egyetemről és földműves is. Jöttek irániak, csecsenek, abházok, szomálik, avarok – a szőke, kék szemű, babaarcú asszonyok mindig mosolyogtak, miközben tragikus történetek álltak mögöttük. Most megint érkeznek afgánok, de ez a generáció szétcsúszott, a kábítószer világába nőtt bele. Rengeteg trauma érte őket, miközben a személyiségük éretlen – és az az éretlen személyiség is darabokra tört. Megijednek például a szilveszteri tűzijátéktól, mert a rakétákra emlékeztette őket, amiktől elmenekültek. Óriási kulturális élmény ezeket az embereket hallgatni, megismerni a szokásaikat, a legendákat, a hitet, hiedelmeiket. Egy mesevilág a maga borzalmaival együtt.

A megkínzott ember is mesél?

Sokan mesélnek, sokan nem. Aki nem tud mesélni, annak is őrzi a teste a traumákat, és a testet próbáljuk szóra bírni. Ebben segít a nonverbális terapeuta. Mindenkit az anyanyelvén szóIítunk meg, mi képezzük a tolmácsainkat, és eltérő módszereket dolgoztunk ki a különböző népcsoportokra. Sokan nem is láttak még pszichiátert, csak annyit mondunk, hogy doktorok vagyunk. Odajön hozzánk, és megkérdezi, megnéznénk-e a lyukas fogát. Visszakérdezünk, hogy más fáj-e. Kiderül, hogy fáj a feje, de talán nem a fogától, hanem a rémálmaitól. Ekkor elmeséli, miről szokott álmodni, és kezdjük felgöngyölíteni a szálat.

Gyerek betegeik is vannak?

Magyarországra kevés megkínzott kisgyerek érkezik. Ide többnyire traumatizált gyerekek jönnek, csonkolt családból, például a papa jön a kicsi gyerekkel, a mama otthon maradt a többivel, vagy útközben eltűnt. Nem tudják, hogy élnek-e, halnak-e, dermedt, bebábozódott állapotban léteznek, és nehéz a lelküket megszólítani. A gyerek ilyenkor átveszi a szülő szerepét, és mi megpróbáljuk a megbillent egyensúlyt helyreállítani. Egy nagyon helyes, nagyon értelmes afgán férfi például a hatéves kisfiával érkezett, súlyosan traumatizálódtak, mert az anya és a másik testvér eltűnt. Az apa depresszív állapotba dermedt, és a kisfiú etette. Ő ment el az ételért, kanalazta a szájába. Amikor átadta nekünk az apát terápiára, ő addig lement játszani az udvarra, és a játék abból állt, hogy lövöldözött… Egyéves terápiát küzdöttünk végig. A minap találkoztam a férfival, kicsinosítva, borotválva, fülig érő szájjal jött. Lakást bérelt, jól van, a gyerek végre oviba mehetett.

Ad katartikus élményt ez a munka?

A fájdalom maga nem ad katarzist. A gyanakvás, a bizalmatlanság, ami egy abnormális helyzetben (háború, börtön, kínzás, földrengés) a túlélést szolgálta, mára az egészséges működés akadálya. Ezt a fájdalmas képet felnyitjuk, és ha sikerül úgy megvilágítani, hogy ami ott az életét mentette, azzal itt baj van, és megpróbáljuk a figurákat újrarendezni: ez nagy revelációval jár.

Egy új világot mutatnak nekik? Vagy más szemüvegen keresztül nézik a régit?

Megkapják a saját világukat, egy másik világban. Nagy kihívások előtt állnak: asszimilálódjanak vagy sem, megtartsák az identitásukat vagy sem. Kint is vannak, bent is vannak. De egészséges személyként erről dönteni könnyebb és nagyobb élmény.