Teljesen téves azt hinni, hogy jót teszünk a gyerekekkel, ha megtanítjuk nekik, hogy számukra ismeretlen, vagy akár nagyon jól ismert embereknek adjanak puszit, vagy ölelgessék meg őket, annak ellenére, hogy ezt önszántukból nem tennék meg. Ezzel arra kényszerítjük őket, hogy hazudjanak érzéseikről, és a mindig is undok nagybácsinak hatalmas cuppanós puszit nyomjanak az izzadó arcára, vagy öleljék meg unokatestvérüket, akinek még egy jó szava sem volt hozzájuk.
Hazudj, fiam!
Ha arra kényszerítjük, hogy örömét fejezze ki egy számára nem kellemes ember felé, azzal nagyon rossz üzenetet közvetítünk. És mindezt miért? Hogy mi magunk ne kerüljünk kellemetlen vagy kényelmetlen helyzetbe. A helytelen üzenet pedig az, hogy ők maguk nem urai saját testüknek, egy idegen miatt olyasmire kényszerülnek, amit ők maguk nem szeretnének. Ez a későbbi társas kapcsolataira, serdülőkori barátságokra, szerelmekre nagyon rossz hatással lehet.
Csak engedéllyel!
Bármennyire is ártalmatlannak tűnik egy puszi, vagy egy ölelés, nem lehet elég korán megtanítani gyerekünknek, hogy senki nem nyúlhat hozzá a testéhez, senki nem mászhat bele a komfortzónájába, csakis az ő engedélyével. Ez ugyanúgy vonatkozik a szülők barátaira, mint a közvetlen családtagokra. Már egészen kicsi korban hagyjuk, hogy ő döntse el, kinek szeretne puszit, ölelést adni és ezáltal gyöngéd érzelmeket közvetíteni. Legközelebb segítsünk neki, ha éppen nincs kedve a nagyit csókolgatni és kérjük meg a felnőttet, hogy ő is tartsa tiszteletben a gyermek döntését.
