Bár New Yorkot már réges-rég vad és zabolátlan városként ismerjük, azért a nyolcvanas évek elején egy női ruhába öltözött férfi látványa az utcán még ott is képes volt felháborodást okozni. Ha valaki mégis megkockáztatta a dolgot, az volt a legkevesebb, ha kapott néhány primitív beszólást pár bunkó homofóbtól, rosszabb esetben megverték, legrosszabb esetben pedig elkapták a hatóságok, és betuszkolták egy elmegyógyintézetbe. Igen, ez is előfordulhatott akkoriban. Ez persze nem jelenti azt, hogy a városnak ne lett volna már akkor is egy meglehetősen színes és aktív drag queen színtere, csakhogy ez a színtér a nagy többség számára láthatatlan maradt, ugyanis nagyrészt underground éjszakai klubokba szorult. Az ott mulatók nem is szívesen jöttek ki a fényre: ha a környezetük számára kiderült, hogy mivel töltik az estéiket, szinte garantálható volt az állásuk elvesztése, ahogy az is, hogy a városban a szexiparon kívül máshol nem számíthatnak fényes jövőre.
Ki a fényre
Az összes transzvesztita hely közül a nyolcvanas évek elején az East Village-i Pyramid Club volt a legnépszerűbb (bármily hihetetlen, a hely még ma is létezik és üzemel), ahol a szcéna olyan legendás alakjai szórakoztak, mint RuPaul vagy Lady Bunny, aki többek között arról is ismert volt, hogy a többi drag queennel ellentétben ő a hétköznapokban is a teljes női szerelésében, a parókájában és a vad sminkjében járt-kelt. A fordulat ’84 nyarán következett be, amikor Lady Bunny öt meglehetősen ittas társával fényes nappal, teljes dragkosztümben poénból kivonult a Pyramid Clubból, hogy meg se álljanak a közeli Tompkins Square Park szabadtéri színpadáig.
Wigstock, New York, 1993 (Fotó: Getty Images)
A színpadra felmászva aztán hatalmasat buliztak, és előadták azokat a produkcióikat, amikkel éjszakáról éjszakára elkápráztatták a Pyramid Clubba érkezőket. A közönségük mindössze néhány arrafelé tébláboló hajléktalanból állt, de így is fantasztikusan érezték magukat: az energia ott volt, már csak a profi hátteret és a nézőket kellett hozzátenni. Persze a részegen született ötletekről másnapra rendre kiderül, hogy nem is olyan jók, de Lady Bunnyt egyszerűen nem hagyta nyugodni egy saját drag queen fesztivál gondolata. Azt gondolta, hogy hatalmas poén lenne egy underground szubkultúrát felhozni a fényre, és megismertetni a New York-i emberekkel. Elkezdte a szervezést, egymaga szerezte be az összes engedélyt, és egy évvel később, 1985 nyarának végén meg is rendezték az első hivatalos Wigstock fesztivált a Tompkins Square Park színpadán.
Növésben
Az, hogy igény volt egy hasonló rendezvényre, gyorsan megmutatkozott. ’85-ben ezren mulattak a parkban, két évvel később már ötezren, és ez a szám évről évre olyan dinamikusan nőtt, hogy 1995-ben már ötvenezer (!) ember tombolt a tátikázások, élő zenés fellépések és szórakoztató extremitások egyvelegéből álló, egyedi hangulatú show-ra. Ami eleinte egy kevesek által ismert szubkultúra ünnepsége volt, hamar igazi eseménnyé vált. A közönségben megjelentek a korabeli nagy lapok kritikusai is, akik jellemzően oltári szórakoztató, túlpörgetett camp műsorként írták le mindazt, amit láttak, és a pozitív kritikák hatására a következő évben még annál is többen jöttek az egynapos, egy színpados fesztiválra, amely lassan, de biztosan fejlődött.
Lady Bunny a 93-as Wigstockon (Fotó: Steve Eichner/Getty Images)
Öt év kellett ahhoz, hogy mobilvécékkel szereljék fel a rendezvényt (elképzelni sem akarom, hogy előtte a közönség hol végezte el a dolgát…), és 1989 volt az első olyan év, amikor a Wigstocknak (amely egy hirtelen ötlettől vezérelve Woodstock után kapta a nevét) már főszponzora is akadt – bár nem egy nagynevű multi, hanem egy emelt díjas transzvesztita telefonszexvonal (Chicks with Dicks) formájában.
Az AIDS és Giuliani
A rendezvény kívülről ugyan óriási sikertörténetnek tűnt, hiszen évről évre nőtt a látogatók száma, ám Lady Bunny és társai belülről már korántsem érezték annyira sétagaloppnak a dolgot. Megjelenése után az AIDS tornádóként söpört végig a transzvesztitaközösségen, sorra szedve az áldozatait. Az engedélyeztetés a növekvő tömeg miatt egyre problémásabbá vált, a szponzorok pedig nem álltak sorba azért, hogy egy ilyen extrémnek tartott rendezvényhez adják a nevüket és pénzüket.
A ’94-es Wigstock közönsége (Fotó: Barbara Alper/Getty Images)
Még nagyobb nehézségeket hozott 1994-ben a konzervatív nézeteket valló Rudy Giuliani polgármesterré választása. A republikánus polgármester nemcsak a bűnözőkkel szemben volt könyörtelen, hanem New York egész éjszakai életét célba vette, ideértve a drag queenek által látogatott klubokat is: a rendőrök gyakran jártak razziázni ezekre a szórakozóhelyekre, és gyorsan megtalálták az okokat a bezárásukra. De Giuliani célpontjai között volt a Wigstock is – a polgármester azt gondolta, hogy ha sikerül kiszorítani a megszokott helyéről, azzal végleg betehet a fesztiválnak. A terv azonban nem vált be: a manhattani kikötőbe áthelyezett Wigstock továbbra is népszerű maradt, sőt egyre több olyan sztárfellépő (Debbie Harry, Boy George, a The B–52’s) jelent meg a színpadon, akik nem tartoztak szorosan a drag queen szubkultúrához, egyszerűen csak szimpatizáltak vele.
A Wigstocknak vége
Végül a Wigstockkal nem Giuliani, hanem a megváltozott korhangulat végzett. Az utolsót 2001-ben tartották, bő egy héttel a szeptember 11-i terrortámadások előtt – egy évvel később már lehetetlen vállalkozásnak tűnt összehozni egy ilyen szabad szellemiségű fesztivált a sokkal zárkózottabbá vált városban. Persze ez csak az egyik ok: ettől még egy év kihagyás után folytatódhatott volna a Wigstock. Ennél sokkal nagyobb problémát jelentett, hogy a város kezdte elveszíteni a bohém jellegét.
Minden egyre drágábbá vált, a kis, sokszor családi tulajdonban lévő üzleteket elkezdték kiszorítani az üzletláncok, és azok, akiknek és akikről a Wigstock szólt, szép lassan azon kapták magukat, hogy már nem engedhetik meg maguknak, hogy abban a városban lakjanak, ahol a szubkultúrájuk kivirágzott. Az underground szórakozóhelyekből már csak mutatóban maradt néhány, a transzvesztiták pedig lassan, de biztosan kiszorultak a városból. Bár voltak próbálkozásai, Lady Bunny néhány év múltán belátta, hogy a Wigstocknak és vele együtt egy korszaknak vége New York életében.
Még egy esély
Bár a fesztivál véget ért, mégsem múlt el nyomtalanul. A drag queeneket láthatóvá tette a többségi társadalom számára, így az sokkal elfogadóbb lett az irányukban, és innen nőtt ki az a RuPaul is, aki a RuPaul – Drag Queen leszek! című, sok évad óta futó, realitybe oltott tehetségkutatójával a mainstreambe emelte ezt a szubkultúrát, hogy aztán az kitermelje a saját celebjeit is, akik már nem csak a bennfentes körökben ismertek.
Lady Bunny és Neil Patrick Harris (Fotó: Bruce Glikas/Getty Images)
Lady Bunny azonban sosem tett le teljesen arról az álmáról, hogy újra megvalósítsa a Wigstockot. Erre végül tavaly szeptember elején kerülhetett sor, és Neil Patrick Harris (Így jártam anyátokkal), valamint az élettársa, David Burtka segítségével sikerült is a hamvaiból feléleszteni a fesztivált. Óriási örömünnep volt, még maga Harris is fellépett a Hedwig és a mérges csonk-beli dalaival és kosztümjével. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez csupán egyszeri esemény volt-e, vagy újra minden évben lesz Wigstock, de egy biztos: az idei évre mostanáig nem jelentették be a fesztivált. Pedig jókedvre, campre és egy hihetetlenül színes szubkultúra összetartozásának örömünnepére Trump Amerikájában is biztosan lenne igény.
A Wigstock fesztivál történetét bemutató Paróka című dokumentumfilm már látható az HBO GO kínálatában.
