A rossz fizetés és a kedvezményeik elvesztése miatt egyre elégedetlenebbek a magyar tűzoltók – írja a 24.hu. A Hivatásos Tűzoltók Szakszervezetének elnökségi ülésén azt mondták, míg korábban biztos megélhetést nyújtó „király melónak” számított tűzoltónak lenni, ma éhbérért kockáztatják az életüket munka közben – és ráadásul még a kedvezményeiket is elvették.
Életeket mentenek, mégis méltatlan körülmények között kell dolgozniuk (Fotó: MTI / Varga György)
Egy átlagos vonulós tűzoltó huszonnégy-negyvennyolcazik, vagyis egy nap szolgálat után két pihenőnapja van. Legalábbis elméletben, mert ha úgy jön ki a beosztás, se hétvégéjük, se ünnepnapjaik nincsenek, ráadásul a civileknél megszokott negyven helyett náluk negyvennyolc óra a munkaidő.
A lap szerint sokan rákényszerülnek, hogy a pihenőnapjaikon is „fusizzanak”: vannak, akik az építőiparban, vannak, akik a vendéglátásban, a mezőgazdaságban vagy más területeken próbálnak egy kis pluszpénzt keresni. Ráadásul 2010-ben eltörölték az egyenruhások korkedvezményes nyugdíját is – nem csoda, hogy a lánglovagok egyre elégedetlenebbek, és sokan, ha tehetik, más, nyugalmasabb munka után néznek.
A 24.hu tudósítása szerint a tűzoltókat mégsem a rossz fizetés vagy a kedvezményeik megvonása, hanem a nevük elvesztése borította ki a leginkább. „A tűzoltó évszázadok óta tűzoltó, ha tűz üt ki, ma is tűzoltóért kiáltanak az emberek, s nem katasztrófavédőért. Ehhez képest úgy fosztottak meg bennünket a nevünktől, ahogy egy elítélttel teszik a börtönben meg a koncentrációs táborban. Megemészthetetlen, hogy a zubbonyunkon nem az olvasható, hogy TŰZOLTÓSÁG, hanem az, hogy KATASZTRÓFAVÉDELEM” – kesergett egyikük.
A megváltozott riasztási renddel sem tudnak kibékülni. Mint mondják, a 2012-es változtatás előtt a segélykérő hívások még a legközelebbi tűzoltó laktanyába futottak be, ahol egy tapasztalt ügyeletes tiszt kezelte őket. „Az ügyeletes ismerte a környéket, a szlenget, nem tévesztette össze az alvéget a felvéggel, az iskolát az óvodával, az ötlépcsős kocsmát a hatcsöcsű fogadóval, tudta, hol van aszfalt, s hol csak földút, ahol esőben elássa magát az autó – magyarázta egy tűzoltó. – Föltette a szükséges kérdéseket, kiszűrte a telefonbetyárkodókat, közben a másik kezével emelte a belső telefont, leszólt a körletbe, meghatározta a riasztási fokozatot, vagyis azt, hogy hány autóval hány ember vonuljon, s míg a kollégák beleugrottak a védőruhába, vázolta, mire ügyeljenek, melyik utcán hajtsanak be stb. És a hívástól számított öt percen belül már az utcán robogott a szirénázó szer.”
Ezzel szemben most a következő a helyzet: „A polgár immár a 112-t pötyögi be, ami az ország két tevékenységirányítási központja egyikében, Miskolcon vagy Szombathelyen csöng, illetve, ha régi beidegződéstől vezetve a 105-öt üti be, az is e két város valamelyikében jelez. A hívást olyasvalaki fogadja, aki sose látott tüzet, s könnyen lehet, hogy azt a települést sem látta, ahonnan a hívás jön.”
A diszpécser ezek után egy papírlapról felolvassa a protokollkérdéseket, a válaszokat rögzíti, majd hívja az illetékes megye műveletirányítási központját, átadja az adatokat az ottani kollégájának, aki ezután riasztja a bejelentéshez legközelebbi tűzoltólaktanyát, és átadja az információkat az ügyeletesnek. „Aki, s innentől ismerős az algoritmus, leszól a körletre, lánglovagok rúdra, azbesztbe, s gyia. Úgy tíz perc késéssel.”
