Amikor 1991 februárjában Szaddám Huszein iraki diktátor csapatai az amerikai és brit hadsereg vezette koalíciós erők támadásai elől menekülve kivonultak a megszállt Kuvaitból, több száz olajkutat robbantottak fel. Több mint hétszáz kút égett; az alacsonyabban fekvő területeken olajtavak és olajjal teli árkok is lángba borultak. A felperzselt föld taktikáját alkalmazó irakiak a kutak mellett olajtározókat és finomítókat is megrongáltak. A becslések szerint 1991 januárja és novembere között közel egymillió hordónyi nyersolaj semmisült meg.
„Az iraki katonák szisztematikusan gyújtották fel az olajkutakat. A csőfejekre robbanóanyagot szereltek, aztán tankokkal homokot toltak rájuk, hogy minél nagyobb legyen a robbanás – mondja Székely Szabó Tamás, a MOL kitörésvédelmi csapatának vezetője, aki a Kuvaitban dolgozó magyar kontingenssel maga is részt vett a kutak oltásában. – Az amerikai szakemberek közvetlenül az iraki megszállók kivonulása után elkezdték az oltást, de nem haladtak olyan ütemben, ahogy a kuvaiti kormány szerette volna, ezért kiírtak egy pályázatot a mentésre és a kármentesítésre. Ezen mi is elindultunk; sikeresen, ’91 szeptemberében utaztunk ki a háború dúlta közel-keleti országba.”
Kuvaiti férfiak nézik a lángokat a távolból (Fotó: Robert van der Hilst/Corbis via Getty Images)
„Még a lift elektronikáját is elvitték”
Az Öbölháború okozta ökológiai katasztrófa megakadályozására, enyhítésére igazi nemzetközi összefogás született, több mint tíz ország huszonhét mentőcsapata vonult ki a kuvaiti tüzekhez. A magyarok tizenegy olajkút oltásában segédkeztek, eleinte igen nehéz körülmények között kellett dolgozniuk. „Nagyon kemény munka volt, rengeteg embert mozgatott meg; nagyon sok pénzt és erőforrást emésztett fel a misszió. A munkakörülmények is nehezek voltak: az egész országot elaknásították, szanaszét hevertek az elhagyott tankok, harci járművek, eszközök, lőszerek. Eleinte a kikötőt és a repteret sem lehetett használni – nem véletlen, hogy az első segítő csapatok Szaúd-Arábián keresztül érkeztek az országba.”
A szakembereknek szinte megoldhatatlan feladatokkal kellett szembenézniük. „Naponta több millió hordónyi olaj ömlött ki a felszínre, Kuvaitban voltak olyan kitermelő egységek, amelyek – normális üzemmenet mellett – akár napi negyvenezer barrelt is felhoztak. A felszíni mélyedésekben hatalmas olajtavak gyűltek össze; aztán ott voltak a »gusherként« emlegetett kutak is, amelyek be sem lobbantak, mert a közelben lángoló létesítmények annyi oxigént emésztettek fel, hogy nem maradt elég az égéshez – magyarázza Székely Szabó Tamás. – Olyan helyen is dolgoztunk, ahol a normális 21 százalék helyett kevesebb mint húsz százalék volt a levegő oxigéntartalma, ráadásul a mérgező kén-hidrogén gázok és a szén-dioxid miatt sokszor csak komoly védőfelszerelésben közelíthettük meg a munkaterületet.”
Kanadai és amerikai tűzoltók dolgoznak a kuvaiti olajmezőn (Fotó: Per-Anders Pettersson/Getty Images)
Az olajmérnök azt mondja, a legmegterhelőbb mégsem ez volt, hanem az, hogy az iraki hadsereg kivonulása után is nap mint nap szembesülniük kellett a háború borzalmaival. „Volt egy kis, olajban gazdag ország, békésen élte az életét – aztán lerohanták, és kifosztották. Teljesen; abban a bérelt házban, ahol laktunk, például azért kellett lépcsőznünk, mert még a lift elektronikus berendezéseit is elvitték.”
Jóvátehetetlen környezeti katasztrófa történt
Szaddám hadseregének szabotázsakciói komoly környezeti katasztrófát okoztak. Egyes szakemberek – köztük a világhírű amerikai tudós, Carl Sagan – egyenesen attól tartottak, hogy az égő kutak füstje hónapokra beterítheti az északi félteke jó részét, és a Tambora vulkán 1815-ös kitöréséhez hasonlóan nukleáris telet okozhat.
Szerencsére, ezek a jóslatok nem váltak be: a nukleáris tél elmaradt – de a Perzsa-öböl országai így is nagyon megsínylették a történteket. A térségben hetekig nem látták az emberek a napot a sűrű, fekete füsttől, és több nagyvárosban – köztük Dhahranban és Rijádban is – napokig tartó szén- és koromeső hullott.
A kiömlött olaj még nagyobb károkat okozott. Kuvaiti becslések szerint a megrongált kutakból 25-50 millió hordónyi olaj ömlött ki, amely a homokkal keveredve az ország öt százalékát beterítette. A szennyezett területeket éveken keresztül próbálták megtisztítani – a helyi tudósok még speciális petróleumlebontó baktériumokat is bevetettek –, de nem jártak teljes sikerrel: sok helyen helyreállt ugyan a vegetáció, de a homok mélyrétegeibe ivódott olaj ma is komolyan veszélyezteti a kis sivatagi ország amúgy is szűkös édesvízkészleteit.
„A saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen rombolást tud végezni egy ostoba diktátor által kirobbantott konfliktus.”
Mivel Kuvait tele volt aknákkal, a kitöréselhárítók is csak a tűzszerészek nyomában haladhattak. „Minket arra oktattak, hogy ne nyúljunk hozzá semmihez, amit még nem vizsgáltak át a hadsereg szakemberei, mert nem tudhattuk, hogy mi robban fel a kezünk között. Drukkos meló volt: a tűzszerészek nem tudták igazán megközelíteni a kutakat, így aztán mi sem tudhattuk biztosan, milyen problémákba szaladhatunk bele. Szerencsére a világ egyik legnagyobb projektvállalata szervezte a küldetést, így ahogy telt az idő, mindig egy kicsit jobb körülményeket tudtak teremteni nekünk. Kaptunk munkagépeket, telekommunikációs berendezéseket, térképeket. Mert kezdetben térképeink sem voltak: kis túlzással oda mentünk, ahol nagyon füstölt valami.”
Egy kanadai tűzoltó a nagy kuvaiti Burgan-olajmezőn (Fotó: Per-Anders Pettersson/Getty Images)
Az olajmérnök azt mondja, élete egyik legnagyobb kalandja volt a kuvaiti olajmezők oltása. „Nagyon sok szakmai tapasztalatot szerezhettünk, hiszen a legjobb well-control szakemberekkel dolgozhattunk együtt. Sok új oltási technikát is megtanultunk, amiknek aztán a MOL kitermelési területein végzett munkánk során is nagy hasznát vettük – fejtegeti. – Persze jó érzés volt az is, hogy helyt tudtunk állni; az ember egy ilyen helyzetben sok mindent megtud magáról: arról, hogy mire képes, hogy milyen problémákat, feladatokat tud megoldani. Izgalmas dolog volt – már csak azért is, mert az én korosztályom már nem ismerte a háborút; de Kuvaitban a saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy milyen rombolást tud végezni egy ostoba diktátor által kirobbantott konfliktus.”
Elfújta a tüzet a „nagy szél”
A magyar különítmény egy speciális oltóeszközzel, a Big Winddel vonult ki Kuvaitba. „1968-ban volt az Algyő 168-ason egy nagy kitörés. Éppen a karácsonyi időszakban történt; végül szovjet szakemberek bevonásával, két MIG 15-ös vadászgép sugárhajtóművévnek bevetésével tudták eloltani a lángoló kutat. Igazából ez volt a magyar kitörésvédelem kezdete. Először ZIL-alvázra szerelt turbinákat használtunk az oltáshoz; később a nagyobb teljesítmény és a tüzek jobb megközelíthetősége érdekében már tankalvázakra szerelték ezeket a berendezéseket. A két turbinával felszerelt Big Wind első prototípusa a Kőolajkutató Vállalat, a Kecskeméti Katonai Repülőgépgyár és a Budapesti Műszaki Egyetem repüléstechnikai intézete együttműködésében született meg, mérnökeik hosszú évek munkájával építették meg ezt a berendezést. Fontos tudni, hogy ez nem a kuvaiti katasztrófa elhárítására készült, hanem a magyar kitöréselhárítás eszköztárát szerették volna vele bővíteni.”
Fotó: Per-Anders Pettersson/Getty Images
A tervezőknek komoly mérnöki problémákat kellett megoldaniuk. „Ezt a két hajtóművet nem arra tervezték, hogy egy helyben álljanak, hanem arra, hogy több száz kilométer per órás sebességgel lökjenek előre egy vadászgépet. Ebből kellett egy tűzoltó szerkezetet kreálnunk: a turbinák kipufogógázait használtuk fel az oltásra, amelyek oxigénszegény környezetet teremtettek, és így képesek voltak arra, hogy leszakítsák a tüzet az égő olajkutakról – tulajdonképpen elfújták a lángot. Ráadásul a kipufogógázokat még percenként tizenöt-húszezer liter vízzel is dúsítottuk, ami egy hatalmas hűtőfelületet képezett, lehetővé téve, hogy megakadályozzuk a visszagyulladást.”
A Big Wind a hazai kitöréselhárítás egyik legsikeresebb eszköze lett. Külföldi cégek is másolták a technológiát; de Kuvait után csak ritkán kellett bevetni. „Magyarországon szerencsére egyre ritkábbak a kitörések, ’91 után talán háromszor használtuk a berendezést éles helyzetben.”
A magyar katasztrófaelhárítók elitcsapata tucatnyi ember életét mentette meg
Az elmúlt napokban felröppent a hír, hogy magyar tűzoltók mennének Brazíliába az Amazonas-menti erdőtüzeket oltani. „Valójában csak annyi történt, hogy a hazai bajtársak egy videóüzenetben szolidaritást vállaltak brazil kollégáikkal – mondja Mukics Dániel őrnagy, a Katasztrófavédelem szóvivője, hozzátéve: nem valószínű, hogy a közeljövőben magyar egységek menjenek a dél-amerikai országba oltani. – Ehhez az kellene, hogy Brazília az EU-n, a NATO-n vagy az ENSZ-en keresztül hivatalosan felkérje a magyar szakembereket a segítségnyújtásra. Ilyesmi ritkán történik – különösen két, egymástól ennyire távol fekvő ország esetében.”
A nemzetközileg elfogadott alapelvek szerint elsőként mindig az egymással szomszédos, illetve azonos kontinensen lévő országok nyújtanak segítséget egymásnak. A magyar katasztrófavédelem elit alakulata, a HUNOR (Hungarian National Organisation for Rescue Services) például a 2014-as szerbiai árvíz mentési munkálataiban is részt vett, helikopteres csapataik tucatnyi ember életét mentették meg:
A HUNOR a Fővárosi Központi Rendeltetésű Mentőszervezetből fejlődött ki. Ez volt a világon az első ENSZ Insarag (Nemzetközi Kutató és Mentési Tanácsadó Csoport – a szerző) által minősített nehéz kategóriájú mentőcsapat. A különítménynek 172 tagja van, és nyolc keresőkutyával dolgoznak: elsősorban a földrengések, gázrobbanások utáni mentési munkálatokban, a romok alá szorult emberek felkutatásában vesznek részt – ez a specialitásuk. Nem csak külföldön, itthon is segítenek, ha kell. „Néhány éve volt egy gázrobbanás a harmadik kerületi Tímár utcában, amikor egy lakóház teljesen összedőlt, itt is a HUNOR-t vetettük be.”
