A címben foglalt kérdést, némileg kibővítve, akár úgy is feltehetnénk, hogy:
mi a közös Szaddám Huszeinben, Elmóban, a Mikulásban és Stevie Wonderben?
Bár ez kicsit úgy hangzik, mintha valami nagyon rossz vicc bevezetője lenne, biztosíthatunk mindenkit, hogy ilyesmiről szó sincs; és még csak nem is az a helyes válasz, hogy mind a négyen elég jellegzetes szőrzetet viselnek (vagy viseltek) a fejükön. Ám mielőtt még jobban elmerülnénk ebben az érdekes témában, azért gyorsan vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről, hogy egyáltalán kikről is van szó:
- Szaddám Huszein (1937-2006): tömeggyilkos iraki diktátor és háborús bűnös, Sztálin legjobb közel-keleti tanítványa, egy időben a szabad világ első számú ellensége. Szabadidejében romantikus regényeket írt.
- Elmo: A Szezám utca legnagyobb sztárja, minden óvodás és örök óvodás kedvence, egy fejhangon kommunikáló, cuki, piros bábfigura. Önmagáról rendszerint egyes szám harmadik személyben beszél, ami bizonyos profetikus tekintélyt kölcsönöz a szavainak.
- Mikulás: Az egyik hagyomány szerint szentéletű ókori püspök Kis-Ázsiából, a másik szerint pedig egy jókedvűen hahotázó, javakorabeli férfi, aki repülő rénszarvasok vontatta szánon közlekedik.
- Stevie Wonder: afroamerikai énekes, multihangszeres, dalszerző, producer, a soul és úgy általában: a popzene egyik nagy innovátora. Születése óta vak, legjobb lemezét a fotoszintézisről írta (tényleg).
Milyen különböző karakterek, és milyen különböző életutak: az egyik lerohanja Kuvaitot, amíg a másik énekelve tanítja az ábécét. Ráadásul Elmót és a Mikulást – legyenek bármily rokonszenvesek – azért nem is mernénk teljes bizonyossággal valós személynek nevezni. Elmo talán nem is személy. Azonban mégis akad egyvalami, ami összeköti őket. Ugyanis mind a négyen abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy
megkapták Detroit városának kulcsát.
És hogy mivel érdemelték ki? Elmo beteg gyerekeket szórakoztatott egy helyi kórházban, a detroiti születésű Stevie Wonder a város zenei örökségéhez járult hozzá jelentős mértékben, a Mikulás meg – hát miért is ne kapott volna? Hisz a Mikulást mindenki szereti.
Szaddám esete már némileg szokatlanabb. Ő nem látogatott beteg gyerekeket, és nem is szerzett örökzöld slágereket a hetvenes években: viszont 1979-ben, friss elnökként, nem sokkal azelőtt, hogy az Egyesült Államokkal nagy egyetértésben kirobbantotta volna az irak–iráni háborút, gratuláló táviratot kapott a detroiti káld katolikusok egyik vezetőjétől, Jacob Yasso tiszteletestől. Mire cserébe a diktátor, aki amúgy is előszeretettel támogatta a káld közösségeket, nagyvonalúan küldött a detroitiaknak 250 ezer dollárt. Yasso aztán rátett még egy lapáttal, és kijárta a polgármesternél, hogy a detroiti káld katolikusoknak tett szolgálataiért Szaddám megkapja a város kulcsát, amelyet aztán személyesen vitt el neki Bagdadba. Az iraki elnök vörös szőnyeggel várta a látogatókat a palotában, és még plusz 200 ezer dollárt adományozott Yasso egyházának, szóval minden bizonnyal értékelte a gesztust.
Így kapta meg tehát a huszadik századik egyik legszörnyűbb diktátora egy olyan város kulcsát, ahol soha nem járt. Mondjuk Detroit eleve rém izgalmas hely: az ötvenes évekig virágzó ipari központ és az amerikai autógyártás fellegvára volt, azóta pedig jobbára festőien pusztuló szellemváros és posztapokaliptikus díszlet, ezenkívül pedig a soul, a punk és a techno szülőhelye. Szóval ilyen pedigrével érthető, hogy a detroitiak nem adják csak úgy oda akárkinek a városkulcsot. Ahhoz minimum Szaddám Huszeinnek vagy Elmónak kell lenni.
Vagy Stevie Wondernek, akitől itt van egy csodás dal a végére:
Kiemelt képek: Scott Peterson/Getty Images; Paul Zimmerman/WireImage