Néha esténként visszanézem a gyerekeim régi fotóit, és a szívem szinte csordultig telik fájdalmas nosztalgiával. Emlékeimben arany fények ömlenek be az ablakon, lágy koszorúba vonva a lányaim haját, ahogyan pici kezükkel gyurmáznak, rajzolnak a kis piros asztalon. Ma már mindez a múlté. Kinőtték a régi gyerekjátékokat, ahogyan az apró fodros ruhácskákat és a szalagos lakkcipőt. Hamarosan ez a lakás is kicsi lesz nekik, és engem is kinőnek.
Felidézem a múltat, ami az emlékeimben mindig tökéletes. Ahogyan nevettünk, játszottunk, hancúroztunk. Most iskola van, hajtás, elfoglaltság és különórák, és szürke, fénytelen nappalok. Messze vannak már az aranyidők. Eltűntek az idő forgatagában, olyan gyorsan, hogy szinte fel se tudtam fogni, most kellene élveznem, ami adatott, és amit kaptam.
Mosoly és karikák a szem alatt
Persze ha jobban belenézek a képekbe, látom a hajsza karikáit a szemem alatt, a vasalatlan ruhák tömegét a fotelben, a rumlit a lakásban. És tudom, hogy a gyerekeim se voltak tökéletesek. Nem aludtak, nem ettek, mindent szétpakoltak. Alig vártam, hogy végre nagyobbak legyenek. Hogy tudjanak ülni, járni, lehessen velük beszélgetni, kirándulni, elmagyarázni az élet nagy dolgait. Aztán persze eljött minden, amire vágytam – de a büszkeség és az öröm mellett mindig ott volt a szomorúság is. Mert nem csak nyertem valamit, de el is vesztettem az életem egy darabját, ami soha nem tért vissza.
De hát ilyen a szülőség – mindig a búcsúról szól. Az első pillanattól kezdve. Amint megjelenik az a két kicsi csík a teszten, azonnal búcsút inthetünk a régi életünknek, a régi ruháinknak, cipőinknek (játszótérre magassarkú? ugyan). Innen kezdve nincs többé én – csak a mi létezik. Felelősség, tervek, vágyak – és a várakozás. A kisbabára.
A nap, amikor végre megérkezik, maga a tökély. De szinte minden friss anya elnyom azért egy csepp könnyet is, amikor az üres hasára teszi a kezét. Igen, vége van. Elszakadtunk egymástól, és ez a távolság mostantól napról napra csak nő.
Az első búcsú…
Az első búcsú után pedig jön a többi is, szépen, sorban egymás után. Bár a barátnőknek büszkén újságoljuk, hogyan győzi le gyermekünk a babaállapot kötöttségeit, és kezd forogni, kúszni-mászni – de közben fáj is, hogy eltűnik a fogatlan babamosoly és a hurkák a csuklójáról. Vége egy korszaknak, a babás évek keserédes idilljének.
Nem mondom, a fejlődés az csodálatos. Nincs izgalmasabb annál, mint figyelni, ahogyan az apró, magatehetetlen csecsemő igazi egyéniséggé érik, akinek lassan, a következő hónapok, évek alatt elkezd kibontakozni a személyisége. Az érdekes kis szokásai, a nyelvbotlásai, leírhatatlanul kedves gesztusai. Ahogy felfedezi a világot, akaratlanul is beszippant minket egy másik, csodálatos világba, ahol minden különleges, egyedi és megismételhetetlen. De ami a legvonzóbb benne, az a tükör, amit felénk mutat.
Ez a gyerek ragyogó tekintete, amiből tisztán kiolvashatjuk: tökéletesek vagyunk. Az ő szemében legalábbis. Ez a határtalan szeretet pedig mámorító. A tudat, hogy minden, amit teszel, mondasz, az tökéletes. Hirtelen kiderül, hogy te vagy a legjobb énekes, bábművész, szakácsnő és hálótárs. A lény, aki nélkül nem forog tovább a Föld. És ha még mindez nem elég, még varázserőt is kapsz, különleges gyógyító képességet, hiszen egy mamiféle gyógypuszi vagy mézes tea erősebb és hatékonyabb a világ minden antibiotikumánál.
Ám ez a pünkösdi királyság nem tart örökké. Mert egy napon (nem is olyan sokára) majd rád néz a gyerek, összehúzza a szemét, és közli: az óvó néni ezt nem így szokta énekelni. Aztán hozzáteszi, hogy az óvodában finomabb a borsófőzelék. Mire kettőt pillantasz, azok a kis kezek már nem fognak szorosan, és hamarosan csak a hátát látod magad előtt, aztán pedig eljön az idő, amikor már ciki lesz, ha meg akarod fogni a kezét a zebránál.
A búcsú pedig egyre fájóbb. A kapuk egymás után záródnak be, és nincs visszaút az elveszett édenkertbe. Persze nem mondom, hogy minden hiányozni fog, és nem lesz olyan változás, amitől örömmel intesz pápát. Hiszen kinek hiányoznak az átvirrasztott éjszakák, a hiszti a boltban vagy a padlóra borított főzelékek. De sajnos a dolgok nem egyesével, hanem csomagban múlnak el. És az illatos babapuszik, a gurgulázó nevetések és a pufók kis kezek ölelése mostantól kezdve örökké hiányozni fog, egészen addig, míg meg nem születnek az unokák, és a nyakadba nem vetik magukat. De az még sokára jön el – addig maradnak a régi fotók és az édes emlékek életed legjobb korszakából, és a bölcsesség, hogy akkor kellett volna ezt sokkal jobban élvezni, amikor benne voltál. Többet ölelni, puszilni, becézgetni – kevesebbet zsörtölődni, panaszkodni, és várni a jövőre. Persze lehet, hogy még most sem késő…
