Az ír abortusztörvénytől hangos a közösségi média, és szinte alig találni olyan párbeszédet, ahol a beszélgetés ne csapna át egy idő után személyeskedésbe, a másik gyalázásába. Főleg anyák osztják egymást – bárki hamar megkaphatja a gyilkos vagy a bigott képmutató jelzőt. Bevallom, én sem bírtam ki véleménynyilvánítás nélkül, de sikerült még ott megállnom, hogy minden ír nőnek kívánjak egy magyar megmondót a háta mögé, ha esetleg ők valamiért képtelenek lennének önállóan dönteni. Jelentkező van bőven.
De feltűnt még valami: a férfiak meglehetősen alulreprezentálják magukat ebben a Magyarországon amúgy sem túlbeszélt vitában. Ha pedig mégis hozzászóltak a vitához, akkor messzire tolták maguktól, és a nőkre hárították a felelősséget. Aztán meg is indokolták, miért a nőknek kell arról gondoskodniuk, hogy ne történjen abortusz, ami szerintük mindig gyilkosság.
Idegenek ítélkeznek a nők felett! (Fotó: Pixabay.com)
Szóval az úgy van, hogy csak a nők válhatnak gyilkosokká, hiszen bennük fejlődik a magzat, a tetthez nekik már igazán semmi közük nincs. A fogantatásnál nem egyedül voltak, nemcsak ők nem védekeztek, hanem a nő sem; az abortuszt viszont mindig a nők csináltatják, és –kapaszkodjon meg az olvasó – sokszor úgy, hogy ki sem kérik a férfi véleményét. Mert attól még, hogy nem élnek házasságban, sőt élettársi kapcsolatban sem, elképzelhető, hogy akadna olyan férfi, aki azt mondaná, hogy szeretné vállalni a gyereket, és szeretné is felnevelni. De ha ezt esetleg mégsem mondaná egy sem, akkor is: miért nem lehet megszülni a babát, és örökbe adni valakinek?
Itt tartunk megint
Megint fel lettünk szólítva, hogy ne legyünk felelőtlenek, szüljünk más boldogsága miatt. Nyilván nem ez persze úgy általában a férfiak véleménye, hiszen alig akad olyan, aki hozzászólt volna a témához. Biztosan van az empatikus, egyenjogúság-párti, esetleg feminista férfiaknak is álláspontjuk, csak azt nem olvashatom a kommentfolyamban. Talán nem is baj, de azért mégis megnyugtató lett volna.
Viszont erről megint eszembe jut valami.
Vajon mit gondol az én tizenhat éves kamasz fiam? Mit mondtam neki az abortuszról?
Csak pár szót arról, hogy bárcsak soha ne kellene sort keríteni rá, és remélem, hogy egyetlen jövendőbeli párjával sem kerülnek soha olyan helyzetbe (bármilyen okból), hogy egyáltalán el kelljen rajta gondolkodniuk. Akkor hoztam szóba, amikor a védekezés fontosságát próbáltam elmagyarázni. Akkor nem is gondoltam arra, hogy abortuszra bizony nem csak akkor kerül sor, ha egy egészséges magzatról dönt úgy egy nő (bármilyen okból), hogy nem szülheti meg.
Fotó: Pixabay
Pedig jó lett volna még akkor elmesélni neki, hogy nekem is lett volna egy kisebb testvérem, de a korabeli diagnosztikai módszerek annyira rosszak voltak, hogy csak a huszadik héten derült ki, hogy nincsenek végtagjai. Anyám többedik elvetélt terhessége után maradt meg ez a baba. Már elég nagy lány voltam, emlékszem rá, ahogy sírt anyám, és sírt apám is. De vajon meghozták-e volna a döntést, ha végül nem szűnik meg magától a magzat szívhangja? Mi lett volna, ha megszületik? Most lenne egy harmincöt éves, végtag nélküli húgom? Anyám belerokkant volna az emelgetésébe, hiszen hetvenéves, és fáj mindene. Én pedig retteghetnék attól, hogy mi lesz a testvéremmel, mi lesz velem, ha meghalnak majd a szüleim. Önző lennék, amiért még egy ilyen meg se történt esetnél is gondolok magamra? Ezek azok a dolgok, amikről egy szót sem szóltam a fiamnak.
Még egy beteghordó is ítélkezett rólam
Arról sem ejtettem egy szót sem neki, hogy lett volna egy másik testvére, aki a terhesség tizedik hetében meghalt. És hogy én dühös voltam a beteghordóra, amikor kedvesebb lett velem, mert megtudta, hogy nem elvetetni fogom a babám, hanem így vagyok kénytelen „befejezni a terhességet”. Igen, még a beteghordó is úgy érezte, hogy joga van megítélni egy ismeretlen nőt, aki történetesen én voltam.
Az abortuszról igenis beszélni kell (Fotó: Pixabay)
Akkor mégis miről beszéltem a gyerekkel?
Ó, hát csupa tényleg fontos dologról. Tényleg. Szerelemről, szeretetről, érzésekről. Biológiáról, női testről és férfi testről. Még az önkielégítésről is megpróbáltam, és a pornóról is elmondtam a véleményemet, akkor is, ha nem akart végighallgatni. Amikor még kisebb volt, vettem neki tényleg jó felvilágosító könyveket is: először korban passzentos, kicsiknek valót, majd olyanokat, amik még nekem is érdekesek voltak. Beszélt vele külön az apja is, mégiscsak könnyebb talán egy férfinak egy másik férfival szót értenie – gondoltam. Tévedtem, mert a férjem is lepattant a kamaszt körülvevő falról (nem mintha én ezt a témát szerettem volna aprólékosan megtárgyalni a szüleimmel).
Sokat köszönhetünk az iskolának is, nálunk tényleg nem sunnyogták el a felvilágosítást. Volt ötödikben, hetedikben, nyolcadikban és a nyelvi évben is. Tartotta osztályfőnök, biológiatanár, többféle meghívott vendég, akik valóban a lehető legmodernebb, legokosabb és a srácok számára a legérdekesebb felvilágosítást adták. De az abortusz ott is kimaradt. Kimaradt, mert ha a saját abortuszunkról van szó, az tabu. Csak máséról képzelik azt némelyek, hogy van joguk beleszólni, csámcsogni rajta, majd ítéletet hozni róla.
Nem csak a nő feleős (Fotó: Pixabay)
Nem maradt más választásom, sarokba kellett szorítanom a fiam, és elmondanom neki, amit gondolo, akkor is, ha egyáltalán nem akart velem erről sem beszélni. Nekem most az is tökéletesen megfelel, ha csak meghallgat. Persze ha később, akár pár év múlva esetleg beszélne is róla, annak örülnék.
De leginkább azt szeretném, ha nem gondolná azt, hogy az abortusz előtti napok és cselekedetek felelőssége csak a nőké, hanem szavakkal is megerősítené azt, hogy a férfiaké is – talán még oda is merné kommentelni valahova, hogy álljon már meg a menet. A felelősség mindenkié, de méhük csak a nőknek van, ezért – ne kerüljön rá sor, de – ha a fiam életében egy nő bármilyen okból kénytelen lenne úgy dönteni, hogy megszakíttatja a terhességét, akkor bízom benne, hogy ő mellé áll. Nem kényszeríti semmire, csak támogatja a kényszerűségből meghozott döntésben. Azért, mert egy ilyen döntést mindig csak kényszerűségből lehet meghozni.
