Vilma már újszülöttnek is kövér volt, majdnem öt kilóval született a túlsúlyos szülei kései gyerekeként. Az óvodában még nem csúfolták a gyerekek, de az egyik óvónő soha nem engedte repetázni. Azt mondta neki, hogy ha még egy tányérral eszik a tejberizsből, akkor annyira meghízik majd, hogy elszakad a lábán a szandál. Nem kért többet, de az asztalnál ülő társainak megette a maradékát.
A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni (Fotó: Pixabay)
„Alighanem már akkor gondok lehettek a cukrommal, de erre senki nem gondolt. Olyan voltam, mint egy kismalac. Mindent megettem, és a délutánokból is csak arra emlékszem, hogy folyamatosan ettünk otthon” – mondja.
Később a szülei elváltak, de ez semmit nem változtatott az étkezési szokásaikon, sőt, beindult a vigaszevés. Az anyja is még többet evett bánatában, de az apja se fogta vissza magát, a gyereket pedig mindketten tömték, amikor csak lehetett. Az iskolában viszont már elkezdődtek a csúfolódások. „A fiúk anyakocának csúfoltak, a lányok nem akartak velem barátkozni. Magányos kisgyerek voltam.” Vilma hetedikben fogyókúrázott először, egy osztálykirándulás után, amikor már egyáltalán nem tudta tartani az iramot a társaival. A Mátrában kirándultak, és felfelé kellett volna menniük, hogy eljussanak egy kilátóba. Huszonnyolc egészséges gyerek egy fiatal tanárnővel, a kövér Vilma, és egy szintén túlsúlyos idősebb kísérőtanár. Már mindenki fent volt a kilátóban, csak a kísérő tanár és Vilma jártak még nagyon messze. Kondival talán még bírták volna az iramot,
de a melegben mindkettőjüknek kidörzsölődött az összeérő combjuk.
Mire felértek a csúcsra, a kislány sírt, de a tanárnő is könnyezett. Az egész osztály röhögött rajtuk, azt mondták Vilmának, hogy legközelebb a bugyiját viszik el zászlónak, hogy megtalálja őket, ha nagyon lemaradna „Hazaértünk, és én azonnal fogyókúrába kezdtem. Ez volt életem első és valóban működő fogyókúrája. Húsznapos diéta volt a neve, minden nap mást lehetett enni, és én le is fogytam vele az ígért húsz kilóval szemben hatot. Ezt persze hamar visszaszedtem, és megkezdődött a huszonöt éve tartó jojózásom. Hol lefogyok, hol meghízok. Amikor úgymond le vagyok fogyva, akkor is XXL-es méretű ruhákat hordok, de legalább tudok magamnak venni valamit. Könnyű kifogásnak tűnhet, de még mindig a szüleimet hibáztatom.”
Péter is kövér volt már kisbabának is, annak ellenére, hogy csak három kilóval született. Imádott enni, és a velük élő nagymama boldogan etette is őt, amikor csak tudta. Ebéd előtt hazavitték az óvodából, mert ott szerintük nem volt rendes étel, és otthon pont annyit evett, mint a felnőtt apja. Négyéves korában már három tojásból kérte a rántottát, ami mellé négy deci kakaót ivott. Az iskolában hamar rájött, hogy szerezhet barátokat: vásárolt magának párat. „Nem pénzt adtam nekik, de majdnem. Apám hajón dolgozott, és rengeteg Matchboxot hordott nekem haza. Igazi különlegességeket, olyanokat, amiket itthon nem lehetett beszerezni. És én ezeket szépen elajándékoztam azoknak, akik velem játszottak. Nem volt könnyű dolguk, mert nem tudtam focizni, állandóan kifulladtam, és mivel nagyanyám halálra féltett, igazi kis pipogya voltam.” Péter életébe a lányok hoztak változást, a gimnázium előtti nyáron. Rájött, hogy hiába jó a humora, senki nem hajlandó járni vele, úgyhogy muszáj lesz lefogynia. Diétába kezdett, és minden hajnalban futott.
Van, aki soha nem szereti meg a mozgást, de csinálja! (Fotó: Pixabay)
Először négy lépést. Ebből lett nyár végére fél óra és mínusz tizenöt kiló. A várva várt szerelem is megérkezett, és Péter továbbra is mozgással tartotta kordában a súlyát. Negyvenévesen is pont annyi a súlya, mint az érettségije napján. Ehhez nagyon ragaszkodik, mert tudja, hogy csak egyetlenegyszer kéne elengednie magát, és újra egy pillanat alatt nagyon kövér lenne. „Én 22 éve nem laktam jól, nem ettem egy igazán jó ebédet vagy vacsorát, és azóta is gyűlölök futni. Aki azt állítja, hogy megszerette a futást, az szerintem hazudik. Én annyira utálom, hogy szinte minden mást kipróbáltam már, de rá kellett döbbennem, nincs az a mozgásforma, amit nekem találtak volna ki. Még mindig az a dagadék kisgyerek vagyok, aki voltam, aki nem tud felmászni a kötélen, aki attól fél, hogy eltörik alatta a magasugró rúd, vagy akinek nem adják oda a barátai a biciklit, nehogy elgörbüljön a kereke. Egyvalami változott: őszinte barátaim és feleségem van. Ez is valami.”
Györgyinek a többiekkel ellentétben már az óvodában is kijutott a csúfolódásból. Úgy emlékszik, hogy már az első naptól csúfolták, és még a munkahelyén is kap beszólásokat, a legrosszabb mégis az általános iskolai időszak volt. „Az osztálytársnőim mind huszonöt kiló körüliek voltak, kivéve engem, aki harmincnyolc. Ezt onnan tudtam, hogy a tornatanár, aki különösen gyűlölt engem, mindenkivel hangosan elmondatta a súlyát az orvosi vizsgálat után. Persze az egész osztály röhögött. Röhögtek akkor is, amikor nem voltam képes felhúzni magam a kötélre, ők pedig körben ültek és engem bámultak, ahogy himbálózom. De volt olyan is, amikor mindenki kidobósozott, kivéve engem, mert nekem körbe kellett futnom a teremben, hátha óra végére lefogyok.”
Györgyi édesanyját nagyon bántotta, hogy szekálják a lányát, próbált is segíteni neki lefogyni, de mindig kudarcot vallottak. Ezért aztán stratégiát váltottak, és megpróbálták a lelküket megerősíteni a sértésekkel szemben. Találtak egy klubot is, ahova kövér gyerekek jártak a jellemzően szintén túlsúlyos szüleikkel, de hamar kiderült, hogy itt se tudják a fogyás titkát, csak egymás sebeit nyalogatják folyamatosan. „Érdekes volt kívülről látni azt, amit mi magunk is csináltunk. A klubfoglalkozás felében vagy recepteket cserélgettek – és nyilván nem salátareceptekről beszélünk – vagy arról meséltek, mit ettek a múlt héten. Próbáltam sportolni járni, de volt, ahova fel se vettek, és volt, ahonnan később tanácsoltak el. Később beiratkoztunk anyámmal aerobikozni, de nem bírtuk a tempót, röhejesek voltunk, inkább abbahagytuk.”
Kövér gyerek, kövér felnőtt? (Fotó: Pixabay)
A gimnáziumban se volt könnyebb túlsúlyos lányként, azok a fiúk, akik szóba álltak volna Györgyivel, szintén mind komoly túlsúllyal rendelkeztek, és nekik is csak akkor kellett volna a lány, ha tényleg nincs más. „Harmincéves vagyok, és soha nem voltam nemhogy sovány, de még csak normál testalkatú sem. Ha sikerült olyan nadrágot találnom magamra, amibe bele tudtam préselni magam, akkor egy hónap múlva kikopott a lábam között. A szoknyák rondák voltak a hasamon, ruháról nem is álmodhattam soha. De legrondább kétségtelenül gyerekkoromban voltam. Ronda, otthon varrott ruhákban jártam, vagy előnytelen kötött pulóverben, hülye hajjal. Olyan szerencsétlen voltam!”
A kövér gyerekből lett felnőttek egyhangúan azt mondják, ha változtatni tudnának bármin a múltjukban, akkor rávennék a szüleiket arra, hogy sportoljanak velük közösen, járjanak minden hétvégén nagyokat kirándulni, és kezdjenek nagyon egészségesen főzni otthon. Egyetértenek abban, hogy egészen máshogy, sokkal boldogabban alakult volna a gyerekkoruk, ha a szüleik szigorúbban fogják őket, és az egész család kezd életmódváltásba.
