Mindenki más miatt választja úti célul Olaszország két vendégmarasztaló régióját. Liv Tyler Bernardo Bertolucci romantikus alkotásában, a Lopott szépségben igazi apját és a szerelmet keresi a toszkán dombok között, Szerb Antal Mihály nevű főhőse az Utas és holdvilágban felnőtt férfiként dönt úgy a nászútján, hogy elszökik felesége mellől, és az olasz kisvárosok sikátoraiban elveszett ifjúsága, önmaga megtalálására indul.
És mit keresek én? – kérdezem, amikor esténként elsétálok a Trasimeno-tó partjára. Nézem a fodrozódó zöldeskék vizet, amely annyi háborúskodásnak volt néma tanúja a századok alatt. Csodálom a naplementét, amely finom ezüst permetet hint a hullámok tetejére. Eszembe jut a tó névadója, Trasimeno, a félisten, aki a víz tükrében megpillantotta a gyönyörű nimfát, Agillát, beleszeretett, majd utánaugrott, de mivel félig halandó volt, a mélyben lelte halálát. A nép azt beszéli errefelé, hogy nyári estéken még mindig hallani a sóhajtozó szépséget, aki azóta is siratja szerelmét. Fülelnék egész nap, hogy a legenda végére járjak, de inkább útra kelek, hogy felfedezzem a vidéket, amely féltve őrzött titkaival ejti rabul az idegent.
Assisi zegzugos utcácskáin
Elképzelem, ahogy a pislákoló gyertya fénye épp csak megvilágította a festményt, amelyen a mester dolgozott. Finom ecsetvonásai nyomán lassan kirajzolódott egy barna csuhás férfi figurája. Évszázadokkal ezelőtt Giotto di Bondone, a híres firenzei festő Assisi Szent Ferenc életét örökítette meg annak a bazilikának a falán, ahol most állok. Percek óta figyelem, ahogy a ferences rend alapítója prédikál a madaraknak. Sok időt tudnék tölteni a pompás freskósorozat képei előtt, de elsétálok a szent sírjához, amely az altemplomban várja a zarándokokat. A tiszteletet parancsoló csöndben felidézem Ferenc legendás cselekedetei közül a kedvencemet: a gubbiói farkas történetét, akitől egy egész város rettegett, míg Ferenc végül megszelídítette – cserébe a lakók megígérték, hogy etetni fogják az állatot.
A misztikus élmény után jólesik a simogató napfény, a szoknyámmal incselkedő mediterrán szélben nekivágok Assisi zegzugos utcácskáinak. A Chiesa Nuova nevű templom Szent Ferenc egykori szülőházának helyén áll. Bepillantok, balra a falban egy mélyedés található, a pletyka szerint ide zárta be Ferenc apja a fiát, hogy tévelygéseiből észre térítse. A következő kis téren egy szürke ruhás apáca mosolyog rám, majd egy csöndes teraszon pihenek meg, ahonnan pompás kilátás nyílik a forró umbriai tájra. Valahol lenn a síkságon áll a Santa Maria degli Angeli, amelynek hatalmas késő reneszánsz kupolája egy apró kápolnát rejt, Ferenc egykori kedvelt tartózkodási helyét. Innen indult szegénységet hirdetni a világba, és itt is halt meg 1226-ban. Szívesen ücsörögnék még a tücsökmuzsikában, de Francesco esete a jámborrá vált farkassal nem hagy nyugodni – másnap felkerekedem, és indulok tovább a méltóságteljes Gubbióba.
Gubbio jóleső csöndjében
Kimerítő vállalkozás a hegyoldalba épült településre feljutni, de csak azért is gyalog vágok neki a meredek utcáknak, hogy közelről lássam a sok száz éves épületeket, gyönyörködjek a hegy alatt szunnyadó tájban, és belenézzek a kapualjakban békésen pöfékelő idős emberek szemébe. A gubbióiak ősi szokás szerint az utcaszinttől egy méterrel feljebb befalazott ajtót építenek házaikba, amely példa nélküli Olaszországban. A köveket csak akkor bontják ki, amikor koporsót visznek ki a házból, az ajtót utána újra befalazzák, hogy a halott ne térhessen vissza. Mire felérek a vidéket uraló konzuli palotához, tudom, hogy ez a rejtélyes olasz kisváros az, ahol valóban el lehet bújni a világ szeme elől egy rövid időre. A jóleső csöndet itt csak a harangzúgás zavarja meg, és évente egyszer a Festa dei Ceri, az egyik legrégebbi olasz fesztivál, amelyet évszázadok óta május 15-én rendeznek meg Gubbio védőszentje, Ubaldo Baldassini püspök emlékére. Lekuporodom az egyik utcakőre, és azon tűnődöm, hány napot tudnék itt eltölteni egyedül, és vajon a hagyományokat ápoló, összetartó közösség befogadna-e.
Arezzo színes forgatagában
Az irányt Arezzo felé veszem, mert részese szeretnék lenni a minden hónap első hétvégéjén megrendezett, messze földön híres régiségpiacnak. A művészetrajongó turisták Piero della Francesca gyönyörű freskósorozata miatt keresik fel a települést, de én most a középkori vásárokat idéző színes forgatagra vágyom. A hegyekkel szabdalt umbriai táj után jó érzés az elegáns toszkán vidék egyik leggazdagabb városában sétálni, és kedvemre válogatni a Piazza Grandétól a duomóig érő árusok portékái között. Nem sietek sehová, itt nem is lehet. A középkori házak ölelésében pufók puttók, a szivárvány színeiben pompázó üvegek, faragott bútorok, címeres ezüstök, monogramos fehér vásznak mesélnek letűnt korokról, emberi sorsokról. Vajon mi lett a nemes úrral, aki a kupából kortyolgatott, ki volt a madonnaarcú nő, aki a finom kelméket a ládájában rejtegette? Választ persze nem kapok a kérdéseimre, ezért beülök egy csésze feketére, hogy tovább szőjem történeteimet, és átadjam magam a város hangulatának.
“La vita è bella” (Az élet szép), villan be Roberto Benigni keserédes humorral fűszerezett, megrázó filmdrámájának címe, amelynek egyes jeleneteit a rendező Arezzóban forgatta. Nem messze egy loggiás házban született a humanista költő, Francesco Petrarca, míg egy tér Guido Monaco szerzetes nevét őrzi, akinek a kotta feltalálását köszönheti az emberiség. Az egyik csöndes mellékutcában van a szülőháza Giorgio Vasari mesternek is, akit építészi és festői kvalitásai mellett a világ első művészettörténészeként tartanak számon. Búcsúzom az etruszkok egykori városától, és Siena felfedezésére indulok.
Siena pezsgő főterén
Ülök a földön Siena kagyló alakú főterén, a Piazza del Campón, tűzforró a kő, de nem bánom. A napba hunyorogva, az elegáns palotákkal szemben szeretném átérezni mindazt, amit a lenyűgöző tér nyújtani tud az utazónak. A galambok nem olyan bolondok, mint én, a placc közepén álló szökőkút márványmedencéjében hűsítik magukat. Itt értem meg igazán, hogy a piazza mit jelent az olaszoknak: a hely, ahol a város pezseg, elkezdődik a nap egy kávé mellett, az emberek találkoznak egymással, pletykálnak, élnek. De ez a féktelen ünneplés színtere is egyben.
A sienai városháza 102 méteres harangtornya
Sienában több száz év óta évente kétszer itt rendezik meg a paliót, ezt a szertelen vigasságba fulladó színes lóversenyt, amelyen a város tizenhét saját totemállattal rendelkező kerülete mérkőzik meg. A győztes jutalma egy zászló (palio). Kivételesen örülök, hogy az ünnep után járok Sienában, mert így egészen más hangulatban habarodhatok bele. Van ugyanis a sorsában valami megrendítő, amely végigkísér itt-tartózkodásom alatt. Állandó véres viszályban állt Firenzével, és a pestis sem kímélte a lakosságot. A szörnyű járványról a dóm befejezetlen főhajója tanúskodik: se ember, se pénz nem maradt az építkezés végére, pedig a keresztény világ legnagyobb katedrálisának szánták. Elsétálok a kelmefestő házához a via Santa Caterinán, akinek lánya, Szent Katalin huszonnegyedik gyerekként jött a világra, hogy tisztaságával, hittel és ésszel felrázza a válságban lévő egyházat, betegeket ápoljon, és követőivel békét hirdetve járja Itáliát. Tette mindezt olasz nő létére a 14. században, amikor kortársai az utcára is alig tehették ki a lábukat felügyelet nélkül. Nem úgy, mint én, aki órák óta járom a sikátorokat, majszolom a zöldségekkel és fűszerekkel megbolondított pizzát. Elsétálok a Palazzo Pubblicóhoz, melynek termei a sienai festőiskola remekeit őrzik, de még ezek sem tudnak eltántorítani attól, hogy napszálltáig újra a Campón üldögéljek. Elvonulásról itt szó sem lehet, de pont ez az, amit Sienában megtanulhatok: a rengeteg turista mellett önmagamra figyelni.
San Gimignano
San Gimignano tornyainál
Utazásom utolsó helyszíne felé tartok. San Gimignano hetvenkét vaskos tornyából ma már csak tizenhárom áll, égbe nyúló óriásokként őrködve a vidék felett. A városháza, a Palazzo del Popolo és a 12. századi román templom, a Collegiata gyönyörű freskóikkal ejtik ámulatba az idegent, de én inkább pihenek egy picit a Piazza della Cisternán. Itt található a város legtöbb tornya, némelyikben időnként még ma is árulnak lakásokat. A pénzköltést most kihagyom, tőlem nem messze vidám vándor zenészek muzsikálnak. A sikátorokban a helyi bort, a híres Vernacciát és vaddisznósonkát áruló üzletekbe botlok, ahogy az ékszerészek és a bőrárusok is percek alatt a kedvemre tudnának tenni portékáikkal. Franco Zeffirelli olasz filmrendező nem is választhatott volna szebb helyszínt a Napfivér, Holdnővér és a Tea Mussolinivel című alkotásaihoz, amelyeknek itt vették fel bizonyos jeleneteit. Az egyik sikátoron át lejtős utcácskára tévedek, ami a domb oldalához simulva vezet ki a városból. A fal mentén egyszerű faasztalok és székek sorakoznak, a kocsmáros a lépcsőn üldögélve eregeti az illatos dohányfüstöt. Kacsintása nélkül is letelepednék, mert elvarázsol az alkony színeit magára öltő toszkán vidék játéka.
Ahol még olvashatsz a témában:
REGÉNYEK: • Szerb Antal: Utas és holdvilág (Magvető) • Frances Mayes: Napsütötte Toszkána (Tericum) • Frances Mayes: Édes élet Itáliában (Tericum) • Marlena de Blasi: Ezer nap Toszkánában (Kulinária)
ÚTIKÖNYVEK: • Firenze és Toscana (Panemex) • Toszkána (Corvina) • Zsiga Henrik: Utazik a család – Toszkána (Kalliope)
|
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.  Már kapható a magazin legfrissebb száma! A tartalomból:
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted! Ha problémád van, orvost, lelki kapaszkodót keresel, írj nekünk a psziche@centralmediacsoport.hu e-mail címre, segítünk! |
