
Ha fentről nézzük a világot, megváltozik minden. Rájövünk, hogy kicsik vagyunk, pontosabban a világ nagy, ez viszont nem kétségbeejtő, sőt, segít megtalálni a helyünket benne. Ha megkérdezel bárkit, aki légi fotózással foglalkozik, hogy miért csinálja, jó eséllyel ezt mondja majd. Meg azt, hogy a fentről készített képek nemcsak lenyűgözőek és látványosak, hanem segítenek észrevenni a természet ismétlődő mintáit: ami előttünk van kicsiben, annyira kicsiben, hogy talán nem is látjuk, az előttünk van nagyban is – annyira nagyban, hogy csak felülről látjuk. A naperőműrendszer pont olyan, mint az emberi szem, a holland erőd felnagyított hópehely, a tornádó olyan, akár egy sejt, a felosztott és megművelt földek pedig, mint egy absztrakt festmény. (Az egész természet egy nagy absztrakt festmény, ha már itt tartunk.)
Ebből most egy egész sorozat is készült a National Geographicre, Európa a magasból címmel. 10-én, vasárnap indul, és pont arról szól, amiről a cím is: kizárólag légi felvételekből áll majd, a hat epizód Európa egy-egy országát mutatja meg, úgy, ahogy még biztosan nem láttad – és ezt a közhelyet most egészen komolyan és szó szerint értjük. Ennek ürügyén meséljük most el, hogy miért a légi fotó a legfontosabb művészeti tevékenység ma, mi történt az elmúlt 150 évben, hogy így lett, és miért kezdd el te is művelni, lehetőleg most azonnal.
Az első légi fotó: Nadar
Mindenki csak Nadarként ismerte Gaspard-Félix Tournachont, az embert, aki először készített fényképet a levegőben. Hatalmas figura volt, a 19. századi Párizs egyik jellegzetes karaktere: a nyughatatlan, örökmozgó polihisztor habzsolta a tudást és a kalandokat, mindenben profi lett, amibe belefogott, de végül fotósként végezte a történelemkönyvekben: nem azért, mert e szakma mellett állapodott meg, hanem azért, mert ebben alkotta a legnagyobbat. Orvosnak tanult, végül úgy döntött, inkább karikaturista (!) lesz, ez ugyanis jobban megérte anyagilag; később újságot és regényt is írt, hőlégballon-pilótává képezte magát, és az emberi repülés egyik nagy szószólója lett. Közben persze fotózni is elkezdett (főleg a portré érdekelte, annak is a technológiai oldala – akkoriban az ilyesmi még nem számított művészetnek), ha pedig már így alakult, miért ne készíthetne képeket a levegőből? – gondolta. 1858-ban meg is próbálta, száz méterre emelkedett fel Párizs mellett, a kísérlet azonban csúfos kudarcot vallott: a hőlégballonból szivárgó gázok tönkretették az előkészített fényérzékeny lemezeket. Nadarnak több sem kellett, feltalált egy hermetikus tárolót a lemezeknek, és el is készültek a képek.
Forrás: WikipediaAmelyekkel csak egy baj van: később mind megsemmisültek, egy sem maradt fent az utókornak. A kortársai szerint fantasztikusak lettek – mi pedig kénytelenek vagyunk elhinni neki mindezt, és beérni ezzel a korabeli, karikatúrának ható, de állítólag egészen életszerű, őt munka közben ábrázoló rajzzal.
Az első légi fotó, amit láthatunk is: Boston
James Wallace Black ugyanazon korszak neves fotográfusa volt, csak éppen egy óceánnal arrébb. Ő kizárólag fotós volt, szeretett kísérletezni, több vívmány is fűződik a nevéhez, ettől eltekintve azonban minden szempontból unalmasabb arc volt Nadarnál. Egyvalamiben viszont lepipálta a francia polihisztort: ő készítette el az első légi fotót, ami fent is maradt. Nincs igazság a Földön (a Föld felett sem), de ha már így alakult, gyönyörködjünk benne. Nem lesz nehéz dolgunk, csodás kép.
Forrás: WikipediaBlack nem egyedül dolgozott, Samuel Archer King hőlégballon-pilóta segített neki. A fotó az ő ballonjából, a Queen of the Airből (A Levegő Királynője) készült – akkoriban imádták a fellengzős és modoros neveket. Ezért aztán az sem véletlen, hogy a fotó címe az lett, hogy
Boston, ahogy a sasok és a vadludak látják.
Jobban jártunk volna, ha cím nélkül terjed el a kép, de hát ez van. Ettől függetlenül hatalmas siker lett, mindenki a csodájára járt a technológiai és művészi hőstettnek. Például az amerikai hadsereg is, ahol azon kezdtek gondolkodni, hogy tudnák az eljárást a hadviselés szolgálatába állítani, már csak azért is, mert nyakukon volt a polgárháború. A többi – hogy mi is elsüssünk egy hatalmas közhelyet – már történelem.
Az első légi fotóművész, aki egy galamb: Julius Neubronner
A légi fotó pionírjai szinte mind furcsa, bogaras figurák voltak, a műfaj legnagyobb hőse azonban alighanem a bizarr mániáit tekintve magasan kiemelkedő Julius Neubronner. Róla Szabó Sz. Csaba kollégánk írt rövid, de velős ismeretterjesztő cikket, nem is ismételnénk, csak röviden összefoglaljuk: a patikus és fotós német Neubronner előszeretettel használta a galambjait (galambász is volt ugyanis, természetesen) sürgős receptjei kézbesítéséhez, innen pedig tényleg csak egy lépés kellett, hogy fotózni is megtanítsa őket. A kísérlet sikerült: az általa fejlesztett, időzítővel ellátott (figyelem, 1907-et írunk!) kameráit a galambokra applikálta, azok pedig el is végezték a dolgukat. A kész képek egészen művésziek: merészen komponáltak, egyediek, lendületesek, itt-ott megfigyelhető az akkoriban bontakozó absztrakt képzőművészet hatása. Mondanám, hogy ezt nyilván nem a galamboknak köszönhetjük, de minél tovább nézem a képeket, egyre kevésbé vagyok ebben biztos.
Forrás: WikipediaAkárhogy is, a galambfotográfia nagy siker lett, és azt, hogy a légi fotókra elkezdtek önálló művészi törekvésként tekinteni, főleg Neubronnernek és a méltatlanul csak szárnyas patkánynak csúfolt állatainak köszönhetjük.
Az első „szép” légi fotók: a papírsárkány-fotográfia
Neubronner mutatványa után mindenki új technológiákkal kezdett kísérletezni; a leginkább magától értetődő, a lakosság számára is hozzáférhető opció egyértelműen a papírsárkány volt. (Legalábbis könnyebbnek és olcsóbbnak tűnt, mint a hagyományos hőlégballonos megoldás.) A tízes évek elején fejlesztették ki az elsőre kissé bizarr, valójában azonban nagyszerűen működő módszert: az időzítővel ellátott, a magaslati viszonyokban is jól működő fényképezőket ingaként aggatták a sárkányok vázára ahelyett, hogy rájuk erősítették volna őket. Ezerféle módozata van ennek, a lényeg azonban mindig ugyanaz: az apparátus viszonylag stabilan lebeg, nem rázkódik, nem pörög, így a fotó éles és jól komponálható lesz.
Forrás: WikipediaA fenti kép egy 1911-es papírsárkány-fotóból készült ízléses képeslap Michiganről. Nem véletlenül beszélünk azonban jelen időben a módszerről: a mai napig vannak követői, hiába a hipermodern drónok, a retromániás hipszterek előszeretettel használják az analóg papírsárkányokat.
A művészi légi fotó
A mai légi fotó drónnal készül, a drón pedig a róla szóló összes városi legenda és jogi katyvasz ellenére csodálatos eszköz: úgy ad szó szerint teljes kontrollt a fotós kezébe, hogy neki ott sem kell lennie a készítés helyén (a levegőben), a földről, nyugodtan, csak a képre koncentrálva exponálhat a művész. A művész pedig jelen esetben Radisics Milán, a nemzetközileg elismert drónfotós, aki megszállottan kutatja, mire jó ez az új perspektíva. A drónfotósok többsége a talajra merőlegesen, tehát fentről egyenesen lefelé fotóz, így lesz a legérdekesebb és a leginkább absztrakt a végeredmény – éppen ezért azonban könnyű beleesni a hatásvadászat csapdájába is. Radisics például, mint elmesélte a National Geographic sorozatának sajtótájékoztatóján, annyira élvezte használni a drónt, hogy szabályosan elterelte a figyelmét a képről – pedig akkor már évek óta a magazin fotósa volt. Így aztán egy évig csak gyakorolt, mintha autót vezetni tanulna, és akkor kezdett „rendesen” fotózni – azaz csak a fényekre és a kompozícióra figyelni, meg persze arra, hogy mit üzennek majd ezek a fotók –, amikor már természetes lett neki az egész.
Ennek az egyik eredménye ez a Sony-díjnyertes kép a városligeti műjégpályáról. Igen, ez a városligeti műjégpálya.
Forrás: Radisics MilánHa már Európa a magasból: íme egy képkocka a spanyol epizódból, egy naperőműről.
Forrás: National GeographicA légi fotó igazi ereje: az emberi pusztítás bemutatása
Eddig szórakoztató anekdotákkal tálaltuk a légifotókat, most azonban rá kell térnünk a téma súlyosabb és lehangolóbb vetületére. Manapság egy-egy hét alatt annyi képet látunk a klímaválságról és arról, hogyan bánik az ember a természettel, amennyit korábban egy év alatt sem. Nagyon ritkán szembesülünk azonban azzal, hogy mekkora méreteket ölt a dolog, ezt ugyanis csak a légi fotók képesek megragadni. Fentről látszik csak igazán, mit művelünk az erdőkkel, a jégsapkával, és hogy milyen eredménye van mindennek. Itt van például egy ausztrál fotó Goolhiból, a valaha mért legnagyobb szárazság alatt – ami pár hete volt.
Forrás: David Gray/Getty ImagesLehetne akár sejt is egy mikroszkóp alatt, esetleg kortárs festmény, ami megint csak a légi fotók művészi erejét mutatja. A tragikus tartalmú légi fotókban megvan ez a kettősség: egyszerre gyönyörű és hátborzongató, nemcsak új perspektívából és amennyire lehet, a maga teljességében mutatják meg az emberi pusztítást, hanem meg is szépítik azt.
Fotó: MTI / H. Szabó SándorEzt a legjobban a nemrég elhunyt H. Szabó Sándor képével tudjuk illusztrálni: ha nem tudnánk, mi ez, azt mondanánk, szép. Mi azonban pontosan tudjuk, mi ez: a 2010-ben kiöntött vörösiszap-tározó a katasztrófa után.
A mi fotónk
Fontos, meghatározó képeket ígértünk. Ez itt most egyik sem, mégis szeretjük, mert a miénk, egy sétarepülésen lőttük, és azért mutatjuk meg, mert jó példa arra, hogy váratlanul is születhet szép kép egy lehetetlen helyzetből. Lógott az eső lába a farkasréti repülőtéren, az utánunk induló turnus már fel sem szállt, eleve kora délután volt, tehát fotós szemmel a lehető legrosszabbak voltak a fények (plusz felhők és köd), negyedórára mégis minden összeállt, miután elindultunk: szórt fénnyel, ugyan, de előbújt a nap, a köd hirtelen oszlani kezdett, és megmutatta az erdőt, ami pont a legjobb formájában volt így késő ősszel.
Fotó: Neményi MártonEzzel most tényleg csak azt akarjuk mondani, hogy kezdjen el légi fotót készíteni mindenki, mert a világ legjobb hobbija.