Azt, hogy miként “nevelünk”, részben otthonról hozzuk, részben könyvekből, az internetről és a barátainktól, rokonainktól “tanuljuk el”. Viszont a tanácsok, stratégiák vagy nem életszerűek, vagy kivitelezhetetlenek a mi családunknál, vagy egyszerűen elfelejtjük használni a kellő időben, és marad a rossz rutin, a rászólok, kiabálok…
“Tapasztalataim szerint a felnőttek eszköztelensége vezet oda, hogy egy helyzetből probléma, majd állandósult konfliktus válik, amely feloldhatatlannak tűnik a családon belül – mondja Páli Patrícia pszichológus. – Kell egy eszköz, amely előrelendíti a kommunikációt ilyenkor. Ez lehet egy nevelést segítő játék, egy hangulathőmérő, egy megoldó-dobókocka, egy órarend a falon, egy történet, amely végigvonul a család életén, de persze néhány jól megválogatott mondat is. Ha bevezetjük például a »heti tervezőt«, a gyerek pontosan tudni fogja, mikor megy úszni, ki jön érte kedden az oviba, melyik este nem lesz otthon anya, és ezzel megelőzhető a hiszti amiatt, hogy akkor este apa fog mesélni anya helyett. Ha kiírjuk a reggeli menetrendet a falra, elég rámutatni 7:30-kor, hogy »hahó, most már a cipő ideje van, te meg még a fogmosásnál tartasz«. Így az anya egyrészt megszabadul az őrmesterszereptől, »kidobja« egy külső, semleges eszközre a számonkérést. Másrészt könnyebben vet be néhány humoros mondatot (»srácok, vasárnap cipőkötőversenyt rendezünk, hogy ez gyorsabban menjen«), mert ő sem feszül bele a rohanásba. A szülők többsége ösztönből érzi, hogy miként lehetne poénnal, figyelemeltereléssel, versenyeztetéssel, bohóckodással feloldani a nehezebb helyzeteket, de nem jól artikuláltan és nem konzekvensen csinálja. Ha egy problémára (ami miatt mindig hiszti, veszekedés tör ki) fókuszálva tudatosan, nyugodt körülmények között, a gyereket bevonva bevezetünk egy eszközt, sokkal könnyebb lesz együttműködni. Hol kisebb, hol nagyobb lépésekkel haladhatunk ezen az úton, a siker kulcsa gyakran a szülői következetesség.”
Vedd észre a jót!
A Plukkido csapata Táncsics Judit pszichológusból, Horváthné Pintér Orsolya szociálpedagógusból és Nagy Balázs grafikusból áll. Céljuk, hogy különböző élethelyzetekre játékos motivációs eszközöket fejlesszenek kisgyermekes családok számára. Hogy a szülők könnyebben küzdjenek meg a 2–6 évesek teljesen normális, de rengeteg türelmet igénylő jellegzetességeivel. Első játékuk a Benefitto.
| Játékszabály Adott egy manó (a táblát és a dizájnt Judit testvére, Nagy Balázs, a szerethető figurákat pedig Agócs Írisz neves illusztrátor alkotta meg). A manónak fel kell jutnia a fára. Ágról ágra ugrik, a tetején meglepetés várja. A játék egyik kulcsa, hogy a szülő a nevelés során a manót jutalmazza, nem a gyereket, így sem édességgel, tévénézéssel vagy tárgyi ajándékkal nem szükséges “megvesztegetni” azért, hogy együttműködjön a szülővel. |
“Az ötlet egyrészt a saját tehetetlenségünkből adódott – vallja be Judit. – Orsival húsz éve ismerjük egymást, és egyszer csak ott álltunk pszichológusként, illetve pedagógusként, hogy hoppá, saját gyerekeink lettek, és igencsak nehéz magunkat ahhoz tartani, amit jónak gondolunk a neveléssel kapcsolatban. Aztán ahogy a játszótéren egyre több anyukával beszélgettem, kiderült, hogy bár olvassuk a szakkönyveket, a kismamás blogokat, tanácsot kérhetünk a gyereknevelés témájában, még sincs a kezünkben egy eszköz, amely a nehezebb helyzetekben ott »tartana az úton«. Hogy tényleg úgy beszéljünk a gyerekünkkel, ahogy megérti, érdekli, és ahogy megérdemli. Az egyik anyuka, egy helyes, értelmes nő, két tündéri, láthatóan jó érzelmi és értelmi környezetben cseperedő gyerekkel, konkrétan úgy fogalmazott, hogy szerinte időnként az lenne a legjobb, ha elvennék tőle a gyerekeit, mert más biztos jobban tudná őket nevelni. Ez szíven ütött. Miért érezhetünk így, és mi lenne a megoldás? Például egy mágneses táblajáték, ami a hűtőre kitéve szem előtt van, és bármikor ötletet ad, ha elakadunk, hogyan kéne kedvesen, de hatékonyan megkérnünk gyermekünket, hogy mondjuk pakolja össze a játékait. Mert az kevésbé érinti meg, hogy »anya elkésik a munkából, ha még ezt is meg kell csinálnia«. Az viszont már igen, hogy a játék főhőse, »a manó szomorú lesz, ha egész nap, amíg rád vár, a rendetlenséget kell néznie«. Segít, hogy a szülő a gyermeki fantáziavilágot segítségül hívva tudjon megoldani egy problémát, és ne a saját hangulata befolyásolja abban, van-e ereje kreatívnak lenni, vagy nincs. A játék arra ösztönzi a szülőt, hogy a »jóra« figyeljen, így nem csak akkor nevel, amikor baj van.”
| Mi a manó? “Jelentősen csökkent a családi veszekedések száma, mióta beléptek a manók az életünkbe – meséli Csapó Zita. – Reggelente, aki elsőként öltözik fel a gyerekek közül, annak a manója feljebb léphet a fán. Aki pedig segítség nélkül készült el, az ajándékot (lufi, virág…) is tehet mellé a mágnestáblára. Tavaly, amikor Ádám még kiscsoportos volt, kihívást jelentett számára, hogy egyedül öltözzön, erősen inspirálni kellett, és ehhez nem volt mindig türelmem. Így viszont adott a rendszer, ami azért a szülői kreativitásnak is teret enged, mi például az esti mesét is bele szoktuk szőni a történetbe. Zsófi és Ádám egymással versenyeznek, de a játék lehetőséget ad arra, hogy ha az egyik nagyon elhúz, apró feladatokkal be tudja várni a másikat, így az nem keseredik el. És egyáltalán nem mindig a nagyobbik manója nyer, ha a kicsi rágyúr, nagyon be tud indulni… Nálunk az önállósodást segíti ez a játék, hiszen bevethető az esti fürdésnél is, de működött úgy is, hogy »szegény manó most nem ugrik feljebb örömében, mert ma megint rágtad a körmöd«.” |
Csavaros gondolkodás
Hasonlóan gyerekközpontú, hasonlóan fiatalokból álló, a külföldi piac felé is nyitó start-up cég kezdeményezése az Auti-mate. Alapítója, Tóth Sámuel az unokahúgának szeretett volna egy olyan számítógépes játékot alkotni, amely az autizmussal élőknek nyújt segítséget, egyrészt rejtett, másrészt kiemelkedő képességeik felfedezésében, fejlesztésében. Természetesen szórakoztatva.
“Először a szabadidőmben estem neki egyedül – emlékszik vissza a programozással foglalkozó Samu –, de hamar rájöttem, hogy kell mellém egy pszichológus, aki szakmailag is alátámasztja azt, amit én az Annával közös életemből merítve gondolok. Ő lett Tóth-Várnagy Zsombor, aki az ELTE-n kutatja az autizmust, majd csatlakozott hozzánk Ognjen Bubalo szoftverfejlesztő, neki az öccse autista, ezért szívügye ez a projekt. Először csak annyit tudtam, hogy Anna dührohamot kap mondjuk a Super Mario nevű számítógépes játéktól, de közben nagyon szeretne vele játszani. Aztán – a nagynénémmel való beszélgetések és a kutatásaim során – értettem meg, hogy például az autisták figyelmét elvonja a túl erős animáció, ezért nagyon letisztult képi világú játékra van szükségük. Ha egy egészséges gyerek megnézi az oldalunkat, neki túl egyszerűnek tűnhet a dizájn és a játék maga is, de az autisták egyéni gondolkodásmódjának, sajátos információfeldolgozásának pont ez kell.“
“Ezek egyrészt tehetségkutató játékok – veszi át a szót Császár Marianna, Sámuel nagynénje, aki Anna lánya mellett a munkája során is autistákkal foglalkozik a Máltai Szeretetszolgálat egyik intézményében Marcaliban. – De a mindennapi életben való működésben is segíti ezeket a gyerekeket. Az például, hogy le kell ülni, és egy játékot végig kell játszani, feladattudatot alakít ki bennük, amit a tanulásban és a munkában kamatoztathatnak. Nagyon fontos az is, hogy rugalmas gondolkodásra szoktatja őket – az autisták számára óriási gondot jelent, ha egy picit is változik a megszokott rutin, ha mondjuk anyuka helyett apuka jön értük az iskolába, pedig ők anyukára készültek egész nap. A játékokban a következő szinten mindig kicsit más a feladat, ezzel alkalmazkodni tanulhatnak, megtapasztalhatják, hogy a változás kezelhető probléma. És közben, mint a kortársaik, játszanak a számítógéppel, tablettel, és sikerélményük lesz, ami szintén felbecsülhetetlen értékű.”
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: |
