Kézikönyvből neveljük a gyerekeinket?

Pircsi néhány héttel ezelőtt produkálta az első igazi, vörös fejjel ordítós hisztit. A lámpára akasztott dísz kellett neki, mindenáron. Csak álltam és fogalmam sem volt, hogy mi lenne a helyes. Az ösztöneimre hallgatva kivittem a szobából és eltereltem a figyelmét valami egészen mással. Néhány nappal később pár szem bulátáért indult harcba a kis pulykakakas, én pedig újra az elterelést választottam megoldásként.

Aztán este nem bírtam ki és rákerestem a neten, hogy mi is a helyes teendő. Sőt az itthon található – nem túl bőséges – szakirodalomban is megnéztem, hogy mi az a módszer, amivel a legkevesebbet hibázom. Az “okosok” szerencsére engem igazoltak, Pircsi korában az elterelés a legjobb módszer.

Közben viszont azon gondolkodtam, hogy nem egészen abszurd, hogy az ember a belső hangját elnyomva üti be a keresőbe az éppen aktuális gyereknevelési problémára vonatkozó kulcsszavakat?

A válasz egyértelműen az, hogy de. Egy vicc az egész. A szülők jelentős része mégis erre az útra tér rá, sokszor én is. Kézikönyvből nevelünk, mintha egy új mosogatógépet programoznánk be, aztán, ha a mosogatógép kijelzőjén piros lámpa villog, újra kinyitjuk a könyvünket és elhárítjuk a problémát. Eközben pedig szépen lassan kiírtjuk magunkból az ösztönös szülőt, pedig ahogy az én példám is mutatja, nem is működik olyan rosszul. Sőt, ha rosszul működne, akkor elképesztő mennyiségű frusztrált bankrabló rohangálna a világban, de nem így van.

Mindent tudni akarsz?

A tudományos kutatásoknak köszönhetően a csecsemők korábban rejtélyes világa szépen lassan kitárult előttünk. Tudjuk, hogy mennyit látnak, mit fognak fel a világból és már az is tiszta, hogy amikor kéthetesen erősen megszorítja az ujjunkat az nem a végtelen szeretet jele, csupán egy reflex. Ez a tudás végtelenül értékes, ez segít abban, hogy a kicsiket mindig úgy “neveljük” ahogy nekik a legmegfelelőbb.

A legjobb példa erre a növekedési ugrás. Az én gyerekkoromban erről még szó sem volt. Jó néhány anyuka váltott úgynevezett vízzel és citrommal kevert feles tejre, mert nem tudott mit kezdeni a kisbaba hirtelen megnőtt anyatejigényével. Most már tudjuk, hogy a babák bizonyos időközönként átmennek úgynevezett növekedési ugrásokon, amelyet ha jól reagálunk le, sikerül megsokszorozni az anyatej mennyiségét. (De erről majd egy későbbi cikkben hosszabban.)

Ezen a jó példán kívül azonban akad jó néhány ösztönkiiktató módszer is, számomra a legjobb példa erre a Suttogó.

A téma egyik legolvasottabb könyvére több ezer anyuka esküszik, engem viszont elborzaszt, hogy egy író veszi a bátorságot és néhány elég felületes csoportra osztja az újszülötteket. Egy teszt alapján dönthetjük el, hogy a mi babánk melyik csoportba tartozik, majd ezek után kapjuk meg a robotunkhoz tartozó, nekik leginkább megfelelő utasításokat. A Suttogóban persze vannak jó tippek is, leginkább az alvásra vonatkozóan, a nagy része viszont tényleg arról szól, hogy hogyan irtsuk ki magunkban az anyai ösztönt.

A baj egyébként már ott kezdődik, hogy nemcsak a neveléssel, de a terhességgel és a szüléssel foglalkozó könyvekből is olyan mértékű kínálat van, hogyha megvennénk mindet, egy újabb focistadiont simán fel tudnánk belőle húzni. Persze terhesen én is minden héten elolvastam, hogy mi történik odabenn, de soha egyetlen betűt sem olvastam a szülésről. Valahogy ott olyan erősen kiabált bennem az ösztön, hogy nem lett volna olyan iromány, ami le tudja halkítani a belső hangot.

Segítség vagy üzlet?

A gyereknevelés egyik itthoni nagy kedvence (direkt nem írok nevet) nemrégiben megjelentetett egy könyvet, amelyben hosszan ír arról, hogy miért rossz, ha a túl sokat tudunk, és miért káros, ha ezzel lehalkítjuk magunkban az anyai ösztönt. Majd önmagának is ellentmondva még hosszabban tárgyalja az anyák lelki világát és a szülés után bennünk zajló folyamatokat. Ezek után pedig jogosan merül fel a kérdés, hogy azért ír, hogy segítsen, vagy azért, hogy pénzt keressen? És ezt a kérdést nagyjából minden második könyv kapcsán feltehetném.

A legtöbb könyvvel pedig csak azt érik el, hogy a kezdő anyák egyre inkább rettegnek attól, hogy valamit elrontanak.

Pedig tutira mondom, hogyha magunkra hallgatunk, túl sok mindent nem tudunk elrontani, ha nyugodt kiegyensúlyozott a babánk és mi is boldognak érezzük magunkat, akkor mi a kérdés? Ha pedig sír, akkor sír, a belső hangunkra figyelve tudni fogjuk, hogyan vigasztaljuk meg, és mi lesz mindkettőnknek a legjobb, csak adjunk időt magunknak, ami mostanában szintén nem túl divatos.